Időről időre szívesen osztok meg az olvasókkal olyan korabeli újságcikkeket, amelyek valamilyen okból a mai napig sem, vagy csak keveset veszettek aktualitásukból és mint ilyenek, a mai kor soproni kötődésű olvasóinak is érdekesek lehetnek. A Nemzeti Újság hasábjain 1936 novemberében egy olyan cikket közölt, melyben két szerző állítja párhuzamba egymással Sopron múltját és jelenét, a régi, patinás várost a modernnel. Érdekes mindezt több, mint 80 esztendő távlatából olvasni, mikor már az akkori modern városról szóló gondolatok is erősen szépkorba értek, bár néhol talán még ennek dacára sem vesztettek aktualitásukból. A cikket teljes egészében, változtatások és korrekciók nélkül, de hivatkozásokkal kiegészítve mutatom meg Önöknek.
A Civitas Fidelissima városának két arca
Sopron ősi patinája ...
Mintha egy óriási filmváros kulissza-házai között kóborolnánk ...
De itt élet van a furcsán épített homlokzatok mögött: a drága porcellánok, fakult festmények és öblös kandallók körében kedves, derék emberek élnek. A zeg-zugos utcákon eltűnt évszázadok dicsőségéről regél a múlt s ha éjszakánként nagyon-nagyon hallgatóznánk, az esetben görnyedt, öreg házacskák lefüggönyözött ablakain keresztül muzsikáló óra halk zenéje ciripelne fülünkbe.
Sopron az a város, ahol a múlt majdnem töretlen tisztaságban megmaradt és lépten-nyomon ránk köszönt kedves hangulatával.
A sötétlő, nagy hegyek ölelő karéjában úgy pihen, mint egy antik ékszerdoboz. A Várkerület barokk palotái, a három emeletes, egymás mellé szorított, érdekesen párisi háztetős épületei, mintha az eleven középkort őrizték volna meg az utódok számára. Dacos homlokával még ma is úgy áll az ősi Storno-ház, mint a XV. században, amikor az igazságos Mátyás lakott falai között és három hónapon át innen irányította Bécs ostromát. Különös, de érdekes véletlen, hogy kuruc emlék is megmaradt ebben az örökké királyhü városban: a Kuruc-laktanyának nevezett öreg szélmalom féltett és becses műemléke a lakosságnak. A hagyományok, szelleméhez ragaszkodó „civitas fidelissima“ már sürgeti, hogy a hiányzó szélvitorlákat is szereltesse fel a város a toronyra: a Bauhaus-stilus divatáramlataival szemben Így védekezik nemes színeinek meg őrzésére.
Annak a büszke elzárkózottságnak, amellyel a soproniak múltjukat őrzik, érdekes példája, hogy még rendes országutjuk sincs, amelyen kényelmesen meg lehetne közelíteni őket, de ők sem igen mozdulnak ki patinás házaik bűvköréből. Ennek a ragaszkodásnak és öntudatos lokálpatriotizmusnak eredménye, hogy Sopron az a ritka magyar város, amelynek nincsen adóssága. És ugyanakkor, amikor a nemzetközi villamos gyorsvonat 105 kilométeres sebességgel hozza a vendégeket Budapest felől, derűs nyugalommal legyintenek:
— Minek a száguldás? Ha lassabban jön is, egyszer elér ide...
Így nem is szokatlan látvány, hogy a városban még ma sincs és tán sohasem lesz vörös lángbetüs bár, lokál és dzsessz-muzsikás kávéház, helyettük a céhvilág fenyőkoszorus cégérei hirdetik a „heurigereket“, amelyekben tölgyfa asztalokon kupákból méri ki a bort az őstermelő vendéglős.
A hagyományokhoz ennyire ragaszkodó városnak csak nagy jövője lehet...
(k. a.)
... Sopron modern élete
Csak a város falain kivül találjuk nyomát a modern Sopronnak.
A Lövérek csodás szépségű völgyében egymásután épülnek az uj idők építészeti remekei. A Nyugat felől egyre jobban áramló idegenforgalom szükségessé tette, hogy a már meglevő Lövér-szálló mellé még egyet építsenek. Pünkösdkor készült el a sokerkélyes, zsalugáteros, ultramodern épülettömb, amelynek óriási üvegablakán át a legdivatosabb és raffinált kényelmü berendezésre napsugaraz a fény. Áldozatkészségük meg is hozta a kívánt eredményt: a bécsi közönség java már hónapokkal előre lefoglalja a szobákat. Be is vallják, hogy nem üdülés céljából keresik fel a szállót, hanem enni, jól és bőségesen táplálkozni járnak ide vikendre. De aztán isznak is, ugyancsak jól és nagy kedvvel, mert a „ponzichterek“ zamatos bora csak ötödébe kerül a Bécsben kimért jugoszláv lőrének.
Az utcákról régen eltűntek a villamossínek:
— „Földalattin“ közlekedünk... — hangoztatják vidám öngunnyal.
Nagyon büszkék az uj Lövér-szállókra, de még büszkébbek városukra. Vendégeiket mindenekelőtt a Hűség kapujához vezetik, amelyet az ország lakossága építtetett az emlékezetes népszavazás és Sopron visszacsatolásának örök emlékére. Nemes hazafiságunknak ezt a jelkép-cimerét mindenki megsüvegeli.
Modern életfelfogásuk különösen a kultúra terén nyilatkozik meg. A tiszta irodalmat és művészetet hirdető Frankenburg Társaság előadóestjén a zsúfolt terem közönsége estélyi ruhában jelenik meg. A bolthajtásos lakásokban tradicionális nevelésben részesülő ifjúság itt kapcsolódik bele a modern idők értékes szellemi áramlataiba.
Lelkük mélyén azonban ösztönösen irtóznak a folyton változó divat túlkapásaitól s az erdők fenyves sétányait, apró parkjait — beton-kilátók és aszfalt-utak helyett — "költők fáival" díszítik. Az ősz hulló avarából halhatatlan magyar költők sorait hirdetik a zománcos táblák.
„Hervad már a ligetünk, díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög...“
Érdekes a „civitas fidelissima“ városának ez a két arca. Hagyományőrző élete felett nem siklik el a modern idő, de nem is keveredik össze müvészietlen ízzel az ellentétes korok átalakító ereje.
A boldog jövőt váró Sopron továbbra is csak hagyományaira épülhet! Erre kötelez címerének „leghűségesebb“ felirata is ...
(h. gy.)
A honlapunkon szereplő teljes újságcikkeket a "Korabeli lapszemle" címkére kattintva érhetik el.
A korabeli újságcikket az Arcanum Digitális Tudománytár honlapján keresztül értük el.
Nemzeti Újság, 1936. november 8.