Az egymás sarkát tipró izgalmak ideje következett. Április 6-án az USA hadat üzent, és megkezdte a csapatszállítást az európai harcterekre. A központi hatalmak országaiban megindult a balra tolódás. Áprilisban otthon megalakult a demokratikus választójogi blokk. IV. Károly földreformot ígért, a szocialisták a titkos választójog és a béke mellett tüntettek, és így tovább... E hírek hallatára forrni kezdett a világ a tábor palánkjain belül is. Az orosz őrök egyike lelőtte az orosz táborparancsnokot, Nikiforov ezredest, aki iránti gyűlöletünknek már régebben úgy adtunk hallható kifejezést, hogy a tábor két legcsúfabb kóbor kuvasza közül az egyiket Nikire, a másikat Forovnak kereszteltük.
Megváltozott a legénységi tábor arca is. Kihívó, dacos és gúnyos pillantások fogadtak, amikor a postára, vagy a kommandatúrára kísértek bennünket az őrök. Egyenlőre még a felszín alatt áramlottak az új erők, de egy-egy buborék már a felszínen is jelezte a nagy változást.
Herr Major Hoppé, aki még nem ocsúdott fel a gyászból Ferenc Józsefért, alig mozdult ki szobájából, ahol egész nap tárgyalt a tényleges tisztekkel. (Jent ezredes időközben más táborba került, ahol később meghalt). Amikor aztán június végén az új [Bruszilov-offenzíva] hallatlan veszteséggel összeomlott, és a központi hatalmak visszafoglalták Galíciát és Bukovinát, akkor Hoppé őrnagy úr újra megjelent a barakkok közt és a már aggasztóvá növekedett élelemhiány enyhítésére általunk létesített bab-, borsó-, káposzta- és tökültetvényeken, és lovaglópálcájával bőrkamásniját verdesve, szigorúan figyelte tisztelgésünk pontosságát. Nem sejtette, hogy ezeket a tök- és káposztakerteket a berlini lóversenytér után „Hoppegartennek" neveztük magunk között, csak azt látta, hogy a [subaltern-tisztek] milyen különös élvezettel vágják bele kapájukat ebbe a homokos földbe, amikor kegyes leereszkedéssel további munkára intve bennünket, elvonult.
***
Az orosz táborparancsnokság a naponta változó politikai és hadi helyzet közepette már nem tudta, hogyan bánjon velünk. Amíg az egyik hír hatása alatt a tejellátás beszüntetésével büntette az egész tábort egy leány becsempészése miatt, addig egy másik hírre kirándulásokat szervezett a közeli erdőségekbe.
Ez a kirándulás lett az év legnagyobb élménye. Közel két éven át sivár kőbarakkok közt éltünk, fátlan, bokortalan, homokos kaszárnyaudvaron. A magunk ültette tök sárga virágkelyhe volt egyetlen virágunk, erdőben, hegyháton csak az emeleti ablakokból a palánkot átugró pillantásunk sétálhatott. Amikor aztán augusztus 7-én a mi csoportunkra került a kirándulás sora, szinte fulladoztunk az izgalomtól. Egyetlen praporscsik – orosz zászlós – és két őr kísért bennünket.
Ragyogó, harmatos reggel volt, makulátlan ég. Ahogy kiléptünk a lágerkapun és északnak fordulva nekivágtunk a zöld hegyek közt kanyargó útnak, az izgalom áhítattá változott. Csöndben, szinte lábujjhegyen lépegettünk egy locsogó patak mentén, vadvirágos réten, rebbenő pillangók, zümmögő rovarok, zúgó dongók, suhanó madarak között. Néztünk, bámultunk, kalapált a szívünk, és hallgattunk. Aztán egyszerre csak nem bírtuk már a hallgatást, a természet anyai ölelésében felébredt bennünk a gyermek, és a szemünkbe visszatért fénnyel együtt megjött a hangunk is.
– Nézd! – rókalepke... Látod? – vadrózsdabokor... Ott, ott a kis hídnál gyerekek, kislányok... málnát hoznak az erdőről.
Ujjongtunk, álmélkodtunk. Kopottak voltunk, fakók, elnyűtt arcúak, nevetségesek is foltozott uniformisainkban, de az arcunk percről-percre szépült, a szemünk kitisztult, a szívünk lebegett azokban az órákban. Egy virágos réten, fehértörzsű nyírfák alatt a praporscsik leheveredett a fűre, rágyújtott egy cigarettára, intett a két őrnek, hogy ők is leheveredhetnek, majd felénk fordulva csak ennyit mondott:
– Uraim, mehetnek, amerre jól esik. Egy óra múlva visszavárom önöket.
Ránk mosolygott, mi visszamosolyogtunk rá, tétován, hitetlenül, de amikor kezével invitálóan rámutatott a szemközti hegyoldalra, akkor mind a tízen egy emberként átlódultunk a patakon, neki a hegynek, és meg sem álltunk, amíg ziháló tüdőnk és zakatoló szívünk meg nem állított. Hühnel zászlós, aki odahaza Karintiában erdőmérnök volt, arcát egy mohos tölgyhöz szorította, válla ugrált a visszatartott sírástól. Talán megérezte, sohasem látja már viszont a zöld Wörthi-tavat és a Karavankákat. Két hónapra rá temettük. Sűrű, maró füst feküdt az októberi tájon. A közelben égett a tajga, s a nap mint vérvörös korong nézett le a temetési menetre.
De azon az augusztus 7-én Hühnel még boldog volt, mert újra erdőben lehetett, ledőlt a hatalmas törzsek közt, a páfrányos, málnabokros, harangvirágos, madárdalos őserdőben. Nem mentünk messze, így sem győztük a látnivalót, egy óra nagyon gyorsan elfut. Kopogott a harkály, gombakalapok tarkállottak a lábunk körül. Mesében jártunk, ami valamikor valóság volt és talán... talán... egyszer még újra valóság lesz. Aznap meg álmunkban is gyantaillatot éreztünk. Azt hiszem, mind a tízen odahaza voltunk, ki-ki a saját erdejében. Én a Kecskepatak völgyében jártam, ahol ciklámen parázslott a bükkfák tövében.
Szibériában gyorsan jön a tél. Már szeptember elején üvegesek reggel a tócsák, októberben pedig lehull a vastag hótakaró és áprilisig megmarad. Újra beszorultunk a barakkba, és kifüleltünk a világba, ahol számunkra sorsdöntő dolgok érlelődtek. Megbukott a Kerenszkij-kormány. Eljött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom és a Németországon át hazaküldött Lenin kikiáltotta a Tanácsköztársaságot.
November 23-án a fegyverszünet hivatalos híre hozta lázba a tábort.
December 22-én – legszebb karácsonyi ajándékként – megkezdődtek Breszt- Litovszkban a béketárgyalások. Már otthon képzeltük magunkat. Szilaj örömhullám ringatott mindenkit. A legénységi táborban a Leányvásárt játszották tomboló sikerre, és csupa férfiszereplővel. A karmesteri pulpituson unokabátyám, Becht József, miskolci zenetanár és zeneszerző ült, a komolyzene főpapja, aki az általános mámorban nem restellte szimfonikus zenekarát az operett szolgálatába állítani, sőt a Leányvásár után még Trabucco hercegét is végigdirigálta. Karácsony estéjén szikrázott a hó a holdfényben, mi meg éjfélig kint tombolhattunk, bódultan az örömtől, hisz ez volt a fogság utolsó karácsonya!
Legalábbis így hittük, szentül hittük, s ezért a Szilvesztert titokzatos utakon szerzett borral, cigányzenével és nagy kabaréval ünnepeltük, éltetve az új, megváltó 1918-as esztendőt.
XIII. fejezet, vége az I. résznek!
A nagy Bruszilov offenzíva 1916, június 4-től szeptember 20.-ig tartott és a Központi hatalmak súlyos vereségét hozta. Becht Rezső itt valószínűleg a tábornok által 1917-ben indított újabb, már kevésbé sikeres offenzívára utal.
Alantas tisztek, századosi rang alatt.