Az Ötvös utca 11-es számú ház, ahol a kép készítésekor az utcafronti üzlethelyiségben Czuppon Lajosné szemfelszedő várta a hölgyeket, akik szerették volna “megjavíttatni” a nagy becsben tartott nejlonharisnyáikat. Bár már az 1980-as években és nem is itt, hanem a Jereván lakótelepen, nekem is komoly elintézendő feladat volt, hogy édesanyám gondosan egybegyűjtött harisnyáit, amiken lefutott a szem, elvigyem Márti nénihez a “kilencesekbe”, aki csodát tett a hibás darabokkal, bár anyukám főként csak azokat tartotta érdemesnek javíttatni, amiken a hiba a cipőbe rejtett részen vagy a szoknya vonala felett keletkezett, merthát mégiscsak hogy néz az ki, hogy kilátszik a varrás. Bár aztán végül mindig megesett a szíve a lábszáron sérült darabokon is, elvégre télen, nadrág alá még jók lehetnek és egyébként sem telik egy új párra minden alkalommal, ha beleakad valami. Ahogy emlékszem, Márti néni nagy ember volt a lakótelepi lányok és asszonyok körében, kis túlzással egy lakótelepnyi szűkpénztárcájú hölgy csinos megjelenése múlt rajta. Emlékszem, nagyon kedvesnek kellett vele lenni és nagyon szépen kellett nézni, hogy egy hétre vállalja az aktuális adagot - mert persze egyesével, ha úgy tetszik leszaladt szemenként mégsem lehetett hozzá odaszaladni. Nem tudtam, a csodatevő miként varázsolja újjá a harisnyákat, a küldetés csak annyi volt, hogy a szűkre nyitott, földszinti ajtón harisnyákkal teli zacskó be, egy hét múlva ugyanígy harisnyákkal teli zacskó ki. Nem tudtam, de nem is kifejezetten foglalkoztatott. Majd’ 40 év távlatából egy futballról szóló könyvben - felkiáltójel - köszönt rám vissza a téma. Lakat T. Károly sorait idézem:
“Pedig volt idő, amikor a szemfelszedő az egyik legfelkapottabb szakma volt, hiszen a nejlonharisnya térhódításával fantasztikus távlatok nyíltak meg előtte.
Kész szerencse, hogy a „mi az a nejlonharisnya?” témát „anyádnak is van egy csomó harisnyanadrágja, na, valami olyan, de azért egy kicsit mégis más” tartalmú válaszféleséggel helyretettem, de azt, hogy a „szem leszaladt rajta” már képtelen voltam plasztikusan bemutatni, vagy elmagyarázni.
Pedig, én magam, gyerekként szinte heti vendég voltam a Keleti Károly utcai, a nagy zöldségessel szemben lévő szemfelszedőnél, aki egy cipésszel osztotta meg a műhelyt, és fenn a galérián dolgozott.
Anyám teljes „lefutott szemű” kollekcióját hordtuk hozzá.
A nejlonharisnyáknak ugyanis megvolt az a rossz szokásuk, hogy valamilyen külső behatásra „lefutott rajtuk a szem”.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az eredetileg hibátlan felületen egy hosszú csík keletkezett. A harisnya egy magára valamit adó hölgy számára attól a pillanattól kezdve felvehetetlen, de még inkább felvállalhatatlan ruhadarabnak számított.
A szemfelszedőnek azonban volt egy masinája (egy varrógépre emlékeztető, pedállal hajtandó szerkezet), annak meg egy csöve, amelyre ráhelyezte a hibás darabot és valami általam követhetetlen technológiával a lefutott szemet „visszafuttatta”, azaz: visszaállította az eredeti állapotot.
Egy speciális tűvel dolgozott, tényleg múlt időben, mert amint éppen nem régiben olvastam, már az a három mester is régen meghalt, aki ilyen tűket egyáltalán gyártani tudott...
Aztán jöttek a sokkal erősebb anyagú harisnyák, és amire azokon a „szem lefutott” már úgyis éppen ideje volt egy vadonatújat venni.”
Ami neki még a távolabbi időkben a budapesti Kalati Károly utca volt, az nekem az 1980-as években a soproni Felszabadulás utca, a belvárosi hölgyeknek az 1960-as években pedig az Ötvös utca 11.
Lakat T. Károly: Legendák legendáriuma. Velünk élő futballtörténelem Bp. 2016. p. 112