Felvonulók 1958. május 1-én

Keresés az archívumban

Felvonulás 1958-ban
Eredeti méret

Földi Lőrinc hagyatékából származó fotó, melyet lánya, Judit bocsátott a képet közlő Jakatics Árpád rendelkezésére. Az 1958 május 1-én készült felvételen a Széchenyi István Gimnázium diákjai vonulnak a Mátyás király utcában. A fotón jól kivehető az egyensapka.

A felvételt korábban már bemutattuk honlapunkon, ekkor azonban nem mint önálló képet, hanem mint egyik történetünk illusztrációját. Ez a történet a Kapcsolódó történetben szereplő linkre kattintva tekinthető meg.

Fontosnak tarjuk, hogy a korábban készített összeállításaink fotói önállóan is helyet kapjanak a honlapon, hiszen közülük több is komoly kordokumentum, többek között az a kép is.

Kép típusa
Fotó/Mozgókép készítője
Kép/Mozgókép beküldője
Kép keletkezési ideje
1958. május 1.
Kapcsolódó történet
Helyszín

Az élet is apró darabokból áll. Mint egy mozaikkép. Aztán az idő múlásával romlik, lazul, egyes elemei leperegnek.

Hű, de szép lírai gondolat! Csak hát nem lehet folytatni, nem lehet adaptálni arra, amit a frappánsnak látszó cím ki akarna fejezni. Most akkor azt akarom-e közreadni, ami öregségemre még fennmaradt a falon? Vagy inkább söprögetem a lehullottakat, és próbálom kiválogatni az azonos színűeket? Az első a logikusabb, a második a mutatósabb és – bizonyos tekintetben – jobban érzékelteti, hogy mit is akarok.

Tizennyolc évig és még további két esztendeig voltam soproni lakos, életem elején. Vannak hát emlékeim, még ha halványodóak is. Ezek közül válogatok: mondhatnám, a kék-fehér színűeket, vagyis olyanokat, amelyek ahhoz az iskolához kapcsolódnak, amelyikben a legtöbb időt töltöttem, s amelyikhez eszmélésem is köthető: a Széchenyi Gimnáziumhoz.

Nem összefüggő történetet akarok elmondani, mert ez teljesen érdektelen lenne, meg nem is volnék képes előadni. De talán néhány „felcsillanó darabot” mások is szívesen a kezükbe vesznek. Kis történeteket, amelyek másoknak is kedves emberekről szólnak. Talán anekdotákat, bár mintha ez a műfaj már kiveszett volna. Legyen hát a címe inkább:

Hány évig is jártam én a Széchenyibe?

Hány évig is jártam én a Széchenyibe? Ha jól számolom, 1953 és 1965 között hét évig, pedig egyszer sem buktam meg, az iskola pedig már nem volt nyolc osztályos, és még nem volt hat évfolyamos sem.

Hogyan lehetséges ez? Elmesélem néhány tételben.

|1|

I.
A titokzatos pince

Az általános iskola utolsó két esztendejében szüleim az Orsolya téri iskolába írattak, miután a tanítóképző gyakorló iskolájának felső tagozatát megszüntették. Rájöttek ugyanis az illetékesek, hogy csak az alsó tagozat számára képez pedagógusokat az intézmény, tehát semmi szükség felső tagozatra. Különben sem fértünk el a Deák téri épületben. (Tetszenek tudni: a Teológián a Sztálin téren). Már hatodikban is a Berzsenyi Gimnáziumban szorongtunk, és lestük, hogy miért kell a nagyoknak a WC-ben minden szünetben cigarettázniuk.

Aztán alig hogy elkezdődött az 1953-54-es tanév – számomra immár az Orsolya téren, valamelyik első emeleti teremben – kiderült, hogy a födém leszakadással fenyeget, az ott tanuló osztályoknak pedig albérletet kell keresni.

Nekünk a Széchenyi jutott: a Liszt Ferenc utcai bejárattól balra az első, kétablakos helyiség. Kicsi volt, de jól éreztük benne magunkat, talán mert nagyobb volt az önállóságunk. Délután jártunk, itt hallgattuk a 6:3-as meccs rádióközvetítését egy behozott néprádión Tatai tanár bácsival együtt. Ehhez a helyhez mindazonáltal egy hátborzongató szóbeszéd is fűződött. A háború alatt az épületben hadikórház működött, és – állítólag – a mi termünk alatti pincehelyiségben volt a „hullakamra”. Bizonyíték is akadt hozzá: a padlózaton volt egy csapóajtó, s a pincének nem volt másik kijárata. Tehát nyilvánvaló, hogy csakis ide kellett ledobálni az elhunytakat. És az is nyilvánvaló volt, hogy erről meg kell győződni. Nem is tudom, hogy mit vártunk, netán csont-maradványokat?

Megszületett a döntés: le kell menni a pincébe! Felnyitottuk a csapóajtót. Lent csak a sötétség, ezért csontok sem látszanak, lépcső persze sehol, nem lehet tudni, milyen mély. Racionális javaslat született, menjenek a legmagasabbak, mert nagyobb az esélyük, hogy vissza is tudnak mászni. Így is történt. Aztán kiderült, hogy odalent székre állva kényelmesen el lehet érni a padló szintjét. Hogy nincs másik kijárat, az beigazolódott, de hát egyébként nem volt semmi különös odalent.

Ilyen hétköznapi módon azonban nem érhet véget egy kaland! A két magas fiú felállt egy-egy székre. Rájuk csuktuk a csapóajtót. Kipróbáltuk, lentről lehetett emelgetni néhány centiméter magasságig. Már csak az a zseniális ötlet hiányzott, hogy a tanári asztal két lábát jól rá lehetett illeszteni, és még a termet sem kellett emiatt nagyon átrendezni.

Következett a biológia óra, egy fiatal tanárnő tartotta. Nem ült az asztalnál, le-föl járkált. Egyszer csak látja ám, hogy megmozdul az asztal. Nem reagált rá, de észre lehetett venni, hogy lopva többször odanéz. Szólt, hogy tegyük a kezünket a padra. Aztán a lábunkat rakjuk ki a pad mellé. Nyilván azt hitte, hogy valahogy madzagon rángatjuk. Ennél többet azonban nem tett, nem nyomozott, az óra meg folyt tovább, az asztal meg néha mozgolódott egy kicsit, hiszen a fiúk is fáradtak odalent.

Utólag úgy látom, a tanárnő a lehető legjobban reagált. Csakhogy tán máig sem tudja, milyen szellemek mozgatták az asztalát. Nekünk meg elment a kedvünk a további próbálkozásoktól.

Később a pincét színültig feltöltötték salakkal, a padlót felújították, eltűnt a csapóajtó, és ma már semmi nem árulkodik a valaha volt titokzatos pincéről.

|2|

II.
Vekker tanár úr

A tanárok tudni szokták, milyen névvel illetik őket tanítványaik, ha maguk közt vannak. Szándékosan nem csúfnevet mondok, mert sokkal inkább valamilyen jellemző tulajdonságot, bensőséges viszonyt hordoznak ezek az elkeresztelések, mintsem rosszindulatot, gúnyolódási szándékot. Ezek a nevek aztán elkísérik a pedagógust nyugdíjas koráig, sőt az emlékezésben azon túl is.

Csanády tanár úrnak, a gimnázium nevezetes tanárának két jellegzetes attribútuma volt: zsebórája és kampósbotja. Ha csúfolódni akartak volna tanítványai, bizonyára az utóbbival kapcsolatos nevet adnak neki, mert erősen sánta volt, s csak bottal tudott járni. De ő Vekker lett – feltűnően nagy méretű lévén az órája. Ha akart volna, könnyen megszabadulhatott volna vekkerségétől, csak ki kellett volna cserélnie óráját. Azonban ő inkább szertartásosan kirakta az óra elején az asztalra – a pontosság igényét is demonstrálva. Erről többen is megemlékeztek már. Volt azonban a botnak is szerepe, legalábbis mi tudni véltük. Nem volt mindegy, hogy az asztal jobb vagy bal felére akasztja-e, amikor leül. Pontos megfigyelésekkel láttuk alátámaszthatónak a bot elhelyezésének és a tanár úr hangulatának szignifikáns összefüggését. Sajnos, arra már nem emlékszem, hogy a bal volt-e a jobb, vagy ellenkezőleg.

|3|

Ám nemcsak a diákok keresztelték át Csanádyt Vekkerre, hanem ő is minket. Olyannyira, hogy ötven év múltán is nagy természetességgel szólítjuk Decebálnak a Gábort, Valdemárnak a Lajost. Már elsős korunkban év elejétől elkezdte a nevek adományozását. Indokot soha nem hozott fel, magyarázatot mi sem kerestünk.
Játsszunk el a gondolattal: vajon milyen motívumok lehettek a névválasztás mögött?

A legszembeötlőbb a hangzásbeli kapcsolat (alliteráció):
V. (a vezetéknév kezdőbetűje) Valdemár – B. Bendegúz – R. Rajmund – M. Mihelics – M. Menéniusz - M. Mehemed – Sz. Szilárd

A választott név jelentése vagy viselőjének tulajdonságai és az „elkeresztelt” valós/vélt személyiségjegyei közti rokonság:
Valdemár- uralkodó, tevékeny (germán), Ildefonz – harc+kész(séges) (germán),
Arisztotelész – tudós, megfontolt, gondolkodó, Menéniusz – plebejus konzul,

Szívesen választott ismert, de nem nagyon híres történelmi személyeket, („népi”) szenteket:
Özséb 1200?-1270, a pálos rend megalapítója, boldog, Rajmund Pennaforti Szent R. szerzetes XIII. sz., Damján és Kozma 3. sz., keresztény orvosok, Ildefonz toledói érsek, szent, +667, IV.Valdemár dán király, 1325-81

Csanády Sándorral kortárs alkotó értelmiségi személyiségek vagy a megelőző nemzedék még ismert alakjai is felbukkannak a névadók között:
Ligeti Béla 1896-1980 újságíró, költő, Mihelics Vid 1899-1968 jogász, újságíró , Vargha Damján 1873-1956 ciszterci szerzetes, az újjá alakuló Pécsi Egyetem bölcsészkarának tanára, Tamási Áron író, Aranyosrákosi Székely Sándor 1797-1856, unit. püspök, költő, Sárosi Gyula: A ponyvára került Arany Trombita szerzője (1848) (Az utóbbi három tanuló – kénytelen vagyok elárulni – Tamási, Aranyos és Sárosi volt)

Ezek a nevek leginkább felelésre való szólítások alkalmával hangzottak el, valahogy így: Gergő fiam, gyere elő!” Ez a felelő ilyenkor a valóságos nevét „hallotta”, mert tényleg Czuczor volt, mint jeles költő rokona, a Gergely, amúgy viszont Huba. Ezek után illik elárulnom a saját nevemet: Viola voltam. Ez azonban nem lánynév, hanem Eötvös József regényének (A falu jegyzője) egyik férfi szereplője viselte. Bizonyára azért kaptam, mert apámat meg Jácintnak hívták, és ez is virágnév.

Az igazság az, hogy két név nem illik bele egyik kategóriába sem: a Decebál és a Voltaire. Ezért aztán meg is lehet cáfolni az egész elméletet. De annyit azért kikötnék, hogy az egésznek van valami köze a klasszikus és keresztény kultúrához (az 50-es években). No meg azt is megjegyezném, hogy ezzel a névadással és -viseléssel minden felszíni szigorúság ellenére is kialakult valami bensőséges cinkosság tanár és diákjai között.

III.
Kamondy, az idegenvezető

Kamondy Zoltán tanár úrra emlékezem, aki az 50-es évek közepén tanított bennünket. Való igaz, sajátságos stílusban „adta elő” a történelmet. (Egymaga játszotta Themisztoklészt és Xerxészt, amint a csata előtt kiáltoznak, cukkolják egymást – és közben sántikálva szaladgált a tanterem egyik végéből a másikba. Merthogy ő is sánta volt.) Szóhasználata is sajátos volt. Ha például valamit nagyon fontosnak, szépnek, jónak akart láttatni, akkor azt mondta, hogy „gyerekek, ez nem jó – (egy kicsit kivárt) – hanem a legjobb!” Én amolyan rendes gyerek voltam, de egyszer az óráján belém bújt a kisördög. Éppen magyarázott valami fontosat, én meg félhangosan megszólaltam: „Ez nem jó.” A tanár úr megállt, látta, hogy én voltam, én meg azt láttam abban a pillanatban, hogy egy világ omlik össze mindjárt, és akkor kiböktem: „Hanem a legjobb!” Nagy volt a megkönnyebbülés. Elmosolyodott, és azt mondta: „A saját szavammal fogtál meg, fiam.” Ezt aztán később is felemlegette, akkor is, amikor rövid soproni tanárkodásom idején újra találkoztunk. Van azonban folytatása is.

|4|

Közismert volt lelkesen magyarázó idegenvezetőként nyugdíjas korában. Gondolom, nem véletlenül adtak neki többnyire diákcsoportokat. Ő beszélgetett is az ifjú turistákkal. Én már Szolnokon tanítottam a Verseghy Ferenc Gimnáziumban a 60-as évek második felében. Az egyik osztály tanulmányi kiránduláson Sopronban járt. Egy szikár, sánta, kopasz, erősen gesztikuláló, szenvedélyesen magyarázó idegenvezetőt kaptak. A Széchenyi szobortól a Templom utca felé vették az irányt. Megálltak az iskola sarkánál.
„No, gyerekek, tudjátok-e, kiről híres ez a gimnázium?
Hát Széchenyi Istvánról. Biztosan ő alapította.
Nem!
Akkor….” – és jöttek a különböző találgatások, de mindenre hangsúlyosan dörgő „nem” volt a válasz. Majd a kellő hatást kiérlelvén, elárulta:
„Hát ide járt, itt érettségizett Jakatics Árpád tanár úr! Aki a saját szavammal fogott meg engem…”
Minderről természetesen akkor értesültem, amikor visszaérkezvén a kirándulásról, elmesélték a diákok. Pedagógus-életem egyik mélyen megható pillanata volt.

IV.
Real Jazz

Kezembe került III.A. osztályos magyar irodalom füzetem az 1956/57-es tanévből. A 27. óra tárgya: Petőfi első szerelmei (október 25.). A következő (28. óra) témája: Petőfi – a nép nevében, a népért. Időpontja: február 12. A füzet vezetése folyamatos. De mi történt a közben eltelt több mint három hónap alatt?

|5|

Tanítás nem volt. Azt azonban nem mondanám, hogy nem is jártunk iskolába. Mert bejárogattunk, bár senki sem mondta, hogy kellene. Érdekes módon az iskola nyitva volt. Mindig ott téblábolt vagy 5-10 diák az osztályunkból. Különösen kedveltük a Liszt Ferenc utcai épületszárny földszinti termeit, amelyeket egyébként a Pedagógus Szakszervezet használt. Itt egy zongora is kínálta magát. Néha odaült Czuczor Huba és játszott valami „dzsesszeset”, nem is akárhogy. Az meg már teljesen természetes, hogy valaki a ritmust is elkezdte verni hozzá – a pad tetején.

Aztán „véletlenül” más hangszer is előkerült, a klarinét. A B. osztálybeli Grósz Karcsi tudott játszani rajta. Neki már az apja is zenész volt, tanított a zeneiskolában és egyben az intézmény mindenes hivatalsegédi feladatait is ellátta. Tamási Jancsi, aki Bánfalváról járt be, ritkábban jöhetett, de amikor kiderült, hogy valami zene-bona van alakulóban, hozta a trombitáját is. Nagyapja a bánfalvi fúvósoknál zenélt, s az ő révén igazi nagydobhoz is jutottunk később. Van-e valakinek még hangszere? Gmeiner Jóskáéknál volt egy családi tangóharmonika, s ezen Jocó is tudott játszani. Amikor már nem csak az asztalon kellett verni a taktust, kiderült, hogy talán Jakatics Árpi a legügyesebb a ritmuskíséretben. Összeállt az öttagú zenekar. Tanult zenészek voltunk, valamennyien kottaismerők és jó fülűek.

Ha akadt is kotta, azért többnyire hangszerelni is kellett. Főleg olyan számok esetében, amelyek csak „áthallatszottak” a határon. Ezt a tevékenységet Huba végezte, s mi sem természetesebb, hogy ő lett a zenekar vezetője.

Az ad hoc jellegű iskolai találkozások lassacskán rendszeres zenekari próbákká alakultak. Általában azonban nem csak az öt zenész volt jelen, hanem mások is az osztálytársak közül. Mire újra működni kezdett az iskola, lett egy zenekara is. Noha ezt később sem deklarálta senki, mi annak tekintettük magunkat. Bizonyíték rá, hogy a REAL JAZZ nevet választottuk (ejtsd: reál vagy „ríl” dzsessz). Ez volt felírva a saját kezünkkel készített három összecsukható, akkortájt divatos küllemű kottaállványra és a bánfalvi nagydob közönség felőli oldalára. És hát kék – fehér iskolai színekkel!

Bár - főleg eleinte - elég vegyes volt a repertoárunk, választott nevünknek megfelelően elsősorban a dzsesszes hangzásra törekedtünk. Legsikeresebb számaink az akkor ismert külföldi – főleg amerikai – kínálatból eredtek: Gershwin, Duke Ellington, Glenn Miller, Louis Armstrong, Little Richard számok, továbbá film- és musical dalok (Waterloo Bridge, Make the Knife, Yves Montand). Czuczor Huba jóvoltából saját számot is játszottunk (Soproni tangó), s volt szignálunk is. Nem foglalkoztunk viszont az ötvenes évek tánczenéjével.

Zenekarunk tényleges kvalitásának sajnos, semmiféle hallható bizonyítéka nincsen, jóformán azt sem tudtuk, mi az a magnó. Hogy mégis lehetett bennünk valami, azt azért alátámasztja növekvő népszerűségünk. Először nem is gondoltunk közönség előtti szereplésre, de aztán természetes lett, hogy klubdélutánokon mi szolgáltassuk a zenét. A leánygimnázumba is hívtak bennünket, s ez különösen jólesett. Ekkor már némi fellépti díjat is kaptunk, és szaporodtak a fellépések. Az egykori Zárgyár kultúrházában a Csengery utcában a zongorista már Bill Halley "Crazy man, crazy" kezdetü nótáját énekelte zenekari kisérettel - a diákközönség nem kis derültségét keltve. Ugyanis az angol „hangzású” szöveg csak egyetlen értelmes mondatot tartalmazott: "Go to the blackboard!" = Menj a táblához! – rock and roll műfajban... Szerepeltünk Kapuváron is – „szülői felügyelettel”. Ide ugyanis elkísért bennünket Grósz bácsi, aki erősítette is együttesünket a hajnalig tartó mulatság sajátos közönségigényeinek kielégítésében, és „fel is áldozta magát értünk”, mert mi még nem ihattuk meg a kínált szeszes italokat. Így aztán hajnalban az állomásra menet viszonzásul mi támogathattuk őt.

Eltelt egy jó esztendő, érettségi vizsgák következtek meg felvételik. És itt véget ért a zenekar históriája. A földrajzi távolságokkal nem tudtunk megbirkózni. De lett belőlünk orvos, gyógyszerész, mérnök, tanár, zenetanár.

Hihető-e ma egyáltalán, hogy mindez a nagy történelmi megrázkódtatások idején történt?

(Készült Czuczor Huba közreműködésével – a már nem élő többi tag emlékére is.)

V.
Sapka, jelvény, egyebek

A sor legvégén Ákos Ernő halad, a kiváló festőművész, iskolánk rajztanára. Elöl diákok menetelnek, rövidnadrágos elsős osztálytársaim – sapka nélkül. 1955. május 1-jét írunk. Miért hozom szóba a sapkát? Akkortájt (még) létezett a középiskolai egyensapka, bizonyára mások is emlékeznek rá: olyan „ködvágó” volt, mint a katonáké (szovjeteké, magyaroké), csak sötétkék színben, elöl jelvény is volt rajta. Ha jól emlékszem, a gimnazistáké nyitott könyvet ábrázolt, előtte átlósan egy lúdtollal, továbbá két betű is díszítette: Á G (Állami Gimnázium). Ez persze nem tetszett senkinek, és különben is már a levegőben volt, hogy talán lehet változtatni bizonyos dolgokon.

|6|

És akkor Ákos Ernő tervezgetni kezdett. Azt nem tudom, hogy megrendelésre tette-e, azaz már volt arra nézvést döntés, hogy saját sapka, jelvény kellene az iskolának. Mi, akik rajz-szakkörösök voltunk, alighanem elsőnek találkozhattunk az iskola-címer vázlataival. Vitatni való nem is nagyon volt, hiszen a tanár úr – ahogy mondta is – a hagyományból indult, az iskola színeit használta, a városra utaló bástya motívumot is beleépítette, és hangsúlyosan, esztétikusan komponálta az egészre a betűket. Aztán jött maga a sapka, amin nem sok tervezni való volt, a világoskék szín magától értetődött.

Hogy a gyártás és a megvásárlás miként történt, abba sajnos, gyerekként nem voltunk beavatva, pedig lehet, hogy nem is volt olyan egyszerű. Egy őszi napon (1955-ben)?, nem volt ünnep, vehettük fel először, s leptük el hirtelen a várost a soha nem látott ékességünkkel a fejünkön. Úgy tudom, nekünk volt először ilyen régi-új sapkánk. A következő ünnepeken természetesen ebben vonultunk.

|7|

Az említett rajz-szakkör foglalkozásai természetesen a rajzteremben folytak, a Templom utcai szárny második emeleti folyosójának legvégén. A falakon körben, sűrűn a jobb rajzok függtek bekeretezve, mint ahogy egy szalagavatón készült fotó is tanúsítja. Papír- ínség volt. Köztudott, hogy kommersz rajzlapra nem lehet szénnel rajzolni. Mesterünk arra vetemedett, hogy korábbi, megfelelő papírra készült munkák hátoldalára rajzoltatott újra. Ez a körülmény növelte felelősségérzetemet. Hogy jönne ki, ha rosszabbat rajzolnék, mint elődöm? Ma is őrzöm azt a lapot, melynek egyik felén Kovács K. VII. osztályos (tehát 1948 előtti) diák bajuszos öregembert ábrázoló szénrajza látható, a másikon meg egy leányfej, mely az én kezem munkája 1956-ból. Kérdezte is unokám, hogy ki az a Kovács K. (Mit nem adnának érte, ha egyszer előkerülne egy megsárgult lap, melynek egyik oldalán Leonardo ifjúkori vázlata látható, a másikon pedig Michelangeloé!)

|8|

Ákos Ernő nekünk biológiát is tanított. Emlékezetesen szép bibe-porzó ábrázolásokat varázsolt elénk a táblán. Aztán jött 56 ősze, és többé nem láttuk. Sorsának alakulásáról három évvel később, egyetemistaként Csatkai Endrének egy leveléből értesülhettem hitelesen:

„Ákos tanár úr megunta Bécsben a kilátástalan jelmondat-festést a serblikre, és rajztanítói állást vállalt egy kremsi elemi iskolában. 1937-ben velem látta ezt a Sopronra felettébb emlékeztető várost, és most küldött onnan képeslapot, hogy nem gondolta volna akkor ezt a jelent.” (Csatkai Endre leveléből, 1959. V. 19.)

VI.
Mi történt még 1956/57-ben

Előkerült ez a bizonyos magyar füzet, aztán leírtam a zenekar históriáját, majd tanulmányoztam az iskola jubileumi évkönyvében (2001-02) az iskola történetét taglaló fejezeteket. Ezeket a mondatokat olvastam benne:

„Iskolánk vezetői szünetet rendeltek el, így okt. 23-ától nov. 7-éig nem volt tanítás. A diákok
egyénileg vettek részt a történésekben.” (31. oldal)
„1957-ben egy rendkívül hosszú, december 3-ától január 20-áig tartó szünet után az iskolai élet visszaállt a régi kerékvágásba.” (33. oldal)

Első gondolatom az volt, hogy itt valami hiba van. És persze nekem van igazam, íme a bizonyíték. Ebben egy pillanatra sem kételkedtem, hiszen füzet nélküli emlékezetemben is úgy élt, hogy egyvégtében márciusig nem jártunk iskolába. Illetve jártunk is meg nem is, valószínűleg nem tudtuk, hogy hivatalosan tanítás van-e. De hogy október 25-én még volt, az biztos. Nyilván ekkor téptük össze orosz tankönyveinket egy kívülről jött forradalmár felhívására. Egy forradalom – főleg vidéken – nem feltétlenül úgy kezdődik, hogy már a kitörése napján nem kell iskolába menni.

És mikor kezdtük újra? Ezen már komolyabban el kellett gondolkoznom. Lehet, hogy a krónikásnak igaza van – bizonyos szempontból. Talán tényleg kihirdették, hogy november 7-éig tart a szünet (hiszen „ünnep” volt). Aztán meg másnap kiderült, hogy nem lehet tanítani, mert sem elegendő tanár nincs, se diák. Például nincsenek meg a kollégisták, nem tudnak visszajönni. Ők először nem nagyon tudtak hazautazni. Mi városiak akkor hozzájuk is bejártunk. Emlékszem, egyszer jött valaki, és megkérte az éppen ott tartózkodókat, hogy segítsünk a vasútállomáson a vagonokból kirakni a gabonát (lisztet?), mert sztrájk van, és nem lesz kenyér a városban. Mentünk és pakoltunk. Csak azt nem tudom, hogy melyik „oldalon”. Lődörögtünk az egyetem tájékán is. Lestük, hogy érkeznek a többnyire vöröskeresztes autók Ausztriából. Az nagyon nem tetszett, amikor az egyik kocsiból marékkal szórták az apró csokoládét a földre, hadd szedjék össze a szegény magyar gyerekek. Egyszer „rendfenntartó őrjáratban” voltam Gmeiner Jóska barátommal: a Széchenyi tér – Győri út vonalán járkáltunk, tekintélyt parancsoló öltözékben (vadonatúj iskolai egyensapka, viharkabát, nemzeti szín karszalag). Egyébként rend volt, de jó hogy arra jártunk, mert Veszprémből érkezett egy motoros, 125-ös Csepellel, hátsó ülés nélkül, de utassal, és a „főhadiszállás” iránt érdeklődött.

Sokan kimentek, aztán visszajöttek, mások ott maradtak. Tanárok, diákok. Talán tényleg illett már január 20-án jelenteni, hogy megkezdődött („hivatalosan”) a tanítás. Csak fokozatosan derült ki, mi lesz az új felállás. Nekünk például új osztályfőnök kellett. A higgadt, józan, alapos, szép beszédű és humánus Kelényi Ferencet kaptuk, aki a magyart és - orosz helyett - az angolt is tanította. (Tőle tanultuk a "Go to the blackboard!" mondatot.) Ezt a tanárváltást is tükrözi az a bizonyos füzet. A 28. órát (febr. 12.) már ő tartotta. Ha egyet lapozunk, a 29.-nél ott az aláírása is, február 13-án ugyanis ötösre feleltem nála. Ha meggondolom, tényleg lehetséges, hogy hivatalosan már korábban is folyt a tanítás, csak magyar óránk nem volt, mert időbe telt, amíg Kelényit sikerült átigazolni. Örömmel jött az iskolába – mint mondotta – a városi tanács művelődési osztályán töltött időszak után. Tehát aki nem disszidált és kedve volt, az tartott órát, a rendesebb tanulók részt is vettek az órákon, de előfordult, hogy élelmesebb diákok időnként ki-kiszaladtak Ausztriába, és másnap, harmadnap jótékony csomagokkal jöttek haza. Igazolásul (pl. Dér Zoli bácsinál) elég volt diszkréten odasúgni: „Lukács elvtársnál voltam!”- azaz a karhatalom főnökénél.
Lehet, hogy ekkor már „az élet visszaállt a régi kerékvágásba”.

|9|

VII.
A gyémántcsiszoló

Harmadikos voltam, amikor egyszer az óraközi szünetben hivattak az igazgatói irodába. Földi igazgató úron kívül egy szemüveges, barátságosan mosolygó férfi volt ott. Rövid bemutatkozás után a múzeum igazgatója, akit addig nem ismertem, megkérdezte, hogy volna-e kedvem elmenni hozzá, nála tudnánk egy kicsit beszélgetni, ha akarok. Mit mondhattam mást, mint igent, hiszen igazgatóm jóindulatú jelenléte is ezt sugallta. Így aztán gyorsan megegyeztünk, hogy hétfőn, délután 3 órakor a múzeumban a bejárattól jobbra az első szobában megtalálom.

Azt ugyan nem tudtam elképzelni, hogy miről kellene beszélgetnünk, így aztán némi izgalommal telt a következő néhány nap. A megbeszélt időpontban megjelentem. Aztán ki tudja még hányszor mentem fel a bejárati lépcsőn, s kopogtattam az iroda ajtaján. Endre bácsi mindig barátságosan fogadott, s az első pillanattól feszélyezettség nélküli társalgás folyt köztünk. Első látogatásomkor sem mondta, de később sem, hogy tulajdonképpen miért is hívott engem, aztán meg eltűnt ez a kérdés. Érdekes dolgokról beszélgettünk, tehát érdemes volt legközelebb is felkeresni. Csak utólag lehet biztonsággal állítani, hogy ő tanított engem, én meg tanultam. Nem tantárgyi ismereteket. Hanem látóköröm tágult, intelligenciám bővült, biztonságosabban kezdtem mozogni a kultúra világában azáltal, hogy például csodás kéziratgyűjteményének darabjait adta a kezembe, Adyt, Babitsot és akiről még nem is hallottam, Dsida Jenőt és másokat. Szerb Antalról mint munkaszolgálatos sorstársáról mesélt. Előfordult, hogy mikor már nem volt látogató a múzeumban, a képek között is elnézelődtünk az áhítatos csendben. Máskor famulusként elkísérhettem egy-egy előadására. Az iskolában kitűnő tanuló voltam, de mindez még hiányzott a belső világomból.

Hogy más tanítványai is voltak, azt nem tartotta titokban, némelyiket ismertem is. Vagyis tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen „fia”. Egyszer csak eljött az ideje, hogy szóba kerüljön: az idén én menjek a debreceni egyetemre. Szüleimet is segített meggyőzni, mert hogy igen csak messze esett Soprontól. Csak valamikor később derült ki, hogy amiben én részt vehettem, az „gyémántcsiszolás” volt Csatkai Endre műhelyében.
Később sem hagyott magamra. Levelei – főleg az egyetemi lét elején – kishitűségemet igyekeztek oldani. Ezek a levelek később is megtaláltak, amikor már Szolnok lett életem színtere – szinte haláláig. Felnőtten is „Drága Kisfiam!” voltam, ő meg Endre bácsi.

***

Halála óta sok idő telt már el. Örömmel tapasztalom, hogy szeretett városában ma is jelen van. Jelképesen mondva, a Széchenyi Gimnáziumnak is örökös, tiszteletbeli tanára. Előttem van a Soproni Szemle (2014) 2. száma, a „Csatkai Endre öröksége” címet viselő különszám. Találtam benne egy részletet, amelyhez néhány mondatot még hozzá kell fűzzek.

Szerepel ott egy hosszabb idézet visszaemlékezéséből, a Szajolban munkaszolgálatosként töltött időszakról. A vonatkozó lábjegyzetből megtudható, hogy a teljes írás a Jászkunság című folyóiratban jelent meg 1969-ben.

Nos, ezzel összefüggésben kaptam tőle levelet annakidején, melyben kér tőlem valamit. Megörültem, hogy én is törleszthetek egy keveset sok adósságomból. A következőket írja némi iróniával:

„…A lap igen szépen fizetett érte és két tiszteletpéldányt küldött. Ezek egyikének nyomása azonban olvashatatlan. Minthogy több rabtársamat meg akartam örvendeztetni a cikkel, írtam Kaposvárinak (a szolnoki múzeumigazgató) és kérdeztem, mi a módja, hogy 10 példányért megfizethessem az 50 ft-t. Kétszeri írásomra nem kaptam levelet tőle. Nem dühöng benne a kartársiasság….Már most, Édes Fiam, Tőled kérem, hogy a múzeumban megtudnád, hova küldjem az 50 forintot, hogy tényleg meg is kapjam a 10 kérdéses számot…”

Megkerestem a múzeumban néprajzosként dolgozó évfolyamtársamat, Szabó Lászlót (később a néprajz professzora lett), és próbáltam vázolni jövetelem célját, érzékeltetvén, hogy tisztában vagyok a feladat nagyságával – hiszen erre Endre bácsi levelében felkészített. Laci barátom csak jót nevetett, oda vezetett egy szekrényhez, amelyben teljes polcokat töltöttek meg a maradék folyóirat-példányok. „Mennyit kérsz?” „Hát, adjál vagy 25-öt, ha már ennyi van, talán el tudom vinni. Mit fizetek?” „Semmit.”

A csomagot eljuttattam Endre bácsinak. Igen meleg hangú levélben megköszönte, még sajnálkozott is, hogy ennyire „megterhelte a batyumat”. Még azt is megírta, hogy „…ugyanazon a napon … négy darab érkezett a múzeumból is, de én sugallatra nem köszöntem még meg, és így nem is árulhattam el a kartársnak Szabó Laci csínyjét.”
De hogy fontosabbat is idézzek ebből a levélből:

„…a Nemzeti Galéria igazgatója , Pogány Gábor is olvastán azonnal tollat ragadott és írt nekem, hogy neki nagyon tetszett. Persze rabságom egyéb állomásai kevéssé voltak aránylag ennyire elviselhetők, épp azért különösebb kedvem azok leírására nincs. A napokban kaptam a számomra örvendetes hírt, hogy a bécsi Barockmuseum évkönyve egy cikkemet lehozta, és így egy kis pénzmag vár ott rám. Így tehát majdnem 4 évtized múltán megadódik a lehetőség, hogy a nyár végén nyögheti Bécsnek büszke vára bús seregeimet…. De hát a tavalyi súlyos betegség után már nem bízom magamban, eljutok-e?”

Ez volt a tőle kapott utolsó levél. Keltezése: 1969. IV. 16. Egy év múlva már nem volt az élők sorában.

|10|

Ez a levél éppen tíz évvel korábbi. A különlegessége abban áll, hogy kézzel íródott. Bandi bácsit általában az írógépe mellett érte a látogató. Leggyakrabban levelet írt, bizonyára rengeteget, mert sok tanítványával kellett törődnie. Az A/4-es papírlap mindkét oldalát teleírta – margót sem hagyva – sűrű sorokkal. Érdekes, hogy mindig annyi mondanivalója volt, amennyi hely a levélpapíron. Szívesen „csevegett”, megírta, mi újság odahaza – még Kékestetőn a szanatóriumból is. Ez a levél ugyanis ott íródott, és azért kézzel, mert nem jutott írógép közelébe.

Talán érdemes beleolvasni is. Mindjárt a lap tetején dicsérőleg említi az önképzőkört és új vezetőjét. Eszembe jut, hogy 56 tájékán keltette életre Csanády tanár úr a régi diákéletnek ezt az öntevékenységen alapuló jellegzetes megnyilvánulását. Nem szakkör volt, hanem irodalmi kör, pontosan betartva a hagyományos formaságokat is. Például: a később jeles újságíróvá lett Maros Laci „benyújtotta” hőskölteményét, én megkaptam „bírálatra”, majd a „nyilvános ülésen” mindketten előadtuk, a jelenlévők pedig véleményt alkottak, majd a végén értékelést kaptunk.

Aztán ezt írja: „Ezúttal a 7. osztályosoknak (nyilván 3. osztályosok értendők!) sikerült a rendőrökkel összekapni, de tán elsimul az idén is a dolog.” Nyilvánvaló célzás arra, hogy az előző évben is volt valami efféle. Saját osztályunk szalagavatója (lásd rajztermi képek) hagyományosan és szolid módon végbement az iskolában. Ám utána azt gondoltuk, hogy már nagy fiúk lettünk, és kivonultunk a Turistaházba szomjunkat oltani. Aztán az éjszakai órákban hazafelé haladva még volt kedvünk énekelgetni is az Alsó-Lőver utcában. Az arra járó két rendőrnek azonban ez nem tetszett, akkurátusan felírták hát adatainkat, és biztosítottak bennünket arról, hogy lesz folytatása is. De nem lett. Máig sem tudom miért. Csak azt tudom, hogy hétfőn, amikor Bandi bácsinál jártam, lerítt rólam, hogy valami bajom van. Sikerült kipuhatolnia, hogy aggaszt a közelgő érettségi és a felvételi kimenetele, sőt egyáltalán ezek lehetősége is – az éjszakai affér miatt. Nem dicsért meg, de több szó nem is esett ezekről a dolgokról. Talán a Rendőrség lett ennyire toleráns 1958-ban? De 1959-ben is?

(Véletlenül ebben a levélben található az Ákos Ernőről szóló, korábban már idézett részlet is.)

VIII.
Széchenyi születésnapjai

Amíg én diák voltam a Széchenyiben, nem tartottuk számon ezt a napot. 1956-ig érthető okokból, azután meg még nem jutott eszébe senkinek. Helyesbítek, mert valószínű, hogy Földi Lőrincnek vagy más ötletadónak már megfordult a fejében, sőt előkészületeket is tehettek, mert máskülönben hogyan avathattak volna szobrot(?) a következő tanév elején.
Honnan tudom? Hát Csatkai Endre bácsitól, aki újdonsült egyetemista lelkemet ápolgatván, mellesleg beszámolt a fontosabb hazai eseményekről is:

[„A reáliskolában Széchenyi mellszobrát avatták fel, és születése napján szünet volt.”]
(Csatkai Endre leveléből, 1958. IX. 28.)

Amikor 1963-ban immár friss diplomás tanárként újra „széchenyista” lettem, nem lepett meg, hogy szeptember 21-én ünnepelünk. Meglepett viszont Földi Lőrinc, kétszeresen igazgató főnököm azzal, hogy „az idén neked kell (illik) mondanod az ünnepei beszédet.” Én meg mindjárt gondoltam, hogy nem illik szabadkoznom, meg fölösleges is lenne. Tehát összekaptam magam, ismerkedtem Széchenyivel, és azt hiszem, elég jó beszédet mesterkedtem össze. Nyugodtan mondhatom, mert senki sem ismeri. Én sem, elkallódott.

Eljött az ünneplés napja, minden a program szerint történt, az én beszédem is sorra került. Fel is olvastam, tisztességesen. A rendezvény végeztével sorra odaléptek hozzám a kollégák, köztük egykori tanáraim is, és ki így, ki úgy, lényegében mind azt mondták, hogy „szép beszédet tartottál”. Persze hogy jólesett. Egy egész esztendeig abban a hitben ringathattam magam, hogy jó szónoklatot produkáltam.

De eljött 1964 ősze, s szeptember 21-ének napja. Reggel, amikor beértem az iskolába, az igazgató (ekkor már Höfle József) behívott az irodájába. „Ugye, te mondtad tavaly a beszédet?” – szegezte nekem a kérdést. Nem tagadtam. Aztán bizalmasan tájékoztatott arról a friss fejleményről, hogy aki mondta volna a beszédet, a felesége által azt üzente telefonon, hogy váratlanul megbetegedett, és nem tudja megtartani. Nevét nem árulom el, szerencsére nem is tudom már, elég annyi, hogy nem a tanári karból való volt, hanem egy olyan cég vezetője, amelyikkel az oktatásügyi változások jegyében (5+1, gyakorlati képzés) éppen kapcsolatot épít az iskola. Mielőtt még felvethettem volna jónak tűnő ötletemet, nevezetesen, hogy küldje be a szöveget, majd valaki felolvassa, kiderült, ezen már túl vagyunk. Ő ugyanis papír nélkül óhajtotta volna elmondani. További ötletelés hiábavaló lett volna. Egyetlen megoldás maradt, ami a belépésemkor feltett kérdésből következik: mielőbb rohanjak haza a tavalyi beszédért. Izgalmat már csak az okozott, hogy megvan-e még és megtalálom-e. Megvolt, megtaláltam. Idejében visszaértem. Mindezt megfelelő diszkréció vette körül.

Az ünnepség megkezdődött, s akárcsak az előző évben, sikeresen lezajlott. S akárcsak tavaly, jöttek a kollégák, jöttek és gratuláltak.

Én pedig egy életre szóló tapasztalattal lettem gazdagabb: az ünnepi beszédek „életképessége” igencsak rövid – hogy tágabb kontextusba ne is próbáljam elhelyezni a történteket.

|11|

IX.
A nevezetes kapualj

Az idén (2014) március 15-én lépett életbe az új Polgári Törvénykönyv. A törvényjavaslat szakmai előkészítését végző bizottság vezetője Dr. Vékás Lajos jogász-professzor, akadémikus volt, egyébként pedig osztálytársam a Széchenyi Gimnáziumban. Ez a dátum felidézte, hogy éppen ezen a napon - 50 évvel korábban – vette át a „sub auspiciis Rei Publicae Popularis” kitüntető doktori címet a vele járó arany pecsétgyűrűvel. Az ünnepi eseményen több egykori osztálytárs is jelen volt. A gimnáziumot Födi Lőrinc igazgatónk és jómagam képviseltük. (Abban a tanévben kezdtem pedagógusi pályámat.) A kitüntetést Dobi István (az Elnöki Tanács elnöke) adta át beszéde végén. Én akkor láttam először élő államfőt. Arra meg legkevésbé sem gondoltam, hogy rövid időn belül találkozni fogok vele.

Szeptemberben második tanévemet kezdtem tanárként a Széchenyi Gimnáziumban. Mi sem természetesebb, mint hogy rám bízatott a tanévnyitó ünnepség megrendezése 1964-ben. Az utolsó teendőket végeztük az ünnepség helyszínén, az udvaron. Nem sokkal a kezdés előtt az egyik rendező diák izgatottan lohol a Templom utcai kapualjból: „Valami nagy fekete autó állt meg a bejáratnál!” Én is indulok arra, hát a boltozat alatt szembe találom magam Dobi Istvánnal, az Elnöki Tanács elnökével, vagyis az akkori államfővel. Nem volt időm zavarba jönni, így hát kezet fogtunk, és tessékeltem befelé, ő meg elmondta jövetele okát: Itt pihen Sopronban, véletlenül találkozott egy régi barátjával (harcostársával?), aki említette, hogy az unokája most kezdi a gimnáziumot. Na, hát eljött megnézni a gyereket. Közben elértük a kikészített széksorokat, odatessékeltem az első sorhoz, és hellyel kínáltam. Aztán szabadkozva, hogy szólnom kellene az igazgatónak, elléptem tőle. Nem emlékszem arra, hogy bármilyen kísérete lett volna. Felsiettem az első emeletre, ahol a tanári szoba előtt már volt némi nyüzsgés. Mondom, hogy itt van Dobi István. Nem vettek komolyan. „Mit hülyéskedsz!” – kb. ilyen reagálásokat hallottam. „Hát nézzetek ki az ablakon!” Volt nagy megrökönyödés. Még bementem az igazgatóhoz is, aki akkor már – ha jól tudom – Höfle József volt. Sajnos, további tényekre nem emlékszem. Igazi poén tehát nincs, legfeljebb az, hogy két államfő is járt a Soproni Széchenyi Gimnázium épületében, de emléktábla egy sincs. (A másik I. Ferenc József volt 1884-ben, a Sopronban tett hivatalos látogatásakor. A Templom utcai kapubejáró falán volt is erre emlékeztető márványtábla, amíg a bombázáskor meg nem semmisült.)

X. Csínyek, játékok

Kinek ne volnának diákkori emlékei csínyekről, kisebb-nagyobb kitolásokról a tanárokkal. Ezek többnyire „tanárfüggők” és hagyományozódnak is. Ettől persze még gondolhatja mindenki, hogy a tréfát ott és akkor ő találta ki. Én is.

[Ligeti Béla] (L. Béla/Buci) volt az osztály mókamestere. Briliáns ötleteivel, de még inkább fergeteges előadó tehetségével bármikor képes volt nevetésre bírni környezetét. (Ma „sztend-aposnak” titulálnák.) Mihelics Viddel (M. Arnold/Milcsi) együtt kiváló Hacsek és Sajó párost alkottak.

Egy időben alighanem azért ültettek L.B. mellé, hogy fékező hatást gyakoroljak rá. A hatásirány viszont inkább fordítottan működött. Egy ízben például ötletadója lettem egy valószínűleg unikálisnak minősíthető megnyilvánulásunknak.

Óra előtt a szünetben felírtuk a táblára, hogy „Éljen május 17-e!” (A dátumért nem kezeskedem, de ez úgyis mindegy.) Volt némi időnk arra, hogy valamennyire ki is cirkalmazzuk az ünnepi feliratot. Dér Zoltán tanár úr órája következett. Mert azért – be kell vallani – akárki órájára nem mertük volna időzíteni a „jeles ünnepet”.

Zoli bácsi bejött, nem sokat csodálkozott, hanem inkább egy tényszerűséghez szokott természettudós habitusának megfelelően érdeklődni kezdett, hogy miféle évfordulóról, ünnepről van szó. Erre nem voltunk felkészülve. Ilyeneket rögtönöztünk: „Hát nem tudja a tanár úr? … Tavaly is megünnepeltük! … Ó, hát nagyon nevezetes ünnep ez. … Ilyenkor nem szokás feleltetni.” Lehet, hogy az „öreg” ezt már hamarabb tudta, mint ahogy mi kiböktük. Nem is feleltünk aznap.

Ez egy „egyszer használatos” tréfa volt. De volt egy tűréshatárt súroló hosszabb sorozatunk is, a számozott repülőnapok. A sorszámok nem voltak nyilvánosak, de mi tudtuk, hogy éppen hányadikat tartjuk. A repülőnapok úgy zajlottak, hogy az ötletszerűen kiválasztott időpont előtt kellő mennyiségű papírrepülőt hajtogattunk, azaz fejenként többet is. Ugyanis számolni kellett a nagyarányú veszteséggel. A reptetés az által vette kezdetét, hogy a tanár a tábla felé fordult, tehát nekünk háttal. Ekkor indultak a repülők viszonylag rövid útjukra. Ha a tanár visszafordult, még láthatott belőlük néhányat a levegőben is. Ilyenkor összekapkodott pár darabot, és zsebre gyűrte őket. Például az asztalán landolókat. Ebből nagyjából már az is körvonalazódik, hogy ez az akció is főleg a matematika órákhoz kötődött, vagyis Dér tanár úrhoz.

|12|

Mindennek ellenére nem voltunk rosszak, átlagon felül tudtuk a matematikát és a fizikát, és ő is kedvelt bennünket. Hogy az ilyen tortúrák a másik oldalról nézve miként értékelhetők, arról megtudhatunk néhány dolgot a tanár úr visszaemlékezéséből.

Volt egy olyan „játékunk”, amelynek semmi köze nem volt a tanárok bosszantásához. Másik padtársam, Szilárd (Sz. Miklós/Sziki), egyszer stopperórát hozott magával az iskolába. Az apja testnevelő tanár volt. Egy ilyen szerkezetet egy ideig lehetett csodálni, nyomogatni a gombját, és ennyi. Persze tudtuk, hogy mérésre való, de hát mit lehet mérni egy tanórán? Aztán rájöttünk, hogy bizony nagyon is lehet – például a feleletek időtartamát. A mérési eredményeket nyilvántartani is érdemes. S ha már van egy lista, akkor abból megállapítások adódnak: kinek a felelete tartott a legrövidebb ideig. Vagyis egymás után születtek a csúcsok. Közben formálódtak a szabályok is. Nyilván nem lehetett azonos értékű egy nem tudásért kapott gyors egyes és egy ötös egyező időtartama. Mikor kezdődik, meddig tart egy felelet? Úgy döntöttünk, hogy felállástól leülésig. Ebből aztán furcsa jelenetek is adódtak, mert amikor már látszott, hogy a felelő közel áll a csúcs megdöntéséhez, szinte hallható, de legalábbis észrevehető szurkolás zajlott, és idegeket borzolt, ha a sikeres és gyors felelet végén a tanár elkezdett piszmogni az érdemjegy beírásával az ellenőrzőbe. És azon is csodálkozhatott némelyik tanár, hogy miért rohan ilyenkor a tanuló eszeveszetten a helyére. Bizony, a tizedmásodpercek is számítottak.

Aztán egyszer ennek is vége szakadt, mert apukának szüksége lett a stopperórára. De mindig lett helyette valami más, hiszen korlátaink és lehetőségeink megtapasztalása, kipróbálása is tartozéka az iskolai életnek.

XI.
Tulipánfa

Említettem már a legelején, hogy jártam én a Berzsenyibe is. Hatodikosként, amikor a Deák téri tanítóképző gyakorló iskolájának növendékei vendégeskedtek a Széchenyi téren. Egyszer énekórán egy „klasszikus” mozgalmi dalt tanultunk, miközben én a szomszédommal helytelenkedtem. Nem is tudom, hogyan emlékezhetek egyáltalán a szövegére hatvan év elteltével is. Illetve, persze hogy tudom, még énekelni is, máskülönben miért írnám ezt az egészet!

A dal így szólt:
„Jótanulás: ez a munkánk.
Áll a nemes verseny.
Minden gyerek jobban tanul,
Nem marad el egy sem!” …

Itt jártunk a dalolásban, amikor a tanár úr erélyes hangon magához szólított, barackot (kokit?) nyomott a kobakomra, és ezt mondta: „De te fiam lemaradsz, ha rendetlenkedsz az órán!”
Magamba szálltam, mert amúgy is jó gyerek voltam. Ettől kezdve viszont továbbra is. Olyannyira, hogy tanár lett belőlem. Utolsó aktív évtizedemben a megyei pedagógiai intézet igazgatójaként dolgoztam. De ezt nem dicsekvésképpen mondom, hanem azért, mert a folytatás miatt nem lehet elhallgatni.

|13|

Volt az intézetben egy kedves munkatársam, az óvodai terület szakmai mindenese, sok apró gyerek és immár országszerte legalább annyi óvónő „Inci (óvó)nénije”. Mert hogy azóta a Szarvasi Óvóképzőben oktatja is a szakmát. Nos hát, ez a Nagy Jenőné egyszer azzal állt elő, hogy szakmai berkekben hozzájutott egy kiadni érdemes könyvecskéhez, óvodásoknak való dalocskákat, azaz kottákat és verses szövegeket tartalmazott. Az intézet tevékenységi körétől nem állt ugyan messze a szakmai anyagok kiadása, de hát az igazgató fejében ilyenkor minden mást megelőz az a gondolat, hogy miből és hogyan? Egyáltalán: kottát nyomtatni a mi eszközeinkkel? Így aztán egyelőre nem mondtam igent rá, de el sem vetettük. Inci pedig időről időre szóba hozta, és újabb információkkal gazdagított. Egyszer elhangzott, hogy a zenét a Kisújszállásról való Törzsök Béla szerezte. Kisújszállás a megye egyik jeles városa, és Inci is oda való.

Ekkor eszembe jutott, hogy volt nekem Sopronban egy énektanárom, őt is Törzsök Bélának hívták. Innen aztán pillanatok alatt kiderült, hogy egyazon személyről van szó, aki most (1993-ban) a soproni intézetben a leendő óvónők zenei nevelését szolgálja, szerzőtársa Sarkady Sándor, a jeles költő pedig az irodalmi művelődés területén szorgoskodik ugyanott. A könyvecske megjelent, el is fogyott, egy példánya az intézet könyvtárában persze megvan. A többi 999 pedig bizonyára jó helyen, talán használatban. Az interneten az antikvár kínálatokban nem szerepel, de máshol sem találkoztam nyomával.

Ha patetikus volnék, itt most azzal fejezném be, hogy akkor megszólalt bennem valami, itt az alkalom hogy bizonyítsam Törzsök Tanár úrnak: lám „nem maradtam el”. Vagy: ez a Tulipánfa a késői bocsánatkérés szimbóluma.

A tanulság inkább az, hogy az ember, ha akarna, sem tud elszakadni múltjától, városától.

|14|

Képek beküldői
A történet kezdete és vége
1953-1965

Nyilván téves volt ez az információ. Ekkor került „a második emeleti díszterem falára bensőséges ünnepség keretében a névadó, Széchenyi István képe…” Baranyai Lenke: Az utolsó nárciszok Sopron 2014 (25. o.)

A nevek Vekker-féle alakjukban szerepelnek.

Comments

Friedrich Rezső | 2015. február 7. 13:08

A ragyogó íráshoz csak gratulálni lehet, hozzátenni csak annyit tudok, hogy megerősítem a IX. fejezetben olvasottakat az 1964-es évnyitóval kapcsolatban: ott voltam, mint elsős és a beiratkozásom/bizonyítványom/, már Höfle József aláírást tartalmaz. /1964.06.17./Bár én még a Földi igazgató úrra emlékeztem. Ezek szerint rosszul...

Jakatics Árpád | 2015. február 7. 13:52

A „Vekker tanár úr” című részhez:
Ildefonz (Vékás Gusztáv) barátom Budapestről szerencsére jobban emlékszik a kampósbot elhelyezésének értelmezésére, mert azt írja, ... „Úgy emlékszem, hogy Vekkernél az jelentett rosszat, ha kampósbotját a katedra ajtó felőli oldalán akasztotta az asztal szélére; az pedig kegyes hangulatát sejtette, ha a botot átvitte a másik oldalra.”

| 2015. február 7. 20:59

Nagyon jó volt olvasni, mivel sok mindenkit ismertem személyesen, sok történetet is. Az a bizonyos stopperos fiú az unokabátyám, Szikrai Miklós, aki nekem, mint kisgyereknek mesélte ezeket a csínytevéseket.Akkor azt hittem, hogy csak imponálni akar a vagányságukkal,ezek nem is igazak.... Megvallom, magamban nem helyeseltem ..... Zoli bácsi áldott természetű volt, zokszó nélkül. mosolygott Hőfle Jóska bácsi állandó,őt ért szekálódásain is. Czuczor doktor Úrral pedig zongoráztattam volna, ha tudok erről a rejtett tehetségéről. Soha nem mondta, ő volt a körzeti orvosunk, sokszor jött hozzánk és ott volt zongora. Egy jó négykezest is betanulhattunk volna! Én még emlékszem egy olyan történetre is, hogy az emeleten volt az osztályuk és Zoli bácsi óráján valaki bekiabált, hogy "Tanár Úr! Valaki leskelődik az ablakon!" Zoli bácsi pedig felugrott, az ablakhoz sietett, hogy elküldje az illetőt.....Csibészkedő, de jó kvalitású osztály volt.

Kovács Péter | 2015. február 7. 23:08

Úgy látom, Zoli bácsi óráján ez a későbbiekben is megtörtént. 1957 tavaszán
Virág(h) Benedek (Miklós) volt, aki ezt a poént először elsütötte. " Tanár Úr!
Egy orosz benézett az ablakon." Zoli bácsi akkor is az ablakhoz sietett. Sajnos
már sem Dér Zoli bácsi, sem Virágh Miklós nincs közöttünk. Evlia Cselebi.

Both István | 2015. február 8. 09:58

Nagy élvezettel olvastam ezt a remek korrajzot a Széchenyi Gimnáziumról ,tanárairól és diákjairól. Köszönet a szerzőnek és a sopronannonak. Testvérem 1960-ban érettségizett, én 1965-ben érettségiztem a Széchenyiben. Előbb Földi Lőrinc igazgató úr, majd Höfle József igazgató úr "uralma" alatt. Az írás kellemes emlékeket ébresztett bennem a gimi falai között töltött időkről.
Osztályfőnökünk Légrádi Imre tanár úr volt, matematikát és fizikát oktatott és nagy türelemmel, időnként szigorral, néha mosolyogva viselte csínytevéseinket. Osztályunk a bejárattól balra, a földszinten volt.

| 2015. február 10. 14:01

Nagy élvezettel olvastam Árpád, volt osztálytársam, emlékezéseit a Széchenyi Gimnáziumi időkből. némi irigységgel, mert csak alig 2 évig lehettem ott mert kicsaptak és így elég sok mindenből kimaradtam. Vekker tanár úr politikai bátorságát meg kell említeni. Az aznap feladott anyag sokszor tartalmazta a Stalin, Lenin vagy Rákosi bölcs kommentárjait amiket a tanár úr kihúzatott velünk. Ezeket nem kellett megtanulni. A kampós bot ceremónia Vékás Guszti szerint történt!
Kamody tanár úrnak adatott a faladat, hogy tiltakozó beszédet tartson az iskola nagytermében a Wermacht újra szervezése ellen. A Templom utcában egy építkezésen meszet égettek és annak füstje kapóra jött egy rögtönzött hasonlatra. Fejére csapva látni vélte a háború füstjét ami akkor fenyegette a békét az új Wermacht miatt. Ö állítólag azelőtt keresztény szónok is volt és a rossz nyelvek szerint egy beszédjét az "új" rendszerben "Keresztény híveim"-el kezdte. Kimagyarázta magát állítólag.
Mellesleg én voltam a Voltaire, és büszke a nevemre.

| 2015. február 24. 00:24

Béla bácsit nemcsak Kisújszállásról ismerem. Kiváló énektanárom volt Szarvason, akivel szinte haláláig tartottam a kapcsolatot. Vissza tudom idézni azokat a kiváló zenekari próbákat, amit főiskolás éveim alatt kis csellistaként átélhettem.
Egy fontos momentumot szívesen leírok. Béla bácsi folyamatosan elküldte nekem a legújabb óvodásdalait és megkért, hogy tanítsam meg a gyerekeknek, ami nehezen ment a szokatlan zenei hangzása miatt. Viszont a gyerekek nagyon kedvelték zenehallgatásként. Ezért forszíroztam, hogy megjelenjen. Amikor felvetettem, hogy ki kellene adni, mindig azt válaszolta, hogy neki ehhez már nincs ereje. Ekkor határoztam el, hogy nem hagyom, hogy elvesszenek, amiben még volt soproni munkatársai is segítettek.
Szarvason szeretném az énektanszékkel együtt elérni, hogy róla is elnevezzünk egy oktatótermet, ahol az ereklyék, levelek, kották, képek csakis Róla szólnak. NJ-né

Jakatics Árpád | 2015. március 6. 19:18

Utolsó munkahelyem, a Megyei Pedagógiai Intézet a karácsony megünneplésére meg szokta hívni nyugdíjasait is. Így volt ez 2014-ben is. Az egyik szolnoki óvoda Tulipánfa csoportja adott az alkalomhoz illő kis műsort. Óvónőjüket, Aszódiné Erdélyi Szilviát jól ismertem, annak idején szaktanácsadó volt. A rendezvényen nem volt alkalom arra, hogy személyesen köszönjem meg a kedves élményt. Ezért később levélben gratuláltam a műsor összeállítójának, és hát megkérdeztem tőle, hogy van-e köze a csoportnak, a névválasztásnak az énekeskönyvhöz?
Kaptam tőle választ, ebből idéznék néhány olyan mondatot, amely a sopronanno olvasóira és a Törzsök Béla, valamint Sarkady Sándor emlékét megbecsülőkre is tartozik:
„Kodály zenepedagógiáinak érvényesítését valósítom meg kollégáimmal együtt a Nyitnikék Óvodában is (Szolnok Dobó u.)…
A Tulipánfa számomra Kodály Zoltánhoz és hű tanítványaihoz való kötődés egyik forrása…
Abból tanultunk és tanítottunk szemelvényeket gyermekeknek, óvónőknek egyaránt. Egyébként a műsorunkban most is volt Törzsök könyévből választott zenei anyag. Számomra ez továbbra is fontos elv, minden évben tanítom a zeneszerző dalait.”

Jakatics Árpád | 2016. december 3. 15:30

„A Real Jazz c. fejezet azzal zárul, hogy 1958-ban véget ért a zenekar históriája. Előkerült egy „dokumentum”, amely tanúsítja: némi folytatása azért volt, s ez talán azt is alátámasztja, hogy az együttes tényleg ért valamit.
Körmendi János (1941-2016), aki az Illés együttes dobosa volt 1962 és 1966 májusa között, '59-ben kezdte Budapesten az orvosi egyetemet. Akkor alakult az "Orvosegyetemi zenekar”, négy taggal: zongora, dob, trombita, szaxofon. Egy 2015-ös interjúban a következőket mondja: „Czuczor Huba volt a zongorista, Tamási Jancsi a trombitás, mindketten soproniak. Schuster Gyuri pedig a szaxofonos, aki egyébként a MÁV Szimfonikusoknál klarinétozott. És én lettem a dobos.” (passzio.hu/modules) Eszerint a Real Jazz együttesnek mégis csak volt bizonyos „utóélete”.

Szerző
1958
5603-3386
Évszámos térképre
A bejegyzés létrehozása: 2017. július 14.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.