Kugler Henrik

A magyar édességek őse a mézeskalács volt, mivel az Árpád-korban még csak a mézet ismerték édesítőként. Ott készítették, ahol voltak méhészek. Az első fehér- és finomsütők II. Géza király idején Németalföldről vándoroltak ide. A bécsi olasz pékek terjesztették el a 15. században a liszt alapú édességeket. Drazsét és cukorkát később a patikusok készítettek először, hogy a rossz ízű orvosságok bevétele kibírhatóbb legyen. Az ötórai tea szokása, s ezzel a délutáni cukrászdába járás, azonban — angol hatásra — csak az 1830-as években kezd elterjedni nálunk.

A következőkből kiderül, hogy ehhez Sopron (és Széchenyi is) tett hozzá valamit. (Mint ahogy a nádcukor gyártásához is, Rupprecht János révén.)

A Kismarton-Kálváriahegyi kőfejtőnek, Kugler Rókusnak a fia, Lőrinc, 1766 után kötötte második házasságát. Ebből származott Jakab, aki már cukrászként kereste kenyerét. 1797. december 20-án esküdött fel soproni polgárnak. Teréz a keresztneve a feleségének, elsőszülött fia pedig az Antal nevet kapta a római katolikus plébánián. Őt 1838. április 23-án jegyzik be a polgárkönyvbe mint cukrászt. Felesé-ge Barbara Leimburger. Hogy a vázlatos családfát befejezzük, az ő fia a híres-neves Henrik. 1830. július 10-én született Sopronban. Apjánál tanult, majd vándorútra kelt, s éveket töltött Párizsban. Az egyik forrás szerint apjától vette át 1858-ban a pesti József téren (ma József nádor tér) működő cukrászdát, egy másik forrás viszont úgy tudja, hogy 1859-ben ő létesítette ezt az üzemet. A Budapest Lexikon látszik a legpontosabbnak, szerinte 1858 őszén Henrik nyitotta meg a 12. sz. alatti házban az üzletet.

1870-ben átköltözött a Régi Színház tér 1.-be, ez máig a helye, csak a tér neve változott Vörösmarty térre, s az államosítás évei alatt az üzem Vörösmarty-cukrászdává. 1884-től (az államosítás miatt 1948-tól 1984-ig tartó megszakítással) „Gerbeaud” a cég elnevezése. Kugler Henrik 1884-ig állt az élén, akkor átadta két éve üzlettársának, a svájci francia Gerbeaud Emilnek, akit Párizsban ismert meg, ő pedig nyugalomba vonult.

Kugler a céget Budapest legnevesebb cukrászdájává fejlesztette. 1875-ben már a pompás helyiségekre és finom bonbonjaira hívják föl a figyelmet. Liszt Ferenc is gyakran megfordult itt. 1881-ben „az elegáns világ találkozóhelye” meghatározást érdemelte ki.

De már 1858-ban írja a sajtó a cukrászdáról: „már is sok előkelő társaságot fogad ízléses szalonjában, hol a kitűnőleg szolgáltatott chinai és orosz théán kívül a theasütemények egy különös nemével a legjobb fagylaltot lehet enni. Az arisztokrácia igen látogatja.” Az apró asztaloknál a tea mellé süteményeket és tortákat is fogyasztottak, s egy-egy pohárka likőrt ittak ráadásként. Azt írják, hogy a cukrászdákban a tea aromáját és a sütemények ízét nem rontotta a nehéz pipafüst, mint a kávéházakban. Egyébként a cukrász szó Széchenyi István találmánya. Merthogy ő is szeretett cukrászdába járni, Deák Ferenc pedig kimondottan Kuglerhez tért be gyakorta.

Kugler Henrik honosította meg a még 1920-ban is kuglernek becézett minyont nálunk. De mandula-tortát is neveztek el róla. Az első idők jellegzetes teasüteménye pedig a Kugler-galette.

Kugler nyugdíjas éveiben sem henyélt. Megírta A legújabb és legteljesebb nagy házi cukrászat c. művét, amely 1896-ra, az Ezredévi ünnepre jelent meg a könyvpiacon.

A svájci származású Gerbeaud Emil felmenői is süteményt készítettek Genf városában. Emil német, francia sőt angol cukrászoknál dolgozott, mielőtt Magyarországra jött. A Kuglertől megalapozott üzemet, s annak hírét még növelni is tudta. A magyar cukrászipar általa vált világhírűvé. Hogy csak egy süteményét említsem: a Gerbeaud-szelet egyéb készítményekkel máig összetéveszthetetlen.

Az írás a szerző tervei szerint a harmadik, 2005-ben megjelentetni tervezett Aranykönyvben jelent volna meg. Mivel a kötet kiadása meghiúsult, az elkészült 102 életrajz eddig kiadatlan maradt.