Jelenetek és emberek Berezovkáról 1915-16

Engem kártya, nagyképű hadi helyzet magyarázás és üres fecsegés nem érdekelt. Néhány könyvemmel bevettem magam az egyik sarokba, és láthatatlan sátrat építettem magam köré. Sikerült annyira függetlenítem magam a környezettől, hogy nem hallottam és nem láttam, ami körülöttem történt. Pontos órarend szerint éltem, s a tanulást, melyet eleinte kábítószernek használtam a keserű gondolatok ellen, csakhamar a jelen vigasztalójának és a jövő zálogának éreztem. Szenvedélyemmé vált, kabalámmá, mert szinte babonásan hittem, amíg tanulva építem magam, addig védve vagyok a hadifogolyélet veszélyeitől.

Játszottam a nyelvekkel, mint zsonglőr a színes golyókkal. Angolra tanítottam Paternolli zászlóst, aki viszonzásképpen olaszra oktatott. Basch hadnaggyal a franciát gyakoroltuk. Lap hadapróddal a spanyol Langenscheidt-módszert gyúrtuk, az orosz meg a rendszeres újságolvasás révén gyarapodott bennem. Én lettem a barakk hírforrása, a beszélő újság.
A nyelvek mellett minden elérhető könyvet elolvastam. Polcomon gyűltek a vastag füzetek a legkülönbözőbb diszciplínák köréből vett olvasmányaim szorgos kivonataival. Ebből az imigyen kiépített védelmi körből csak a barakk körüli séták alatt és néha este egy-egy quodlibet-játszmára jöttem elő. Ellentétben fogolytársaim többségével, akik nem akartak egy hosszabb háború lehetőségében hinni, s ezért tervszerű munka helyett a csodavárás örökös és meddő provizóriumában fecsérelték napjaikat és éveiket, miközben szellemileg és testileg lezüllöttek, szóval – ezekkel ellentétben én hosszú távra rendezkedtem be, és néhányad magammal nemcsak az önművelést űztem fanatikusan és a többiek által gúnyosan kommentált módon, hanem foggal-körömmel védelmeztem a civilizált ember színvonalát, amiben Péterffy és Possanner lelkesen támogattak. Abroszról, porcelántányérból étkeztünk, a testápolásból nem engedtünk, rendszeresen tornásztunk, a barakk körüli sétára engedélyezett időt percre kihasználtuk, még -30°-os hidegben is. Akkor is, amikor egy ideig, tél közepén, egy vereség hírére a felbőszült orosz parancsnok ezt a sétát hajnali hét órára tette.

***

1915 karácsony estéjén egy verssel könnyítettem nehéz szívemen. Így kezdődött:

Roskadozik lelkem
ezer kis emléktől –
Elkábultam egykor
ezer gyertyafénytől,
nagy csillogó fától,
csupa ragyogástól,
két lágyszívű ember csendes mosolyától...

Szilveszter éjszakáján az oroszok házkutatást tartottak. Jegyzeteim és verseim egy részét is elvitték. Így kezdődött a fogság második éve,1916.

***

Ami következett, a rabnapok végtelen sora ma már nem érdekes, hisz a mi akkori, szörnyűnek vélt szenvedéseink semmivé foszlanak a II. világháború rémségei, Buchenwald, Auschwitz. Dachau és a többi megsemmisítő tábor örök német szégyene, a bombázások és a negyvenes évek akkor még elképzelhetetlen becstelenségei mellett. Azt a kopott, gyorsírásos naplót böngészve apró csillagmozaikok, színesek és gyászosak villannak fel.

…

Feldereng Herr Major Hoppé megfakult tiszti rangjelzése az őrnagyi csillaggal. Tüskés bajuszát dér lepi, fülét fülvédők takarják. Kifelé ívelt lábszárain [bőrkamáslik], ezeket lovaglópálcájával verdesi, pedig hát gyalogostiszt abból a fajtából, melyet [„Kommissknopf"-nak] neveznek. Öntelt és buta.

Ő is, mint én, pontosan végigsétálja a barakk körül az egy óra sétaidőt, árgus szemmel figyelve, hogy a fiatal tisztek előírásosan tisztelegnek-e. Pedig amint a hónapok peregnek, úgy fakul a törzstisztek nimbusza, s minden lesújtó harctéri hír után hanyagabbul emelik a zászlósok és hadnagyok kezüket a sapkához. Ez Hoppé őrnagy urat mérhetetlenül felháborítja. Az ő fekete-sárga világa a világ teteje, melyen zord fenségben trónol a legfelsőbb Hadúr, I. Ferenc József császár és király, akinek egyik helytartója idelent, a II. barakkban Major Hoppé. Persze, ha császárjára gondol, akkor belémar a szörnyű gond, miként fogja fogságba esését tisztázni, sőt hőstetté emelni. Szoba szomszédjai áthallják a falon, ahogy órákig jár fel-alá, majd hirtelen megáll az asztalra állított borotválkozó tükör előtt, összevágja bokáját, és reszketeg hangon felkiált: „Majestat! Ich bin unschuldig!” – Fenség, én ártatlan vagyok!

Velem jóban van. Tudja, hogy olvasom az orosz újságokat, s ezért séta közben megszólításával tüntet ki, mi újság, – közel van-e már a végső győzelem? Miután megnyugtatom, hogy a dolgok mennek, mendegélnek, megkérdi, egyébként mit olvasok? – A Háború és Békét Tolsztojtól, felelem. Erre érdeklődve megkérdezi, hogy mi a véleménye ennek a – hogy is mondta? – Tolsztoj? – szóval ennek a Tolsztojnak (mondja, nem orosz ez?) a helyzetről? Lesz-e hamarosan béke?

Hoppé csak egy volt a sok különös figura közül, akik azokon az 1916. évi havas reggeleken a barakk körül keringtek. Ahogy múltak a hetek és hónapok, a furcsa emberek száma egyre nőtt, mert a természetellenes élet, mint valami karikaturista, kihangsúlyozta a minden emberben megbúvó bizarrságokat. Egy-egy ilyen zord szibériai reggelen kísérteties látvány volt a szürke, kínai vattakabát alól kivillanó vörös huszárnadrág, vagy a bebugyolált fejű dragonyos, a háremhölgyekre vagy banditákra emlékeztető, szájkendővel bekötözött császárvadász és a tragikus rongyos-bál többi résztvevőjének imbolygó alakja az ólmos szürkeségben.

Voltak, akik hétszámra ki sem mozdultak a vackukból, akik feladták magukat. Ezek közül az évek során sokat el is temettünk, vagy mint elmeháborodottakat hoztunk haza családjukhoz. Aki nem tud küzdeni, az elveszett, a harctéren csakúgy, mint a fogságban. Sőt, a harctéren csak minden hetedik pusztult el, Szibériában minden harmadik.

***

Budik tartalékos főhadnagy a przsemysli vártüzérektől az alsó végletet képviselte. Csak az étkezésekhez kelt fel priccséről, ahonnan naphosszat tétlenül bámulta a mennyezetet. Arcán vörösszőke sörték nőttek, színtelen szemét hol a kétségbeesés, hol a szívet tépő vágy harmatozta be. Nem szólt, csak szüntelenül hazagondolt emésztő vágyakozással feleségére, kinek fényképét minduntalan a szeme elé tartotta és nézte, nézte, miközben ajka mozgott. Hiába volt szobatársainak minden igyekezete: Budilt „a bánat eljegyezte", és nem engedte ki szorításából. Fél év sem telt bele, és szánalmas roncs lett belőle, aki felesége fényképét bámulva az ótestámentumi Onan bűnével sorvasztotta magát a kórházi ágyig s onnan a berezovkai temetőig.

***

Budil ellenpólusa Bertollini volt. Már maga a két név is azt hirdette, hogy az egyiknek viselője puha, akarat nélküli puhány, a másiké meg bővérű epikureus. Bertollini dallamos neve ellenére nem dél-tiroli olasz, hanem vorarlbergi német volt, aki egy szót sem tudott olaszul. Illetve – s ez lényegéhez tartozott – csak az olasz nyelv legzengzetesebb káromkodásait és vaskos trágárságait ismerte és ápolta olasz ősei iránti tiszteletből. …

Persze, császárvadász volt, civilben meg főerdész. Szent állata a zerge volt, fohásza ez: Add Uram Isten, hogy még egyszer zergére vadászhassak az Arlbergben! Ő látta el a II. barakk konyhafőnöki teendőit. Ebbe a tisztségbe beleadta szenvedélyes lénye minden tüzét. Mint epikureista-materialista, a test mindennemű örömeinek kielégítését tekintette az élet értelmének. Ezek között első helyen állott a gyomor szolgálata, hisz csak a gyomor adta erő képesít a szerelem tökéletes szolgálatára.

1916-ban Szibériában pénzért még mindent lehetett kapni, a [spagétra] fűzött fagyott tejkorongoktól a kaliforniai mazsoláig. Bertollini, aki konyhafőnöki minőségében kijárhatott a közeli városba, Nizsni-Udinszkba vásárolni, egy bécsi nagy szálloda főszakácsa segédletével olyan ebédeket varázsolt a II. barakk irigyelt lakóinak asztalára, amilyeneket ez a burját lakta Zabajkalszkaja-oblaszty még sohasem látott. Ezzel missziót teljesített, mert a mindennapi kulináris gyönyörűségek sokak számára a mentőöv szerepét játszották a lelki depressziók hullámverésében. Nemes ételekhez nemes italok valók. Bertollini erről is gondoskodott. Felvásárolta az összes felhajtható kaliforniai mazsolát, és megbízható bajtársak ágya alatt borpincészeteket rendezett be. Nagy négyliteres palackokban, a „csetvertek"- ben erjedt ott titokban az aszú szőlő, és a szobákat mind áthatóbb illat töltötte be.

Possanner, aki nagy ínyenc volt, és eddig erjedő sajtok bűzével rontotta szobánk levegőjét, most a gyermeke fejlődésében gyönyörködő anya átszellemült mosolyával figyelte a csetvertekben sziszegő és pöfögő ígéretet. A szobánkat illető első palack, melyet karácsonyra szántunk, már majdnem beérett, amikor egyik este, a homályos sarokban lapuló üvegbe véletlenül belerúgtam és ... Szóval – megsemmisülve álltam a bajtársak szidalmai és a gyorsan növekvő tócsa középpontjában. Possanner báró arisztokratikusan keskeny feje ellenére kétség-beesésében nagyon plebejusi kijelentésekre ragadtatta magát, s csak akkor csillapodott le, amikor Bertollini néhány orosz káromkodás közben, melyek kifejező erőben még melyek kifejező erőben még Götz von Berlichingen invitálását is lényegesen felülmúlták, egy pótüveget tett – most már Possanner ágya alá, miközben széles vigyorral figyelmeztette a Herr Baront, ha abba meg ő találna belerúgni, akkor ... Na. inkább nem fejezem be a mondatot!

XIII. fejezet