Taby Magdolna gyerekkorában.
Emlékezés
Azt mondják, az ember nem emlékezhet gyermekévei kezdetére. Hát nálam ez másképpen van, rengeteg dologra emlékszem; színekre, hangokra, fényekre és főleg illatokra.
A házunk kapualjának sötéten hűvös barna fényeire, a pillanatnyi vakságra, ahogy a félhomályból a napsütötte udvarra lépünk. Orromban lüktet lakásunk édeskés dohszaga, nyirkos lehelete.
Akkoriban a Frankenburg utcában laktunk, egy udvari két szoba-konyhás lakásban. Sötét volt, napfény sose érte, vizesek voltak a falak és folyton hideg volt. Drága anyám nem adta fel, folyton szellőztetett, ragyogó hófehér függönyöket aggatott a sötét ablakokra és a gyönyörű illatozó virágokkal ültette tele a bejárat előtti kis lépcső két oldalát.
Nehéz helyzetben voltunk, hisz abban az időben szinte istenkísértésnek számítóan anyám elhagyta férjét, biztos egzisztenciáját, gyönyörű házát, és bátor-önállóan, egy igazabb élet reményében hazaköltözött Sopronba. Velem.
Jól beszélt nyelveket, gyors és gépírni is remekül tudott így állást gyorsan talált.
A lakáskérdés, az volt nagyon nehéz. Dúlt a háború, 1917-t írtunk, nagy volt a szegénység és nélkülözés.
Boldogan költöztünk be hát ebbe a kis lukba. Szűkösen voltunk, hisz akkor már velünk élt Anna, kedves kis cselédünk, aki hamarosan legjobb pajtásom és családunk gondoskodó tündére lett. Kellett is a segítsége, hisz anyám az Östör- féle ügyvédi irodában napi nyolc-tíz órát dolgozott, gyakran szombaton is.
Sokat játszottam egyedül, emlékszem a padlóból szinte sütött a hideg, ezért legtöbbször a hálószoba két összetolt ágyán babáztam, de ez is izgalmas volt, mert a paplanból remek kis barlangot építettem magunknak.
Amint az idő engedte, kint játszhattam az udvaron, hogy minél többet melegítsen a nap és öleljen a fény. Nagyobbacska koromban már igyekeztem lépést tartani az udvar gyerekeivel, akik egy darabig türelmesek voltak velem, de egy idő után beleültettek a homokba és egy vödröt nyomtak a kezembe.
Egyszer nagy izgalomban voltak arra jól emlékszem, mert a fiúk egy szűk járatot találtak és azt gondolták, hogy ez egy középkori alagút. Emlékszem a suttogásukra, szervezkedésükre, többre nem, mert engem, mint tökmagot sose vittek magukkal titkos útjaikra. Tragédia nem lett az biztos, mert senki nem sérült meg.
Ha csak lehetett sétáltunk.
A Frankenburg utat korábban Árokszernek nevezték, az öregebbek még gyakran így emlegették, hát olyan is volt ez a kanyargós, bokrok és fák övezte földút. A mai Vörösmarty utca helyén egy kertészet virított és a Rák-patak is szabadon futott a Deák térig.
A Jókai utca végén fahíd vezetett át rajta. A zsilip mindig megbabonázott, szerettem nézni a zubogó vizet.
A Rák-patak zsilipje.
Később már menyasszony koromban nagy árvíz volt itt, emlékszem, még a várost is fenyegette. Sok eső esett a nyáron, megduzzadt a patak és elszakította a gátat. Óriási rombolást végzett, rémisztő volt, mi is megnéztük. Elmosta a partot és tövestől tépte ki a hatalmas fákat, ezek pedig eltorlaszolták a víz útját. Napokig dolgoztak a tűzoltók és önkéntesek éjjel-nappal, hogy elhárítsák a veszélyt. Isteni szerencse, hogy csak a Szterényi- féle földszintes ház omlott be.
Volt arra egy kecses kis egyemeletes, sisakos kerti házacska is, azt azután még sokáig láttam, talán a háború után is, de akkoriban már ritkán jártam arra.
Vasárnap, vagy szombat délután, ha anyám is ráért, elmerészkedtünk a Képezde utcáig és a Deák térre is.
Az egykori Képezde épülete.
Az evangélikus tanítóképző szép, elegáns épület volt, tetején egy kedves harangtoronnyal. Maga az utca is rendezett volt, járdával, fákkal és kecses ívű utcai lámpákkal. Szerettem felmászni a képző előtt egy kis kerítésre, de ez persze tilos volt.
A Deák tér, hát az maga volt a csoda, padjaival, szépen gondozott ágyásaival és a varázslatos szökőkúttal. Nagyon sajnálom, hogy nem hozták rendbe, igazán hangulatos volt.
A Deák tér egykor a régi szökőkúttal.
Az időjelző házikó is kedves játékom volt, azt gondoltam, hogy törpék laknak benne és talán ők csinálják a szép időt és hozzák az esőt. Ezt még az unokáim is láthatják, szerencsére.
Deák téri részlet a távolban a Képezdével.
Egy kedves szomszédunkra is emlékszem, a Petri nénire őt igen szerettem, gyakran becsalogattak a finom illatok, amik a nyitott konyhaajtón keresztül ingerelték az orrocskámat. Mindig kaptam valami finomságot, és anyám csodálkozására ott mindent megettem az utolsó morzsáig. Két szép nagylánya is volt a néninek Aranka és Irmi. Csodálattal néztem fel rájuk és elhatároztam, ha felnövök és is ilyen szép leszek.
Pár év után elköltöztünk onnan, a Széchenyi-házba, ami szintén egy csoda-történet.
A második háború aztán elnyelte gyermekkorom első helyszínének nagy részét.
Az aluljáró felépítésével pedig teljesen más, korszerű arculatot kapott az én hajdan oly kedves vidékem.
Sötét/Világos mód