A Magyar Thalia hódítása -A soproni új színház

Időről időre szívesen osztok meg az olvasókkal korabeli újságcikkeket, melyek az országos sajtóban jelentek meg egykor Sopronról és melyek segítségével még átfogóbb képet kaphatunk a város múltjáról. Az Ország-Világ 1885. október 10-i száma a soproni színházról és a színjátszás múltjáról közölt egy tárcát Latkóczy Mihály tollából. Az ekkor már évtizedek óta működő teátrumban 1885. szeptember 26-án nyílt meg az első állandó magyar évad. A cikket teljes egészében, változtatások és korrekciók nélkül, de hivatkozásokkal kiegészítve mutatom meg Önöknek.

A Magyar Thalia hódítása - A soproni új színház

Hogyha lehet tárczát írni szép asszonyokról, a kik második házasságot kötnek, miért ne lehetne ugyanezt tenni, mikor egy eddig inkább német, mint magyar színházba bevonul a magyar Thália? S mikor ez olyan városban tör­ténik, melynek históriai mellékneve az ország kapuja? Igaz, hogy az a kapu sokáig, majdnem egészen napjainkig in­kább befelé nyílt, mint kifelé; igaz az is, hogy néha most is nyikorog, de azért mégis csak a mienk és mi nagyon meg lehetünk elégedve, hogy annyira el tud­tuk hódítani attól a szomszédtól, mely össze-vissza csaknem háromszáz évig birta kulcsait.

Néhány évtized óta Sopron, mint előretolt őrszem, küzd a szomszéd túlerős anyagi és szellemi kultúrája ellen és bár ezen egyenetlen harczban a magyarság­nak győzelméről eddig szó nem lehetett, Sopron város magyar körei együtt érez­tek és együtt búsultak a többi vidék­kel, mely az országos négy folyam part­jain elterül.

Pontról pontra minden talpalattnyi tért szívós harczczal és sok áldozattal kellett elfoglalni, s az az iczike-piczike kis tér is, a mit elfoglaltunk, minden pillanatban elfog­lalható, visszahódítható tőlünk. Néhány lankadó óv, néhány társadalmi elzüllésnek indult eszme és az egész sisyphusi munka hasztalan volt, a nehéz kő, melyet félig felgördíténk, újra ott fog heverni a lejtőnek alján.

De vígasztal, hogy annak a kis térnek, melyet elhódítni sikerült, épen a művé­szet hajléka képezi egyik részét: Thalia temploma, a színház.

Sopronban a színművészet mindenha szívesen és örömest látott vendég volt. Már a múlt század derekán építettek egy [állandó színházat], mely azonban nem azon a telken állott, a hol a mostani; hanem másutt, a mostani reáliskola helyén. Ebben a színházban állandóan németül játszottak, mindazonáltal a ma­gyar nyelv sem volt kizárva. A «Hírmondó» 1792. évi folya­mában tudósítást olvasunk egy műkedvelő előadásról, melyet magyar ifjak rendeztek; 1820 táján pedig a színi évad fel volt osztva a magyar és német szí­nészek között. De különben is e század első felében a német szín­pad sok konczessziót tett a ma­gyar nemzetiségnek. 1807-ből maradt egy színlap, mely szerint «Czigány-mulatság» (Unterhal­tung der Zigeuner) czímű magyar ballettet adtak elő, a sze­replő színészek közt pedig aka­dunk egy Mabolay nevűre is.

De csakhamar változtak a viszonyok. A soproni színház kezdett lassankint a bécsi szín­házak fiókja és a bécsi művé­szek vendégjátékainak Mekkája lenni. Daczára a helyárak olcsóságának (zárt­ szék 30 kr., állóhely 20 kr., karzat 12 kr.) mégis jó üzletet csináltak a vállalkozók, mert olyan vendégeket hoztak Bécsböl, a minők Raymund, a «Tékozló» szerzője, Schika­neder asszony és Kronesék, a kik mindig csináltak tele házat és jutalomjátékaikra se­lyemre nyomtatott színlapokon hívták meg a publikumot.

Így tartott ez 1837-ig. Magyar társulat csak elvétve tévedt a nyelvére nézve túlnyomólag német városba és midőn 1837-ben a városi tanács egyhangúlag elhatározta, hogy új színházat épít, szóba sem került a nyelv kérdése, hiszen németül mindenki értett. A színház régi helyét alkalmatlan, félig elzárt, félig eldugott voltánál fogva elejtvén, a ta­nács két hely között választott, a között, a hol a színház most áll és a közt, a hol most a kaszinó van. Végre az előbbire határozták el magukat, ámde előbb egy [tavat] kellett betölteni, mely a régi Sopronban rémületesen gyakori tüzesetek miatt viztartóúl szolgált, azon kívül pedig el kellett határozni azt is, hogy a mai tér (melynek helyén ak­kor árok volt) betöltessék és a színház homlokzatával szemben megfelelöleg kicsinosíttassék. Mindez természe­tesen nem csekély tejtörést okozott a város akkori atyáinak, sőt dicséretükre legyen mondva, egyhangúlag elhatároztak minden szükséges költséget és még örültek, hogy a városi közönség ízlése megköveteli az új színház felállítását. Jellemző az is, hogy előre költségvetést nem csi­náltak, hanem az építőmesterben teljesen megbíztak, ki az építkezést 1839 végén befejezte. 1840 szeptem­ber havában már az ács- és asztalos-munkák is mind be voltak fejezve, s a tanács az illető iparosoknak visszafizette a bánatpénzt. Az új színházban teljesen dominált Bécs. Bécsi építőmester (Loeszl Ferencz) építette, bécsi iparosok vállakoztak az asztalos és kárpitos-munkákra és midőn bérletre került a sor, kiadták Pokorny Ferencznek, a bécsi Józsefvárosi színház akkori igazgatójának. Ez aztán csinált is meglehetősen csinos megnyitást 1841 október 9-én, tehát szombati napon (épen mint most) Bellini “Normájával” nyitották meg azt a színházat, melyben e sorok írásakor Konti József »Eleven ördög»-e pajzánkodék. Ezt megelőzte egy alkalmi prológ Sapphirtól, a ked­velt humoristától és egy ünnepi nyitány. A páholyok ára nem mondható valami nagyon olcsónak (3 frt, 2 frt 30 kr., 2 frt), de a többi helyek ára 24 és 8 kr. közt váltakozott.

Pokorny folyton utaztatta művészeit, mikor Sopron­ban drámát adtak, Bécsben opera járta, viszont pedig a Sopronban lakó közönség hallott olyan mű­vésznőket, mint akkoriban Coradori, Hofstetter és Dvelesz kisasszonyok voltak. így tartott ez a negyvenes évekig, a mikor Pokorny levevén kezét a soproni színházról, az alantabb kezdett járni művé­szet dolgában és operák helyett obskúrus vígjátékokat adott 20 és 12 kros belépti jegyek mel­lett. Ez azonban javára volt a magyar színügynek: így lett ké­pessé konkurrálni ha nem is az elsőségért, de legalább a lét­ jogért. S ha közbe nem jön a Bach-korszak, ma már talán előbbre lennénk néhány kakas-lépéssel.

De így lassan folyt a magyar ügy haladása, s bár vol­tak derék vidéki társulataink, maradandó hatásra egy sem tu­dott emelkedni. Ám e küzdelem már nem tartozik egy rövid tárcza keretébe és azért egyelőre elégnek tartjuk megemlíteni a Bényeiét, Beödyét és a [Jakab Lajosét], a mely most vívja a döntő csatát [pour l’honneur du drapeau.]

Maga a színház csinos két­ emeletes Thália-templom, mely­nek piros kárpitozása és szép függönye nem válnék szégyenére egy másod­rendű fővárosi színháznak sem. Berendezése tágas, kényelmes, páholyai népes családokat is képes befogadni; szóval pompás kis bódé ez a mi színházunk és a ki nem hiszi, hát jöjjön el és nézze meg.

Latkóczy Mihály

A korabeli újságcikket az Arcanum Digitális Tudománytár honlapján keresztül értük el.