Amit mindenkinek tudnia kell - A hűség városáról

Hozzászólok
Az Eggenberg-ház udvara

Időről időre szívesen osztok meg az olvasókkal olyan korabeli újságcikkeket, amelyek valamilyen okból a mai napig sem, vagy csak keveset veszettek aktualitásukból és mint ilyenek, a mai kor soproni kötődésű olvasóinak is érdekesek lehetnek.

A Herczeg Ferenc főszerkesztő által vezetett Uj Idők című szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle 1931. október 4-i számában, a lap népszerű "Amit mindenkinek tudnia kell" című rovatában Nyilas Jenő Sopronról közölt írást, melyben a város épített környezetén túl a város polgárairól is hosszabban osztotta meg gondolatait az olvasóközönséggel. Sőt, a cikket évtizedekkel később olvasóknak akaratlanul egy "rejtvényt" is örökül hagyott, a hetedik bekezdésben. Ismert és elismert soproni polgárokat méltatott nevük említése nélkül. Jómagam "csak" a kaszinó-altiszt, Gantner Antal személyét tudtam megfejteni, talán Önök nagyobb szerencsével járnak. Bejegyzésünket az eredeti írás szerzőjéhez hasonlóan az Eggenberg-ház udvaráról készült képpel illusztráljuk. A cikket teljes egészében, változtatások és korrekciók nélkül, de hivatkozásokkal kiegészítve közöljük.

Amit mindenkinek tudnia kell - A hűség városáról

A városok születésének évszámát általában nem tudjuk: lesznek, nőnek, és egyszerre itt vannak, készen. De már hogy egy emberlakta hely mikor válik igazi várossá, azt pontosan tudjuk. Önvédelem, önkormányzat és vásárjog teszik várossá a települést a magyar középkorban. Igy aztán, ha Sopron története vissza is nyúlik a Róma-előtti idők legködösebb századaiba, mégis, pontosan az Úrnak 1277. esztendeje az, amelyben várból önálló várossá lett. IV. László írta alá azt a kiváltságlevelet, amely megengedi a soproniaknak, hogy maguk válasszák a bírájukat, a királyi vámokat a saját védelmükre használják fel és minden kedden vásárt tarthassanak. Ma is látható még ez az ódon oklevél, a páratlanul gazdag városi levéltárban. 654 év múlt el azóta. Hetedfél évszázad óta él városi életet az országnak ez a legnyugatibb városa, melyet I. Károly király már 1317-ben az „ország kapujának" nevez. Hetedfél évszázad óta Sopron lakói nem „lakosok", hanem polgárok, a szó történelmi és önérzetes értelmében. Ez a közel hét évszázad meglátszik a város külső képén, de meglátszik belső életén is. Olyan város alakult ki, amelynek minden köve egy darab kortörténet és kialakult egy életforma, mely jellegzetességét még a legkéseibb utódokban is megőrizte. És minthogy kövek és emberek köré a dús és derűs természet vont élő keretet, igazuk lehet azoknak, akik Sopront az ország legérdekesebb és legvonzóbb városának tartják.

Ami Sopron köveit igazán értékessé teszi, az nem önmagukban való szépségük, hanem az a kulturális és hangulati egység, melyben a részletek elrendeződnek. Nem mintha a bencés templom áhítatos gótikája, az Eszterházy-palota olaszos loggiái, a barokktetős várostorony, vagy akár az a nemes rokokó, mely a várkerületi Vermes-házról mosolyog, nem lenne egymagában is érdekes látnivaló. Más városokban ezek lennének a főnevezetességek. Itt azonban más a helyzet. Itt az egészen van a hangsúly, az összefüggéseken, az egységen. A sok szebbnél-szebb műemlék nem múzeális valami, hanem egy nagy családnak, Sopron polgárságának használatra való berendezkedése. Mint ahogy a Storno-család híres műgyűjteményét is az teszi egyedülvalóvá, hogy az ónémet ágyakban: alusznak, a barokk asztalnál: étkeznek, a holicsi porcellánból: kávéznak és a pántos kötésű fóliánsokat: olvassák. Az idegent legjobban az bűvöli el Sopronban, hogy ez az átfogó egység helyrajzilag is fennáll.

A Belváros, mely valaha a vár belseje volt, és melyet a hajdani védőpárok-rendszer helyén álló Várkerület övez, még szinte érintetlenül megvan. Egész utcasoroknak minden egyes háza művészettörténeti látványosság. A város ünnepi szobájában pedig, az építészetileg zárt Városház-téren, az egész magyar történelem leadta névjegyét. A 61 méter magas Tűztorony alja árpádkorabeli, a bencés templom keletkezési éve 1290, a Storno-házban Mátyás király lakott, a Szentháromság-szobrot egy Thököly-lány emeltette 1701-ben és a klasszicizáló vármegyeházán Széchenyiek, Eszterházyak és Felsőbüki Nagyok vitatkoztak ...

De nemcsak a Belváros ilyen szervesen egységes. Valami átható jellegzetesség van a külvárosokban is. Itt van a Szent Mihály-negyed. Németnyelvű parasztok lakják, „póncichterek" (Bohnenzüchter — babtermelő), de nem falusi típusú parasztok, hanem városi gazdapolgárok. Kék kötényükben, fekete kötött mellényükben, de meg szokásaikban és nyelvjárásukban is, mintha azokból a régi krónikákból lépnének ki, melyekben olyan gazdag ez a város. És ahogy ők maguk, őstermelő mivoltuk mellett tudatos városi polgárok, akik évszázadok óta benn ülnek a városi tanácsteremben, — úgy a házaik is belül parasztházak, trágyadombbal és istállóval, kifelé azonban, részletben és díszítésben: városi igyekezetűek. Barokkos ablakpárkányok, faragott kőkapuk, és fent az orom alatt kis falfülkében egy-egy vallásos tárgyú szobor: szinte elmaradhatatlan kellékei a gazdapolgárháznak. Az összezsúfolódott házak fölött, melyekben a szőlőtermelők, ősi jogon, a saját boraikat mérik ki füstös kis szobákban, néha még petróleumvilágítás mellett: fönt a magasban az a méltóságteljes vármegyeházán uralkodik, melynek csúcsíves boltozata alatt ugyanezeknek a Pfandlereknek, Tschürtzöknek és Zeberereknek az ősei már 500 év előtt is dicsérték az Urat. Ebben valami olyan lenyűgöző eredetiség van, melynek hatása alól nem lehet megszabadulni.

Akármerre jár az ember, ebben a városban mindenütt talál valamit, ami csak itt van és csak itt lehetséges. Van itt bizonyos fajtája nemcsak a szellemi, hanem az életmódbeli kultúrának is, amit a levegőben lehet érezni. Egypár évszám, csak úgy találomra, mindent megmagyaráz. A Szentlélek-templomban a katholikusok 1221 óta tartanak istentiszteletet. Luthernek hét évvel a wittenbergi tételek után már hívei voltak Sopronban. A város utcáit a XVI. században kövezték. A líceumban 1557 óta tanítanak tudományt, hazaszeretetet és polgári tisztességet. A Kereskedelmi Testület 275 év óta áll fenn. Az első színház 1769-ben épült, mikor Pozsonyon kívül még sehol sem volt állandó színház. A Zeneegyesület 1829 óta működik. A Kaszinónak a negyvenes években Széchenyi István volt a tagja. Lehet-e hát csodálni, hogy a kultúrának és a polgáriasodásnak ez az ősisége és folyamatossága mindenütt kiütközik? Nem lehet egy város hangulatából kitörölni azt a multat, melyre Sopron visszatekinthet, és amelyben benne van az egész magyar mult is. Ezen a szószéken Kapisztrán János prédikált. Az egyik házban II. Ferdinánd alatt országgyűlést tartottak, a másik templomban királynőt koronáztak. Látta a város Bethlent és Bocskayt, látta Pázmányt és látta Mária Teréziát, látta a kurucokat és látta Napoleon franciáit. A líceumban Berzsenyi diákoskodott, az evangélikus paplakban Kis János és Wesselényi Miklós fordultak meg. A Kaszinóban 1820-ban a kilencéves Liszt Ferencnek tapsolt a közönség, a színházi zenekarban Goldmark Károly muzsikált. És ne felejtkezzünk meg a hosszúsori diáktanyáról, ahol Petőfi Sándor pihente ki a „zöldhajtókás, sárgapitykés" szolgálat fáradalmait ...

Érthető, ha ilyen környezetben a kultúrának egészen kivételes színvonala fejlődik ki. Bár a lakosság mindhárom rétegének: a nemességnek, polgárságnak és gazdapolgárságnak egyaránt része volt a szellemi kép kialakításában, mégis a szorosabb értelemben vett polgári osztály: a kereskedők és iparosok tették Sopront azzá, ami. Mértékletes, óvatos, higgadt és fegyelmezett emberek voltak ezek, akik tisztelték a krajcárt és tisztelték a tudást. Fiaikat gondosan taníttatták, külországokba küldték világot ismerni, aztán a fiúk hazajöttek és beálltak a boltba, a műhelybe, az irodába. Egész nap dolgoztak és gyarapították a vagyont, de este olvastak, színházba jártak, vagy házizenét gyakoroltak. Buzgólkodtak a közért és csinosították a várost, amelyet a saját lakásuknak tekintettek. És élt belőlük egy kőfaragó-céh, mely a barokk-korban valóságos helyi szobrászstilust hozott létre, egy órás-céh, mely a legművészibb óra-remekeket produkálta, egy ötvös-céh, melynek alkotásai már a XV. század óta híresek voltak, és hogy mást ne mondjunk, egy könyvkötő-céh, mely alig győzte a polgárházak könyveit szebbnél-szebb köntösbe öltöztetni.

És még egyet. Egyetlen városa sincs az országnak, melyben a szép tárgyak iránti érzék, és ennek folytán a mügyüjtés olyan általános lenne, mint Sopronban. A múzeumról, városi levéltárról, az egyházak kincstárairól nem is szólunk. Ilyesmi mindenütt van. Még a híres Storno-, vagy a Zettl-múzeumot sem emeljük ki. De igazán jellemző Sopronra nézve az az ügyvéd, akinek a képei közt eredeti Martin Schaffner († 1541) található, a fogorvos, akinek lakását 200 festmény díszíti, a kárpitostmester, aki a barokk Dorfmeisternek legszebb darabjait gyűjtötte össze, a fűszerkereskedő, akinek 2000 kötet könyve van, a mozizenész, aki bolthajtásos kis lakásában több mint 20.000 darabból álló könyv-, kézirat-, nyomtatvány- és metszetgyűjteményt halmozott fel, a leglelkiismeretesebben katalogizálva; a cigányprímás, aki képeket gyűjt; a kaszinó-altiszt, aki a Soproniensiáknak nemcsak gyűjtője, hanem egyben történetírója is ... (ki tudná mindet felsorolni?) és az a sok egyszerű öreg nénike és bácsika, kiknek korhű biedermeier-szalonjában a legremekebb Markókkal és Ligetikkel találkozik az ember. Annak, aki Sopront igazán meg akarja ismerni, végig kell néznie egy ilyen lakást, teszem azt, a Russ-családét, melynek tagjai Schuberttel, Grillparzerrel és Goldmarkkal barátkoztak és akiknek minitűrportréit maga Daffinger festette.

Abban a bizonyos 1277-ben kelt oklevélben azt is olvashatjuk, hogy a város a kiváltságokat a csehek és németek elleni háborúkban tanusított hűségéért kapta. A „hűség" szó áll a város keresztlevelében és a „hűség" az, mely hetedfélszáz évvel később ismét a város nevéhez fűződik a népszavazás kapcsán, amelynek december tizennegyedikén lesz tizedik évfordulója. Sopron ma hihetetlen küzdelmet vív az elsorvadás ellen. Kenyérgondjai vannak. Ezen a városon segíteni kellene, ami annál is könnyebb, mert lehet rajta segíteni. A segítés módja: érdeklődni iránta, felkeresni, megismerni. Egy városnak, melyet ilyen fenyvesek öveznek, melynek hűvös rengetegeiben vadon nő az illatos ciklámen, ahol kertek, tavak, ápolt sétautak várják az idegent, ahol a nyaralásnak, turisztikának és téli sportnak eszményi lehetőségei kínálkoznak és ahol emellett még egy egész kultúrtörténeti álomvilág is él, - egy ilyen városnak nem szabad elpusztulnia. Jusson ez eszébe annak a magyar társadalomnak, mely elvesztette Pozsonyt, Kassát és Kolozsvárt és melynek a „leghűbb várossal" szemben némi kötelezettségei is vannak.

Nyilas Jenő

A korabeli újságcikket az Arcanum Digitális Tudománytár honlapján keresztül értük el.

Kép típusa: 
Kép/Mozgókép beküldője: 
Kép keletkezési ideje: 
1930-as évek
Forrás: 

Uj Idők, 1931. október 4.

Szerző: 
Kép keletkezésének éve: 
1931
Térkép nézetbe kerül: 
Nem kerül térképre
Turista térképre kerül: 
Nem kerül turista térképre
A bejegyzés szerzőjének életrajza: Kótai Mónika
A bejegyzés létrehozása: 2020. március 5.

Hozzászólások

Dr. Schöberl Miklós Béla képe

A cikkíró felkészült és levett a polcról néhány írást. Ezek szerint:
...."mozizenész" = Thier László (1898-1960)
… „kárpitos” =Teicher Károly (n.a.)
… „ügyvéd” = megyesi Scwartz Alfréd (1874-1929)
… „fogorvos” = Meller Béla Dr. med. dent. (1864-1942)
… „fűszerkereskedő” = Russ János utódok
… „cigányprímás” = még ismeretlen
… „kaszinó altiszt” = a már ismert Gantner Antal (1869-1945)
… „egyszerű öreg nénike” = Peták Emilné, „akinek körülbelül 20 Ligeti képe van”

Kótai Mónika - szerkesztő képe

Köszönöm, Thierre gondolhattam volna, márcsak ezért is: https://sopronanno.hu/tortenet/thier-laszlo-a-mugyujto-es-csatkai-endre-...
Viszont a többiekről honnan lehet biztosan tudni, hogy rájuk gondol a szerző? Segít nekem, hogy miként jutott el a megoldásokhoz?

Dr. Schöberl Miklós Béla képe

A hivatkozott bejegyzés másik szereplője Csatkai a mi emberünk. Ő írt egy könyvet „A soproni műgyűjtés története” címmel. (Fellelhető: Városi Könyvtár, helytörténet.) Bár nem hiszem, hogy a cikkíró (kinek neve említésére sem méltó, mert úgy ragadott tollat, hogy nem is járt Sopronban, még csak meg sem említi a hűség városáról szólva, hogy miért, ráadásul egy régi várostorony képet ad az írásához, miközben a tornyon akkor már évek óta hűségkapu díszlik) ezt olvasta volna. De elővette a Magyar Művészet 4. évf. (1928) 7. számát (fellelhető Városi Könyvtár, helytörténet, vagy internet: https://epa.oszk.hu/html/vgi/kardexlap.phtml?id=2304) ahol több tucat remek soproni kép mellett soproni szerzők írnak Sopronról. Köztük van természetesen Csatkai. Több téma mellet külön cím alatt megemlíti a soproni műpártolás ügyét is.

Kótai Mónika - szerkesztő képe

A könyv is megvan, a Magyar Művészet is, több példányban is, digitálisan is. Ha jól értem, a korábban leírt válaszait ott kell keresnem. Szeretném precízen lábjegyzetekkel vagy hivatkozásokkal ellátni a szöveget, ahhoz viszont pontos adatok kellenek (oldalszám, cik címe, stb.)

Dr. Schöberl Miklós Béla képe

Magyar Művészet megadott száma Csatkai: Műpártolás, műgyűjtés Sopronban. 577-584 p (Leginkább az utolsó oldal.)

Kótai Mónika - szerkesztő képe

Köszönöm, ahogy időm engedi, kigyűjtöm precízen az adatokat, hogy bekerülhessenek lábjegyzet formájában a szövegbe. Természetesen a posztban frissítés formájában fogom jelezni, hogy Önnek köszönhetjük a megfejtést.