A Buschenschank

A Rádióélet című folyóirat 1943. április 9-i számában több oldalon keresztül foglalkozott Sopronnal. A számos, városunkat bemutató cikk közül ezúttal a Buschenschankokat bemutató írást osztjuk meg Önökkel, melyet változtatások nélkül közlünk. Az illusztrációként használt felvétel készítésének pontos időpontját nem ismerjük, a megadott dátum hozzávetőleges.

A jó bornak is kell a cégér

Ahogy járjuk Sopron utcáit, itt is - ott is szemünkbe ötlik egy-egy házon a póznára függesztett, hosszú zsinóron lógó szalmakoszorú. Ezek jelzik Sopron egyik jellegzetes különlegességet, a Buschenschankot, amely nem más, mint cégéres borkimérés. A város Bormérő Egyesületének harminckét italmérési engedélye van. Ezeket évente úgy osztják be, hogy a tagok házaikban sajáttermésű boraikat egy-egy hét időtartama alatt kimérhetik. Van olyan engedély is, amelynek értelmében a bort nem szabad a helyszínen elfogyasztani. Ilyenkor kis palack lóg a koszorún. A legtöbb ház azonban egy-egy hétre átalakul kedélyes kiskocsmává. A szobából kihordják a bútorokat, mert ez a legfőbb feltétele az engedély kiadásának, beállítanak egy kis mérőasztalt, fiókos pénzszekrényt, néhány deszkából Összetákolt asztalt és széket. Itt poharazgatnak csendben, de olykor zeneszó mellett is a soproni polgárok. Előzően azonban alaposan megtekintik a szalmakoszorús cégért, mert az sok mindent árul el a hozzáértőnek. Ha a "busni" mellett piros posztócskát lenget a szél, ott vörös bort mérnek, ha fehér szövetdarabot, ugyanilyen a bor színe. A leglényegesebb jel azonban a szalmakereszt, mert ez azt hirdeti, hogy ott óbor kapható. A buschenschankosok természetesen meg-meglátogatják ilyenkor egymást, megízlelik "vetélytársaik" borait és megállapítják, — hogy az övék jobb. Az igazság az, hogy valamennyi egyformán kitűnő, akármilyen is a színe, vagy a kora. Ezért leng olyan vidáman és büszkén a "busni" az alkalmi ivók kapui felett.