Ha egyike volnék a soproni krónikaíróknak, mint Csányi, Payr, vagy Schlachta Etelka, akkor már a tavasszal feljegyeztem volna az utókor számára, néhány száraz tőmondatban, hogy városunk jelképét, a daliás Tűztornyot állványerdőbe burkolták, hogy megifjítsák.
A nyáron újabb feljegyzés rögzítette volna, hogy a Tűztorony csúcsáról leemelték a hírhedt és annyit vitatott kétfejű sast, a Habsburgok címerállatát, mert az időjárás viszontagságai már nagyon megkopasztották, sőt lyukakat rágtak rajta.
Nem először vették le, amióta 1631-ben a torony, az 1676. évi nagy tűzvész után mai formájában felépült. Akkor vele koronázták meg a nyitott lanterna fölötti, hármas tagozású vörösréz sisakot, amelynek tetején, magas rúdon és egy rézgömbön azóta ott gubbaszt a különös madár. 1786-ban, amikor már több mint száz esztendőt töltött büszke magányosságban szellős helyén, lehozták onnan, majd megaranyozva újra visszatették, miután begyébe néhány okmányt, köztük az akkori piaci árak jegyzékét rakták.
Ezután majdnem kétszáz éven át békében hagyták a kétfejű szárnyast, hadd eméssze meg a piaci árakat, ami azonban nem sikerült neki. A soproniak csak akkor néztek fel reá ott a kakasülőn, ha tudni akarták, milyen idő várható. Ha az egyik feje nyugatra, a másik keletre mutatott, akkor ez jó időt jelentett, ami különösen ősszel volt fontos, amikor a szőlőnek édesedni, a babnak meg száradni kellett.
Az idén tehát tavasz óta a Tűztorony egymás vállán álló, cirkuszi mutatványokra emlékeztető létraállványzatba burkolózott, titokzatossá vált és a turisták átható tekintettel fürkészték, hogy kihámozzák deszkaruházatából és gyönyörködhessenek magasztalt délcegségében és arányainak szépségében. Ugyanaz a testibe átváltó lelki folyamat ez, amely az egy-egy jóalakú nő után megforduló képzeletét hasonló tevékenységre ingerli.
Eljött az ősz, 1969 ősze, és tegnap, amikor második emeleti ablakomból kitekintettem a város tornyai felé, hirtelen két rézvörös fényfolt vakított a reggeli napfénytől megvilágított Tűztorony felől.
— Kész az új sisakburkolat! — ujjongtam és nyúltam a távcső után.
És valóban: a torony legfelső része, a háromgerezdes sisak, újra régi szép pőreségében tündöklött, és felette a rúdon levő gömbön újra ott ragyogott az újjászületett, kétfejű sasmadár.
Sopron ismét teljessé vált.
Az utcán az emberek egymásnak mutogatták az állványzatból előbukó tornyot. Megnyugodva és örvendezve nézték csúcsán a derék szárnyast, szinte arra várva, hogy két nyakát kinyújtsa és sashoz méltó díszkiáltással köszöntse városát és annak népét.
Nem tette. Talán feszélyezte az új, fényes tollazat és a toronysisak kijavított részeinek rézvörös villogása. Talán gyomrát ismét telerakták a mai idők okmányaival és a mai piaci árakkal, s ettől akadt torkán a díszkiáltás. Talán azon búsult, hogy a kétszáz év alatt gondosan gyűjtött, meghitt, penészzöld patinája hiányos lett és most újra kezdheti a toronysisakkal együtt a patinagyűjtést.
Annyit mindenesetre megtett a rézmadár, hogy a Schneeberg felől fúvó szél kényszerítő hatására egyik fejét nyugat felé, a másikat kelet felé fordította és ezzel aranyló őszi napsütést ígért a lőverkertek piruló gyümölcsének és a szőlőkertek cukrot termelő fürtjeinek.
1969. szeptember 26.
Sötét/Világos mód