Sümeghy Dezső

Nevéből is ítélve régi dunántúli család sarja, ennek ellenére a Nagyalföldön élte le életének első felét. Apátfalván született, ahol apja tanítóskodott. Középiskolába azonban már Székesfehérvárott, illetve Veszprémben járt, ott érettségizett, majd Budapestre került egyetemre. A Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi és bölcsészeti karán végzett tanulmányai után levéltári vizsgát tett 1906-ban. 1907-ben ismét a Nagyalföld fogadta be: Makón foglalta el Csanád megye levéltárosi állását. Tevékenységét nem korlátozta az iratok rendezésére, hanem részt kért a város társadalmi életében is. Énekkart szervezett, a művelődés szintjének emelésére. Ezzel aztán számos sikert ért el. A levéltárban pedig rendet teremtett és egy tanárral, Barna Jánossal együtt meglehetősen terjedelmes könyvben jelentette meg a megye nemesi családjainak adatait. A Nemes családok Csanádvármegyében című 241 oldalas kiadvány 1913-ban került az olvasók kezébe. A történettudomány kritikusai szerint rendkívül alapos művet tetszéssel fogadták.

A folytatás azonban elmaradt, mert kitört az első világháború, ő pedig bevonult a honvédséghez. Az északi hadszíntéren század-, majd zászlóalj-parancsnoki beosztásban harcolt. Vitézségéért kitüntették a III. o. katonai érdemkereszttel. Az arcvonal mögötti szolgálataiért elismerésben részesült. Leszerelése után visszatért makói állásába, de nem sokáig maradt ott.

Régi vágya teljesült, amikor 1923-ban Sopron megye főlevéltárosának hívta meg. Az illetékesek jól választottak. Más ember talán kétségbeesett volna a megyei levéltár állapota láttán, ő azonban nekilátott a munkának, s eredményesen be is fejezte. Az történt ugyanis, hogy mielőtt a trianoni békeszerződés szerint Sopron az osztrákokhoz került volna, a hatóságok megkezdték a hivatalok kiürítését. A vármegye iratanyagát, benne századok okleveleit, vasvillával hányták föl a társzekerekre, s vitték falura. S amikor kiderült, hogy a város magyar marad, mindent visszahoztak, hasonló módszer szerint. Ezt a halmokba szórt reménytelen összevisszaságot kellett az új embernek rendeznie.

Sümeghy nemcsak rendet tudott teremteni, de a menet közben megtalált és összegyűjtött középkori okleveleket sajtó alá rendezte, s kiadta Sopronvármegye levéltárának oklevélgyűjteménye I. rész, Középkori oklevelek címen, Sopronban, 1928-ban. Számos kisebb cikket is írt, és tanácsokkal, lektorálással támogatta a Soproni Szemlét. A társadalom is elismerte: tagja volt a Kaszinónak.

A módszer, ahogy az anyagot elrendezte a rendelkezésre álló termekben, a sajátja volt, s a legmesszebbmenőkig szolgálta a kevésbé hozzáértő kutatók érdekét. Mert ha nem is verte nagydobra, szívesen eligazította azokat, akik betévedtek hozzá, különösen a vármegye közgyűlései idején olyan tagok, akiket valamelyest érdekelt a múlt, de nem volt meg hozzá a képzettségük, hogy elolvassanak és megértsenek egy német vagy latin oklevelet. Viszont fontos volt, hogy elégedetten távozzanak, mert az ő szavazatuktól is függött, mennyi pénzt biztosít majd a költség-vetés a további levéltári munkálatokra. A laikusok felvilágosítására nem sajnálta az időt. A környezet amúgy is vonzó volt: a bútorzat, a faborítású falak, az üvegablakok.

A második világégés után következett a második rendrakás. Ez azonban már nehezebben ment. Felesége elhunytával nyugdíjazását kérte. Még egyszer feltámadt benne a szorgalmas adatgyűjtő levéltáros, amikor Faller Jenő megbízására az egyetemnek megkezdte a bányatörténeti anyag lemásolását. Ennek a munkának azonban nem juthatott a végére. 1957. április 11-én érte a halál.

Az írás a szerző tervei szerint a harmadik, 2005-ben megjelentetni tervezett Aranykönyvben jelent volna meg. Mivel a kötet kiadása meghiúsult, az elkészült 102 életrajz eddig kiadatlan maradt.

Sümeghy Dezső portréját a Soproni és Sopronmegyei fejek című kötetből kölcsönöztük.