Becht Rezső: Sopron és a soproniak

„A Kolostor-utca, a Templom- és a Szent György-utca, az Orsolya-tér ódon házait évszázadok óta megkímélte a bontócsákány. Egy kis képzelettel mindenki életre keltheti bennük az ősöket és a szépanyák szemérmes divatját. Nagy úti batárokon vagy kecses hordszékeken érkeznének a régi temetők lakói, otthonosan lépegetnének fel a Zichy-Meskó-palota vagy a Bezerédi-kúria lépcsőfokain, ahol kitárulnának előttük a remekbe készült vasrácsos ajtók. A boltíves szobákban sok helyütt a régi bútorok várnák a régi gazdáikat. Ezekben az utcákban minden udvarba be kell térni. Az egyikben római sírkő áll, a másikban barokk szobor. A Fabricius-házban olaszos loggiák oszlopai kísérik a lépcsőt két emeleten át a bástyakertig; a herceg Eggenberg-ház udvarában a körbefutó oszlopos folyosó közepén még ott van a kőszószék, ahonnan az ellenreformáció alatt hirdették az igét a soproni lutheránusoknak és a Bécsből istentiszteletre leránduló külföldi protestáns diplomatáknak. A Kmetty-ház, Sax-ház, a Mátyás király emlékét őrző Storno-ház híres magánmúzeumával, s a többi, szemet gyönyörködtető, képzeletet pezsdítő, bőbeszédű vén ház kézről-kézre adja az idegent, mint a rokonság a kedves vendéget.
A soproni polgár – mint a bennszülöttek általában – mégha tudatosan nem is látja már mindennapi környezetének szépségeit, mégis – öntudatlanul – hatása alatt él. Szeme hozzászokik az arányos formák nemességéhez, a mértékhez, ízlése megtanulja elválasztani a talmit a valóditól, az értékállót az értéktelentől.”