Deák téri részlet a távolban a Képezdével

Azt mondják, az ember nem emlékezhet gyermekévei kezdetére. Hát nálam ez másképpen van, rengeteg dologra emlékszem; színekre, hangokra, fényekre és főleg illatokra.

A házunk kapualjának sötéten hűvös barna fényeire, a pillanatnyi vakságra, ahogy a félhomályból a napsütötte udvarra lépünk. Orromban lüktet lakásunk édeskés dohszaga, nyirkos lehelete.

Akkoriban a Frankenburg utcában laktunk, egy udvari két szoba-konyhás lakásban. Sötét volt, napfény sose érte, vizesek voltak a falak és folyton hideg volt. Drága anyám nem adta fel, folyton szellőztetett, ragyogó hófehér függönyöket aggatott a sötét ablakokra és a gyönyörű illatozó virágokkal ültette tele a bejárat előtti kis lépcső két oldalát.

Nehéz helyzetben voltunk, hisz abban az időben szinte istenkísértésnek számítóan anyám elhagyta férjét, biztos egzisztenciáját, gyönyörű házát, és bátor-önállóan, egy igazabb élet reményében hazaköltözött Sopronba. Velem.

Jól beszélt nyelveket, gyors és gépírni is remekül tudott így állást gyorsan talált.

A lakáskérdés, az volt nagyon nehéz. Dúlt a háború, 1917-t írtunk, nagy volt a szegénység és nélkülözés.

Boldogan költöztünk be hát ebbe a kis lukba. Szűkösen voltunk, hisz akkor már velünk élt Anna, kedves kis cselédünk, aki hamarosan legjobb pajtásom és családunk gondoskodó tündére lett. Kellett is a segítsége, hisz anyám az Östör- féle ügyvédi irodában napi nyolc-tíz órát dolgozott, gyakran szombaton is.

Sokat játszottam egyedül, emlékszem a padlóból szinte sütött a hideg, ezért legtöbbször a hálószoba két összetolt ágyán babáztam, de ez is izgalmas volt, mert a paplanból remek kis barlangot építettem magunknak.

Amint az idő engedte, kint játszhattam az udvaron, hogy minél többet melegítsen a nap és öleljen a fény. Nagyobbacska koromban már igyekeztem lépést tartani az udvar gyerekeivel, akik egy darabig türelmesek voltak velem, de egy idő után beleültettek a homokba és egy vödröt nyomtak a kezembe.

Egyszer nagy izgalomban voltak arra jól emlékszem, mert a fiúk egy szűk járatot találtak és azt gondolták, hogy ez egy középkori alagút. Emlékszem a suttogásukra, szervezkedésükre, többre nem, mert engem, mint tökmagot sose vittek magukkal titkos útjaikra. Tragédia nem lett az biztos, mert senki nem sérült meg.

Ha csak lehetett sétáltunk.

A Frankenburg utat korábban Árokszernek nevezték, az öregebbek még gyakran így emlegették, hát olyan is volt ez a kanyargós, bokrok és fák övezte földút. A mai Vörösmarty utca helyén egy kertészet virított és a Rák-patak is szabadon futott a Deák térig.

A Jókai utca végén fahíd vezetett át rajta. A zsilip mindig megbabonázott, szerettem nézni a zubogó vizet.