Dahner Samu

Az Erzsébet-kerttel kapcsolatban sok kedves emlék maradt bennem, amelyek már háború utáni emlékek. Kishúgommal elmehettünk oda játszani nyári délelőttökön. A kert elején volt egy iszonytatóan nagy platánfa. Úgy tudom, az volt a város legnagyobb fája. Körülbelül ott volt, ahol a vasúti aluljáró alól feljövünk a kerékpárúton, a patak partján kettéágazik ez az út. Egyik fele tovább vezet a patak mellett, másik fele az Erzsébet-kert fő sétányára vezet. Nos, ebben a háromszögben volt ez a platánfa. Sokszor kipróbáltuk, hányan tudjuk átérni a derekát. Már nem emlékszem, hány gyerek kellett hozzá, de sok, az biztos. Nem volt már egészséges, elég sok száraz ág volt rajta, egyszer csak hirtelen kivágták. Majdnem megszakadt a szívünk érte. A töve elég sokáig megvolt, leültünk rá, és ott játszottunk. Azóta sok-sok évtized elmúlt, eljárt az idő felettem mégis, valahányszor arra megyek, mindig eszembe jut. Milyen kár, hogy nem maradt legalább egy fotó róla! Ha akkor fényképezőgépem lett volna, biztos, hogy meg lenne örökítve.
Másik emlékem az, hogy kb. ott, ahol most a Gyermek és Ifjúsági ház van, állt egy fehér, egyemeletes épület, oldalán hatalmas reklámmal: valamiféle malátakávét, vagy ovomaltint reklámoztak. Valahányszor arra mentünk, mindig gondosan elolvastam.
Azt hiszem, a Sotex Kultúrház építésekor bontották le a reklámos házat.
Emlékszem a zenepavilonra is és arra, hogy vasárnap délutánonként néha élőzene volt. Nem is voltam már olyan kicsi, mert olvasni már tudtam, arra határozottan emlékszem. Azt hiszem, még megvan a kút helye is, ami annak idején működött és ivóvizet adott. Kóla helyett kútvizet ittunk.
A kert mostani, leginkább leharcolt és eldobált sörös dobozoktól éktelenkedő részén, a fehér kővázában nagy pálma volt, körülötte szép virágok. Ott nem padok, hanem fehér székek voltak, ahová leülni sem mertem, annyira előkelőnek tartottam.