A József Attila Általános Gimnázium 1966-ban végzett IV.d osztálya

"Az iskola neve akkor, mikor mi gimnazisták voltunk József Attila Általános Gimnázium volt. A fényképet, ha jól emlékszem, a Széchenyi téren, a volt Fényképész Szövetkezetben csinálták.

Sajnos az az idő, amikor mi oda jártunk elég nyomasztó időszak volt. Nem túl mesze az ’56-tól még élénken élt az emberek zsigereiben a megtorlás szele, ami igencsak rányomta bélyegét a fásult, befelé forduló és zárkózott évekre. Az iskola konzervatív beállítottságú volt, ami nem igazán volt előnyös sok szempontból a tanárok, de a diákok számára sem, a befelé fordulás kissé közönyösnek érezhető volta miatt is. Nehezen nyíltak meg az emberek a tanárok, a gyerekek felé, nem igazán akartak és vállaltak semmi konfliktust, ki akarták kerülni a regnáló hatalommal való összeütközést. Ez azért, ha nem is mondták nyíltan ki, a viselkedésükből a visszafogottságukból igen érezhető volt. Ez a visszafogottság, úgy érzem, nem engedte meg, hogy igazán nagy dolgokat vigyenek véghez, leadták a kötelező tananyagot de ezen felül többletet, saját gondolatot nem mertek leadni.

A mi osztályunk elég heterogén összetételű volt. Soproni diákok mindössze hatan voltunk, mi is más - más környékről, más gyökerekkel és más iskolából kerültünk a gimnáziumba. Sokan voltak bejárók a környékről és nagyon sokan kollégista diákok voltak, a kollégium szigorú feltételeket támasztott velük szemben. Albérlet akkoriban nem volt divat, így nem is volt köztünk, aki kinn lakott volna. Ez a megosztottság az igazi összekovácsolódást is csak kisebb közösségekben tudta előidézni.

Mikor odajártunk, az iskola leánygimnázium volt, csak lányok jártunk oda. Az iskola kollégiuma az épület második emeletén volt, ahova nem volt bejárásunk, csak a kollégistáknak. A menza az épület alagsorában volt, ide sem túl sok külsős járt, inkább csak a kollégistáknak volt az étkezője. A kollégium nagyon szigorú rendszerint működött, a lányok nem igazán jöhettek ki az épület bekerített udvarából, csak meghatározott időben és rövid időre. Ezért a kapcsolat szinte csak a tanórákra korlátozódott az osztályban. A tanórák végén ment mindenki a saját útjára ment, a kollégisták a kollégiumi tanulószobákba, a bejárók a buszhoz vonathoz, ki mivel járt be, a soproniak pedig mentek haza a város különböző pontjaira. Tanórán kívüli foglalkozásokra, összejövetelekre nem volt igazán lehetőségünk. A kollégisták, a többi tanulóval együtt az iskola felügyelete mellett egy védőburokban voltak, ami bizonyos védelmet nyújtott, elég szigorú követelményekkel.

Átlagosnak mondható diákság voltunk, lettek közöttünk jogászok, tanítók, egészségügyben, pénzügyi vonalon dolgozók, sokfelé elkerültünk, de mindenki megállta a helyét az életben.

Akiről azért mindenképp szót ejtenék, egy osztálytársunk, Dr Böröcz Enikő evangélikus lelkész lett. Édesapja, Böröcz Sándor is lelkész volt, aki az ötvenes években a Gulágot is megjárta. Jellemző volt a korra, hogy a félelem nagyon erős hatással volt ránk, például arról, hogy milyen családi háttérrel és hittel volt velünk az iskolában Enikő, egyáltalán fogalmunk sem volt. Elszenvedő alanya volt annak a nehéz történelmi egyháztörténeti időszaknak. Erről akkor soha senkinek nem beszélt, nagyon zárkózott volt. Mindez már a későbbi találkozók alkalmával került csak számunkra nyilvánosságra, akkor értettük meg igazán milyen és miért olyan volt az életünk az iskolában amilyen volt. Enikő is nehézségek árán került be a teológiára, ahol evangélikus lelkész, egyháztörténész, a hittudományok doktora lett, és levéltári kutatással foglalkozott. Könyvet, egy monográfiát is írt Egyházfő viharban és árnyékban címmel. Sajnos 2014 ben eltávozott közülünk. A legutolsó találkozásunkkor is éreztük hiányát, kisugárzását, lelki nagyságát."

/A szerző a tablón a legfelső sorban középen látható, lánynevem Gátas Anna. Böröcz Enikő életútjáról bővebben az Ajánlott link alatt olvasható egy írás. – A szerk./