A kilátó, amit majdnem Karlsruhe-nak neveztek el

Polgárságunk a békés idők beköszöntével egyre szívesebben húzott turistabakancsot lakkcipőktől nyomorított lábaira. Fentről még a füstös várost is jó volt nézni, mert ott kéklett a Fertő a szőlők hátterében. Lelkes természetbarátok egyletekben vagy azok nélkül láttak hozzá a séták kényelmesebbé tételéhez. Az utak, ösvények végpontjaira pedig felácsoltak egy-egy kilátót, körülöttük pihenőül néhány padot. Romwalter, a nyomdász, az építkezés után megpihent. Mivel Károly volt, kérvényezte, legyen a hely neve Karlsruhe. Még időben jött rá, hogy van olyan város. Láttam a levéltárban a Karlsruhera javított iratot: Károly-magaslat, mondja ma már apraja-nagyja. A fa ácsolmányon azonban kifogott az idő. A Távol-Kelet facsodái olyanok, mint újkorukban, csakhogy ott rendszeresen, rövid időközökben, tetőtől talpig újra építik azokat. A Károly-magaslaton kivárták, hogy szinte előttük omoljon össze. A pályázaton nyert Schiller János műromos menedékházból lépcsőn elérhető fakilátóban gondolkodott. A Király-torony megvalósításából az Építőbank bukása miatt nem lett semmi. Végül Printz Ferenc alpolgármester és Városszépítő egyesületi elnök, valamint a Dunántúli Turista Egyesület együttesen döntöttek faépítményben, s azt háromemeletesre 1902-ben megvalósították. Ma mégsem ezt, hanem a Winkler Oszkár tervezte kőkilátót látjuk 1936 óta.