Kiszállás Sanghajban

Keresés az archívumban

Helyszín
Irodalom címkék
Mű szerzője és címe:

Délután mindjobban benépesedett a tenger. Gőzhajók húznak el a távolban, később már a kínai középkorból itt maradt, sárkánydíszes dzsunkák rozsdavörös vitorlái szállnak dél felé, sirályrajok vijjognak a Nankai maru körül. Közeledünk a szárazföldhöz, a [Yang-tse-kjang] torkolatához.

A Sárga-tenger méltó nevéhez. Élesen határolódik el a szürkés-zöld Kelet-kínai-tenger a Sárga-tengertől, mert a Yang-tse-kjang hatalmas sodra sok mérföldnyi távolságra magával ragadja partjai sárga löszföldjét.

Ahogy közeledünk célunk felé, az ég kezd fenyegető felhőkárpitokat felvonultatni. Amikor a révkalauz felkúszik a hajóra, a Yang-tse-kjang torkolata felett már tintafekete felhőhegylánc terpeszkedik és nem sok jót ígér. A világítótornyok és a parti fények szorgalmasan pislognak és jeleznek, amikor hajónk óvatosan, valami vészterhes, nyomasztó csöndben mindjobban belenyomul a sötétségbe.

***

Amikor hajnalban felébredek a fekvőszékben, a folyam tengernyi torkolatából már kirajzanak, mint szorgos méhek, a dzsunkák. A reggeli párák fantomokká mossák a hajlott bambusz árbócokon feszülő vitorlákat, s a dzsunka végében álló, kék overallos kínai a hosszú kormánylapáttal, mint valami sárga démon űzi a sárkányfejű hajót a kínai pokol felé. Claude Monet ecsetje kellene ide, hogy kifejezze ennek a kínai reggelnek sejtelmes színeit, az ezüstszürkék, sárgák és kékek végtelen skáláját.

A Nankai maru már útban van a két oldalról közeledő partok között Wu-szung városa felé, ahol aztán befordul a [Huangpo folyóba] - Sanghaj kikötőjébe.

***

Ebéd után, melynek folyamán a verejték nem csöpögött, hanem csurgott könyökünkről, Pepivel felöltöttük a magunk készítette fehér trópusi díszruhánkat és a hajólépcsőn büszkén lelejtve, ráléptünk Kína titokzatos földjére.

Lépegetünk lefelé a pálmákkal szegélyezett parti sétányon, a Bundon, sokemeletes paloták, fényűző üzletek, klubok, vendéglők között és nem győzünk csodálkozni ezen a felemás világon, melyben párizsi boulevardokon izzadságtól fénylő, szinte aranyló, meztelen felsőtestű riksakulik hosszú, rugalmas léptekkel röpítik a riksában terpeszkedő, szivarfüstöt eregető európait, aki, ha kövér, akkor hollandus vagy német, ha száraz, szeplős és nyershússzínű, akkor angol, ha cingár, akkor francia.

Szénfekete körszakállas, olajosan fénylő szemű, turbános indiai szikhek, méltóságteljesek és mosolytalanok, akik toronyként emelkednek ki a kínaiak közül, őrzik a rendet. Az egyikhez odalépek és megkérdezem tőle angolul, merre van Sanghaj főútvonala, a Nanking Road. Szúrósan végigmér, mint egy maharadzsa, aztán felemeli fehér gumibotját és némán megmutatja az irányt, semmi többet.

Órákig bolyongtunk a francia városrész Párizsba illő utcáin, a nemzetközi negyed forgatagában, aztán hirtelen olyan városrészbe értünk, ahol már csak sárga arcok voltak körülöttünk. Rábukkantunk Sanghajban – Kínára.

Itt, az ősi kínai városmag szűk utcalabirintusában végre megtaláltuk azt, amit képzeletünk elénk festett, és amiből már Nikolszk-Usszurijszkban ízelítőt kaptunk. Megbűvölten álltunk a kínai mesemondó képfala előtt, aki hosszú bambuszpálcájával mutogatta azoknak a hősi eseményeknek tarka képeit, melyekről torokhangon énekelt. Menekültünk a lacikonyhák ismeretlen bűzei elől s nem vettük észre, hogy mind mélyebbre jutunk abba a sejtelmes és rejtelmes világba, ahol zsalurések és gyékényekre terített árudombok mögül, sikátorokból és erkélyekről, szemközt és a hátunk mögött, mindenünnen ránk villanó ferde szemek tüzében járunk.

Egyszerre csak ráeszméltünk, hogy már egy órája nem láttunk fehér embert, sem hindu rendőrt. Kezdtük magunkat olyan kényelmetlenül érezni, mint azon az estén, amikor Nikolszkban majdnem bent szorultunk a kínai városban. Soká tartott, amíg folyton gyorsuló léptekkel és dobogó szívvel kitaláltunk a sárga útvesztőből. Már sötétedett. A Nanking Road mulatóinak, klubjainak, teaházainak, ópiumbarlangjainak és bordélyainak fényreklámjai eszeveszetten szaladgáltak, lobogtak, villogtak felettünk a bársonykék égen.

***

A hajókorlátnak támaszkodva kibámulok a kivilágított éjszakába. Mert Sanghajban, Ázsia Párizsában, a romlottság egyik fővárosában nincsen becsületes, sötét éjszaka. A Bund, a Nanking Road, a City Garden felett az ég rózsaszínű, kék, zöld és fehér a lámpafüzérek, lampionok, fényreklámok visszfényétől. Zenefoszlányok keringenek a levegőben, az európai [settlementben] a forradalom elől idemenekült orosz arisztokraták mixelik a koktélt, lányaik pedig saját magukat árulják a gazdag mistereknek és mynheereknek... Odébb, a kínai rész zsivajgó utcáiban, a perverz örömök és a sötét bűnök burjánoznak, mint gombák a pincében. Gyéren világított lebujok hátsó szobáiban az ópiumszívók feküsznek a gyékényen és a kínai mennyországba álmodják magukat.

A páriák, chodják és kulik, az egy maréknyi rizsért robotoló milliók Kínájából mintegy ötvenen, akik egész nap a Nankai marut rakták meg és cipelték a ládákat, zsákokat a daruk csikorgásának zenéjére, most lent a rakparton horkolnak tátott szájjal. Egy óra pihenőjük van. Ahol a jelzés érte őket, ott lerogytak és menten elaludtak. Egyikük még kezében tartja a daru kötelét.

Három órakor felüvölt a gőzsziréna s abban a pillanatban már valamennyien talpon vannak, kettenként vállukra veszik a bambuszrudat a teherrel és cipekednek, húznak, tolnak, az éjszaka pedig megtelik az ötven kuli vibráló, ziháló, monoton munkadalával: chee-chaő. chee-chaő... Ez a két hörgő szótag éjjel-nappal ott lebeg a dolgozó Kína felett, Pekingtől Hongkongig, csak nappal elvész a lármában. Annál megrázóbbak az éjszaka csendjében.

A kuli zihálva keresi meg nyomorúságos táplálékát és a kimerültségtől hal meg, akár a konflisló. Kuli még nem csodálkozott úgy sanyarú életében, mint akkor, amikor egy ex-hadifogoly az első pár száz méter után kiszállt a riksából és belekényszerítette az eddig őt cipelő kulit az ülésbe, maga pedig beállt a két rúd közé és így cipelte végig a sanghaji utcán a megdöbbent ember-lovat. Persze, a sanghaji fehérek szemében ez a tett az egész fehér faj meggyalázását és a felsőbbrendűség elárulását jelentette, de azért – ha mégannyi alkohol játszott is benne szerepet – mégis volt benne valami emberien vigasztaló és jövőbe mutató.

II. rész, 5. fejezet

Jangce folyó

A Jangce mellékfolyója

Itt negyedet jelent.

A bejegyzés létrehozása: 2016. december 5.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.