Dr. Ruhmann Jenő (1884-1954)

Nyíregyházáról került a soproni líceumba 1907-ben. (Apja Ruhmann Andor az alföldi város evangélikus népiskolájának igazgatója volt.) A fiatal tanár hamar megszerette Sopront, s attól kezdve élete végéig csak katonai szolgálata (békében és háborúban) tartotta távol. Magyar—latin—angol szakos tanár volt, de megszerezte a művészettörténeti doktorátust is. Folytonos önképzésben teltek évei. Tudott latinul, németül, olaszul, franciául is, az pedig természetes, hogy jól ismerte az ógörög nyelvet, hiszen akkoriban ez a humán gimnáziumok tantervében szerepelt.

Minden iránt érdeklődött, egyet kivéve: nem szerette a mozit. Álművészetnek tartotta, amely csak üzletet lát tevékenységében. Sokat utazott. 1914 nyarán is éppen Svédországban járt, mikor táviratilag visszahívták: megkapta behívóját ezredéhez. Csak 1919 februárjában keveredett haza a nagy háborúból.

Attól kezdve, hogy megtették iskolája patinás ifjúsági egyesületének, a Magyar Társaságnak irányító tanárává, egyszeriben megpezsdült az élet a diákok között. A hivatalos tanterv magyartanítása megállt a kiegyezésnél. Jókait is csak módjával, Adyt sehogy sem lehetett tanítani. Ruhmann mint tanárelnök nem pusztán a legújabb irodalom ismeretére buzdította diákjait, de filozófiára és a művészetek szeretetére is.

Nemcsak az ifjúságot nevelte, jutott energiáiból a felnőttoktatásra is. Irodalomtörténeti előadásai közül kimagaslott az, amelynek tárgya a nagy költő, műfordító és irodalomszervező, Babits Mihály volt. Élményszerű szabad líceumi előadásairól szól a visszaemlékező, kiemelve a reneszánsz nagyjairól elhangzottakat. Egyúttal sajnálkozik azon, hogy nagyobb lélegzetű tanulmányokat e téren nem tett az asztalra. Ha ilyeneket nem is, de a soproni családtörténettel foglalkozó írásokat igen.

A Soproni Szemle c. helytörténeti folyóiratnak egyik vezető személyisége volt. Tanulmányain kívül számos, igen alapos és gondolkodásra késztető könyvismertetőt írt, csak szignójával jelezve szerzőségét. Amikor a főszerkesztő, Heimler Károly, súlyosan megbetegedett, s nem tudta ellátni a lap gondozását, Ruhmann Jenő vette át tőle. Éppen a legnehezebb időkben. Már dúlt a háború, amikor még sikerült 1943-ban és 1944-ben megjelentetni az 1937-ben kezdődött első szakasz utolsó számait (Utána 1955-ig kényszerű szünet állt be, hogy a folyóirat — IX. évfolyamként jegyezve — újra indulhasson.)

1939-ben igazgatója lett intézetének, a sok száz éves evangélikus líceumnak (ma Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium és Líceum). Mint ilyen ment nyugdíjba 1943-ban.

Sopron bombázása mélyen lesújtotta. Csak az vigasztalta, hogy Jókai utcai családi háza, s benne hatalmas könyvtára az akkori pusztulástól megmenekült. (Azt már nem érte meg, hogy utódai elhaláloztával a könyvek ebek harmincadjára kerültek.)

Felesége, az 1889-ben született és Münchenben tanult Varga Margit, a soproni képzőművészek jó nevű tagja két gyermekkel ajándékozta meg. A fiú kohómérnök lett, a lány követte apját a pedagógusi pályán.

Élete utolsó éveit ő, akinek mindene volt az olvasás, vakon kellett, hogy leélje. Csak látogatóinak és a rádiónak a hangja, zenéje jelentette kapcsolatát a színes, lüktető külvilággal. S ekkor még arra is rá kellett jönnie, hogy az annyi esztendőn át megszerzett tudás nem marad meg végig velünk. Amikor azzal vigasztalták, hogy mennyi szépre emlékezhet vissza, szomorúan szögezte le, hogy az ember felejt.

Mégis szerencsés lehetett, hogy még jóval a szellemi öregség előtt fejezte be életét. 1954. június 17-én aludt el örökre.

Az írás a szerző tervei szerint a harmadik, 2005-ben megjelentetni tervezett Aranykönyvben jelent volna meg. Mivel a kötet kiadása meghiúsult, az elkészült 102 életrajz eddig kiadatlan maradt. Honlapunk "Neves soproniak" menüpontjában folyamatosan tesszük közzé a Hárs József Pro Urbe díjas helytörténész által írt életrajzokat.

A kép innen.