1976-os 5-6. számában az Életünk című folyóirat Sarkady Sándornak Becht Rezsőről írott nekrológja mellett Sopron írójának több írását is bemutatta. Ezek közül kiemelkedik a most bemutatott novella, melynek illusztrációját egy Becht Rezsőnek tulajdonított ex libris-szel ellátott könyv belső borítója adja. Amennyiben a kötet valóban az író tulajdona volt, akkor "róla", könyvtáram egyik becses darabjáról is szólnak az alábbi sorok.
Becht Rezső: Testámentunn írása közben
Testámentumomat írom, vagyis a végrendeletemet, ahogyan kegyetlenebbül nevezik ezt a szorongásos foglalatosságot.
Tíz év alatt negyedszer írom újra, mert változnak a kiszemelt örökösök, felülvizsgálásra szorulnak a rokon- és ellenszenvek, az értékelések. Ha van vérszerinti örökös, akkor a végrendelet csak formaság, életvégi dolgozatírás, melyet nem lehet elrontani, mert van örökösödési törvény.
De ha nincsenek gyermekek, csak másod-, harmadfokú, vagy még távolabbi rokonok és ezek közül többen ás igényt tartanak az örökségre, és ha rajtuk kívül még néhány jóbarátra is gondolni kell, akkor a végrendelet írása az élet egyik legkellemetlenebb feladatává lesz.
Szeretet, rokonszenv, igazságosság, hűvös meggondolás, a kiszemelt örökösök szellemi alkata és érdeklődési köre, anyagias gondolkodása és ezek árnyalatainak hosszú sora, folyton letéteti a golyóstollat az örökhagyó kezéből, aki ilyenkor tenyerébe hajtja homlokát, hiszen itt egy szellemi magaslatokon fejlődött és íme elöregedett lélek szeretett hétnyelvű könyvtáráról, kottagyűjteményéről, műtárgyairól, kedves képeiről van szó, ezeknek további sorsáról. Ha érdektelen hiányos műveltségű utód kezébe kerülnek, akkor a szellem, a bölcsesség, a szépség és költészet élőhalottjaiként, mint mutatós szobadísz, státusz-szimbólum, tengődhetnek tovább, hacsak nem egy antikvárium átmeneti lakóivá lesznek.
Az ingatlanokkal könnyebb a helyzet. Fiatal, földszeretők kezébe kerül a nagy kert — a lőver —. Remélni lehet, hogy a mai kor emberi, de ellenszenves szenvedélye, a haszonlesés, az anyagi gyarapodás habzó vágya nem szorítja ki a tiszta, önzetlen, naiv gyönyörködést a fák, bokrok, kerti madarak, a csönd, a szellemi alkotások örökké megújuló birodalmából. Talán mégsem hagyja érzéketlenek az autók és egyéb technikai vívmányok függőségében vakon lihegőket és felemeli őket az igazi élet emelkedett szépségei boldog élvezésének szintjére.
A kert sorsa már eldőlt. Most a súlyosabb kérdések követelnek elhatározást.
Körülöttem hét emelet magasságban tornyosulnak könyveim. A világirodalom legjavát igyekeztem bennük összegyűjteni. Mint valami amfiteátrum lelátói vesznek körül. Hallgatagságukban beszédesebbek, mint a rádió vagy a televízió. Jórészük még abból a korból származik, amikor az esték még csöndesek voltak, amikor a képernyő izgalmai és unalmai helyett az olvasólámpa fénysátra alatt Montaigne Esszéi vagy Csehov valamelyik drámája fölé hajoltam. Ahogyan most szeretettel vagy neheztelve letekintenek rám az amfiteátrum emeleteiről, felidézik a megszerzésüknek, glédába állításuknak és szellemi birtokbavételüknek örömét. Általuk és nem bankbetétek révén gazdagodtam és messzebbre vittek, mint a legújabb Fiat-modell.
Melyiket kire hagyjam? Olyanra, aki értékeli, érti, aki szellemi gyarapítójának érzi a jó könyvet és — szereti, intellektuális szerelemmel szereti. Akinél otthonra talál Shakespeare és Schiller, Moliére és G. B. Shaw, Dante és Plato, Németh László és Puskin, Calderon és Áprily Lajos. Hét nyelven szólnak ezek a könyvek, s ezzel csak növekszik a gond hol találok új barátot számukra.
Újra és újra végigvándoroltatom szememet tömött saraikon. Hát bizony sokan közülük megkoptak. Szemük, az arany- vagy ezüstbetűs címfelirat a hátukon hályogos lett. Némelyiknek a háta már repedezett, oldalt levált. -Ez mutatja, hogy éppen ők voltak a szorosabb baráti kör tagjai. A sok, szeretetteljes forgatás és a tenyér simogatása koptatta el őket. És mégis ők élnek a legelevenebben: Thomas Mann és Tolsztoj művei, Goethe beszélgetései Eckermannal, a renaissance-mesterek képeivel díszített művészettörténeti könyvek, Michelangelo, az ifjabb Holbein, Leonardo da Vinci életrajzai, Illyés Gyula Petőfije Arisztofanész vígjátékai, Konrad Lorenz, Omar Khajjam bölcs versei. Masereel képregényei és ... nincs vége a felsorolásnak.
Csupa bánya, aranylelőhely, melyben a megismerés érce a szépség, az emberi élet és annak értelme után kutattam. Dehát ez az utóbbi, az élet és annak értelme a legsíkosabb nemesfém, amely újra meg újra kisiklik az ész tenyeréből.
„Wir irren allesamt!" — „Valamennyien tévedünk!" — sóhajtott föl Beethoven, akinek zenében őrzött lelke itt vár a zongoranyitásra a kottaállvány polcain, a régi mesterektől Bartókig ívelő zeneköltők körében.
(A nyári meleg elálmosító. A nap még perzsel, de már viharfelhők közelednek. A tömör hőség elkábítja az agyat és különös dolgokat láttat.) r
Addig nézem elmerülve, gazdag órákra emlékezve a könyvek és kották amfiteátrumát, amíg a lelátók körei hirtelen félelmetesen kitágulnak és az emberiség bölcselői, költői: írói és képzőművészei helyett görög és latin írók népesítik be a maga teljességében életre kelt Colosseumot. Ott vannak, szinte hiánytalanul Athén és Ráma szellemi nagyjai, ámde Szofoklész, Plato, Szokrátesz, Seneca körül és mögött más arcok is felsejlenek Ott, a harmadik galériában megjelenik Nietzsche dús bajuszával és félelmetes szemöldökeivel... odébb Schopenhauer ősz hajpamacsoktól körültengett morózus arca látszik ... Felettük, a negyedik galérián a maró gúny nagymestere, „Candide" írója, Voltaire, mintha újra feltenné a híres kérdést, hogy ez a Leibnitz és a solasztikusok szerint a világok legjobbika tényleg az optimuma-e a létnek?
Tüzetes odanézéssel sorra felfedezem az álom csábítása nyomán Colosseummá átlényegült könyvtár — körönd padjain, az újabb korok nagyjait is: a hatodik kör kőpadjaim ott ülnek tarka összevisszaságban Balzac és Baudelaire, Dickens és Dosztojevszkij, Goethe és Schiller, Babits, és Móricz, Brecht és Böll, Kirkegard és Papini, Zola és Knut Hamsun, Ady és Szabó Dezső ... Petőfi is ott áll a padsor szélén esküre emelt kézzel ... A szem nem győzi számbavenni őket. Valamennyinek babérkoszorú zöldell a homlokán és valamennyinek tekintete összpontosul szánakozva azon a kis emberponton, aki az óriási aréna közepén áll egyedül és lesütött szemmel várja az ítéletet.
Hiszen ... hát persze: az a kis ember ott az aréna magányában én magam vagyok. A kezem még szorongatja a golyóstirónt, amellyel a végrendeletet akarom írni.
Végrendelet és haltál egymást kiegészítő fogalmak, s ha meggondolom, hogy egy néger közmondás szerint a halál ruhánk minden ráncában ott lappang, akkor szinte látom, hogyan járnak fel-alá éhesen és ugrásra készen a mai kor betegség-fenevadjai az aréna rácskapui mögött, s sunyi infarktus-hiénák, a rettenetes hárombetűs tigrisek. De Uruk Caesar ott a főpáholyban még nem emeli öklét lefelé fordított hüvelykujjal. Még tart a kegyelmi idő, a rácsok még zártak, de már elkezdődött a számadás ideje.
Már hallom is Caesar melletti páholyból a főügyész vádbeszédét:
— Elismerjük, hogy szereted a könyvet, szenvedéllyel szereted a könyvekben őrzött nagy gondolatokat és a képzelet remekeit, ám vádollak hogy szereteted nem volt feltétlen, mert nem merültél el teljesen, odaadóan könyveidben, csak telhetetlen voltál, habzsoltad őket, valamennyit magadévá akartad tenni anélkül, hogy alázattal kiérdemelted volna teljes birtoklásukat. Gyűjtötted őket, mohón, remegve a vágytól, végiggázoltál rajtuk a birtokbavevés gyönyörűségével és a lelki vagyonszerzés hajtóerejével. És máris kaptál a következő könyv után. Voltak különösen csábítóak köztük. Ezeket besoroltad könyvháremedbe, hogy megvárod azt az órát, amikor a vágy utánuk beérik és leveheted őket a polcról .. És aztán megfeledkeztél róluk és hagytad őket szűzi árvaságban a mai napig ...
— Így is van! — harsan fel akkor a hetedik emeletről Georg Brandes hangja.
— Bizony, bizony, két legkedvesebb művemet: „Voltaire"-t és „Caesar"-t csak gyengéd pillantással üdvözölte néha a polcon, néha meg is simogatta őket, beléjük lapozott, aztán — visszahelyezte őket a polcra azzal, hogy majd ... majd ... egy különösen ünnepélyes órában!
Az álmosság és a káprázat a szikrázó nyári melegben már mindent egybekavart bennem: könyvtáram polcait, a Colosseum köreit, a fenevadakat, betegségeket, halált és az önvádat, melyet helyettem könyveim nagyjai szegeztek nekem.
Lesütött szemmel hallgattam Brandes jogos vádját, melyre csak annyit tudtam dadogni:
— Igaz ... sajnos igaz a vád ... De az élet annyiszor a körmömre égett, hogy legtisztább vágyaimra nem mindig maradt időm....
Az arénává varázsolt könyvespolcaim emeletein erre több helyen mozgás támadt. Szernrehányások permete hullott rám. Balzac az olvasók felületességét ostorozta, Goethe a maga olyrnposi bölcsességében azt a mondását idézte. hogy: „Milyen olvasót kívánok magamnak? A legelfogulatlanabbat, aki elfelejt engem, saját magát és az egész világot és csak a könyvben él."
A magyar páholyban is megmozdultak néhányan. Szabó Lőrinc és Áprily Lajos védelmemre kelt mint olvasójuknak és fordítójuknak, ám mások — egy fejjel alacsonyabbak — villámló szemmel tekintettek rám. Ady Endre nagy, sötét szeme vigasztalóan mosolygott rám, régi hívére, aki már a kezdet kezdetén, a század első évtizedében, az iskolapad alatt piros lelkesedéssel olvasta első verseit.
Egyszerre csak a Colosseum legtetején két hatalmas, nagyszakállú alak jelent meg. Egyikük baljában egy nagy könyvet tartott. és jobbjával rámutatott, miközben szigorúan végigmért. Ezajás volt, a „nagy próféta", a könyv pedig az ó-szövetség. Mellette Pál apostol alakja magaslott, kezében az Újszövetséggel. Valamit kiáltottak felém, amit csak félig értettem, csak sejtettem, hogy keveslik azt a buzgalmat, amellyel az emberiség leghatalmasabb költői művét, a Bibliát, forgattam.
Ki tudja milyen messzire sodort volna az álomvízió, ha hirtelen harsány csöngetés fel nem riasztott és vissza nem rántott volna a valóságba, amelyben a fülledt melegben verejtékezve, golyóstollal a kezemben ott ültem a papírlap előtt, rajta a súlyos felirata: Végrendelkezés.
A villanyszámlás csöngetett. Ő oldotta fel egyetlen gombnyomással az igézetet és űzte el a halhatatlanok seregét.
***
Megbékélve mosolygunk egymásra, én és a könyveim. Higgadt nyugalom telepszik rám, úgy hogy most már folytathatom az egyes könyvek és a kiszemelt örökösök párosítását. A bevezető sorok már ott állnak a papíron: Én, saját kezűleg alulírott Becht Rezső, testi és szellemi erőim birtokában, szabad akaratomból az alantiak szerint végrendelkezem.
Megnyugodva írom most már le egy-egy könyv és leendő új tulajdonosának nevét, a könyvtár zömét pedig egykori iskolámra, a volt Evang. Líceum, ma Berzsenyi Dániel Ált. Gimnázium könyvtárára hagyom, abban a reményben, hogy az engem egy hosszú életen keresztül az alkotó szellem fényében fürösztött kötetek fényeket gyújtanak majd az új, általunk öregek által ridegnek és túl anyagiasnak érzett világ új generációiban is.
Én pedig, a lelkiismerettől hajtva megfogadom, hogy még a jövő héten elkezdem olvasni Georg Brandes nagy, kétkötetes „Voltaire"-művét utána pedig „Caesar"-t.
1975. július 11.
Becht Rezső honlapunkon közölt írásait a kép feletti Becht Rezső címkére kattintva olvashatják, míg önéletrajzi ihletésű, folytatásokban közölt A bűvös henger című írását Irodalom menüpontunkban találják meg.