Az egykori Bakter korcsolyapálya

Magda szája szélén nosztalgikus kis mosollyal emlegette mindig, hogy régen? Régen minden szebb volt, igazibb. A csillagok is fényesebben ragyogtak, tisztább volt az ég és gyengédebben sütött a nap. És megvolt a négy évszak, nem úgy, mint ma, amikor a télikabátból egyszerre a nyári ruhába ugrunk.

Micsoda telek voltak akkoriban! Istenem! Napokon át nagy pelyhekben hullott a hó, tündérbirodalommá varázsolva az ismert soproni utcákat. Hideg volt, de gyönyörű. Járhattunk síelni, korcsolyázni.

Sízni nagyon szerettem és akkor, a ’30-as években ez a szép sport még nem volt olyan költséges, mint manapság. Kellett hozzá egy sítalp, egyszerű kötéssel. Egy jó bakancs, ami nem ázott át, egy vastag igazi posztó nadrág, erről lepergett a hó. A pulóvert magunk kötöttük, hozzá sálat és kesztyűt. Ezzel aztán elvoltunk évekig, nem is gondoltunk új szerelésre. A lécek talpát mindig saját magunk vakszoltunk, attól függően milyen volt a hó. Sokszor a viaszt be is vasaltuk forró vasalóval. A Deák téren találkozott a banda, csapatokban vonultunk, mindig volt egy vezető, aki jól ismerte a terepet. A léceket a vállunkon vittük, soha nem engedtük, hogy a fiúk segítsenek. Beszélgettünk, viccelődtünk, gyorsan felértünk a Hackstock tetejére. És azután jött a csoda; suhanni a havas lejtőn, a szél belekapaszkodott a hajamba, úgy éreztem repülök. De nem csak a kijelölt pályán száguldottunk. Az ismert erdei ösvényeket is belepte a hó, így bejártuk az erdőt keresztül-kasul, egészen Brennbergig. Remek volt a friss hóban a vad nyomába járni. Hol kapaszkodtunk, hol csúsztunk, néha nagyokat estünk. De jó mulatság volt. A Muckon egy kis vendéglőben megpihentünk, ettünk és napoztunk egyet, azután hajrá! Tovább! Néha egészen az Asztalfőig mentünk. De ez már jó nagy túra volt.
Ha ügyesek voltunk és korábban érkeztünk haza, akkor a hegy alján megbúvó kedves kis turistaházban, a Hatvan-házban még megittunk egy csésze jó meleg teát és úgy bakancsosan, pulóveresen táncra is perdültünk.

Hazafelé azután egészen a Deák téri időjelző házikóig lecsúszhattunk, és csak itt kellett lecsatolnunk. Tehettük, mert akkor alig járt autó az utakon.

Ha a délutáni elfoglaltságunk olyan volt, hogy sítúrára nem futotta, akkor korcsolyázni mentünk.