Az élet is apró darabokból áll. Mint egy mozaikkép. Aztán az idő múlásával romlik, lazul, egyes elemei leperegnek.
Hű, de szép lírai gondolat! Csak hát nem lehet folytatni, nem lehet adaptálni arra, amit a frappánsnak látszó cím ki akarna fejezni. Most akkor azt akarom-e közreadni, ami öregségemre még fennmaradt a falon? Vagy inkább söprögetem a lehullottakat, és próbálom kiválogatni az azonos színűeket? Az első a logikusabb, a második a mutatósabb és – bizonyos tekintetben – jobban érzékelteti, hogy mit is akarok.
Tizennyolc évig és még további két esztendeig voltam soproni lakos, életem elején. Vannak hát emlékeim, még ha halványodóak is. Ezek közül válogatok: mondhatnám, a kék-fehér színűeket, vagyis olyanokat, amelyek ahhoz az iskolához kapcsolódnak, amelyikben a legtöbb időt töltöttem, s amelyikhez eszmélésem is köthető: a Széchenyi Gimnáziumhoz.
Nem összefüggő történetet akarok elmondani, mert ez teljesen érdektelen lenne, meg nem is volnék képes előadni. De talán néhány „felcsillanó darabot” mások is szívesen a kezükbe vesznek. Kis történeteket, amelyek másoknak is kedves emberekről szólnak. Talán anekdotákat, bár mintha ez a műfaj már kiveszett volna. Legyen hát a címe inkább:
Hány évig is jártam én a Széchenyibe?
Hány évig is jártam én a Széchenyibe? Ha jól számolom, 1953 és 1965 között hét évig, pedig egyszer sem buktam meg, az iskola pedig már nem volt nyolc osztályos, és még nem volt hat évfolyamos sem.
Hogyan lehetséges ez? Elmesélem néhány tételben.
I. A titokzatos pince
Az általános iskola utolsó két esztendejében szüleim az Orsolya téri iskolába írattak, miután a tanítóképző gyakorló iskolájának felső tagozatát megszüntették. Rájöttek ugyanis az illetékesek, hogy csak az alsó tagozat számára képez pedagógusokat az intézmény, tehát semmi szükség felső tagozatra. Különben sem fértünk el a Deák téri épületben. (Tetszenek tudni: a Teológián a Sztálin téren). Már hatodikban is a Berzsenyi Gimnáziumban szorongtunk, és lestük, hogy miért kell a nagyoknak a WC-ben minden szünetben cigarettázniuk.
Aztán alig hogy elkezdődött az 1953-54-es tanév – számomra immár az Orsolya téren, valamelyik első emeleti teremben – kiderült, hogy a födém leszakadással fenyeget, az ott tanuló osztályoknak pedig albérletet kell keresni.
Nekünk a Széchenyi jutott: a Liszt Ferenc utcai bejárattól balra az első, kétablakos helyiség. Kicsi volt, de jól éreztük benne magunkat, talán mert nagyobb volt az önállóságunk. Délután jártunk, itt hallgattuk a 6:3-as meccs rádióközvetítését egy behozott néprádión Tatai tanár bácsival együtt. Ehhez a helyhez mindazonáltal egy hátborzongató szóbeszéd is fűződött. A háború alatt az épületben hadikórház működött, és – állítólag – a mi termünk alatti pincehelyiségben volt a „hullakamra”. Bizonyíték is akadt hozzá: a padlózaton volt egy csapóajtó, s a pincének nem volt másik kijárata. Tehát nyilvánvaló, hogy csakis ide kellett ledobálni az elhunytakat. És az is nyilvánvaló volt, hogy erről meg kell győződni. Nem is tudom, hogy mit vártunk, netán csont-maradványokat?
Megszületett a döntés: le kell menni a pincébe! Felnyitottuk a csapóajtót. Lent csak a sötétség, ezért csontok sem látszanak, lépcső persze sehol, nem lehet tudni, milyen mély. Racionális javaslat született, menjenek a legmagasabbak, mert nagyobb az esélyük, hogy vissza is tudnak mászni. Így is történt. Aztán kiderült, hogy odalent székre állva kényelmesen el lehet érni a padló szintjét. Hogy nincs másik kijárat, az beigazolódott, de hát egyébként nem volt semmi különös odalent.
Ilyen hétköznapi módon azonban nem érhet véget egy kaland! A két magas fiú felállt egy-egy székre. Rájuk csuktuk a csapóajtót. Kipróbáltuk, lentről lehetett emelgetni néhány centiméter magasságig. Már csak az a zseniális ötlet hiányzott, hogy a tanári asztal két lábát jól rá lehetett illeszteni, és még a termet sem kellett emiatt nagyon átrendezni.
Következett a biológia óra, egy fiatal tanárnő tartotta. Nem ült az asztalnál, le-föl járkált. Egyszer csak látja ám, hogy megmozdul az asztal. Nem reagált rá, de észre lehetett venni, hogy lopva többször odanéz. Szólt, hogy tegyük a kezünket a padra. Aztán a lábunkat rakjuk ki a pad mellé. Nyilván azt hitte, hogy valahogy madzagon rángatjuk. Ennél többet azonban nem tett, nem nyomozott, az óra meg folyt tovább, az asztal meg néha mozgolódott egy kicsit, hiszen a fiúk is fáradtak odalent.
Utólag úgy látom, a tanárnő a lehető legjobban reagált. Csakhogy tán máig sem tudja, milyen szellemek mozgatták az asztalát. Nekünk meg elment a kedvünk a további próbálkozásoktól.
Később a pincét színültig feltöltötték salakkal, a padlót felújították, eltűnt a csapóajtó, és ma már semmi nem árulkodik a valaha volt titokzatos pincéről.
Sötét/Világos mód