Hó takarja a soproni hegyeket

Időről időre szívesen osztok meg az olvasókkal korabeli újságcikkeket, melyek az országos vagy a helyi sajtóban jelentek meg egykor Sopronról és melyek segítségével még átfogóbb képet kaphatunk a város múltjáról. A Soproni Világosság 1946. december 30-i számában adta közre Németh Pál sorait, melyek egy rövidke kirándulás emlékét idézik meg, amit a szerző és társa a Nyíresre, a Muck-messzelátóhoz illetve az István-menedékházhoz tett egy téli napon. A régi soproni telek hangulatát elénk varázsoló sorok napra pontosan bejegyzésünk közreadása előtt 75 évvel jelentek meg. A cikket teljes egészében, változtatások és korrekciók nélkül, de hivatkozásokkal kiegészítve mutatom meg Önöknek.

Hó takarja a soproni hegyeket

Turista-vendégekről álmodik az ístván-menedékház a hóborított Nyiresen.

Erdészbarátom hozza a hírt, hogy „hátul" a Nyíres mögött, a Kövesárok mentén, fehér, havas minden. Megenyhült az idő és a hőmérséklet emelkedtével alkal­massá válik az erdeli vándorlásra. Megindulunk a koradélutáni órák­ban, aranyos fényben a fenyők bi­rodalma felé.

A Récényi-út emelkedőjén a Deákkút érintésével csak foltok­ban ötlik szembe hó. A Fáberrét környékén az utat vékony, jeges réteg födi, melynek tetején érde­kes kristályos takaró van. Az er­dő elhagyott, csendes. Embert, állatot nem látni semerre. Az emelkedő állandó és a Tölgyes­-mocsárnál már a hóréteg is vas­tagabb. A letarolt erdőben ellátni egészen a Várhely-kilátójáig. A vihartépett vén tölgyön sértetlen a festett Mária-kép, faragott ke­retben.

A nap aranyos fényt szór a szembe és sietésre késztet... Az út szélén sínyomokat fedezünk fel. Az erdő errefelé már túlnyomó­ részt fenyves. A fák ágain vastag rétegben hó­takaró, az utat pedig úgy 25-30 cm vas­tag hóréteg födi. Alul fagyos, felül laza, síelésre kiválón alkalmas. Fenn vagyunk már a Nyíres fensíkján. A völgy irányából, Büdös-kút felől is több sínyom csatlako­zik.

Rövid tízperces erdei gyaloglás után elérjük az 522 méteres ma­gasságot, ahol az István-menedékház és a Muck-kilátó szürke, vi­haredzett fatornya fogad.

A menedékház körül a hó szűz fehér. Lépteink zavarják meg a csönd és szépség harmóniáját. Üres a tágas földszinti társalgó, a konyha, pince és az emelet szo­bái. Az ágyak, kályhák hiányzanak. Itt-ott az ablakok üvegtáblái betöredezettek. Egyébként rend,­ béke. Minden ajtót, ablakot be­teszünk magunk után, nehogy az időjárás változása folytán kár ke­letkezzék.

Azt hittük, hogy a környéken nincs senki. … Tévedtünk, mert a völgyi kerekeskúthoz kitaposott ösvény vezet. Rudi bácsi, az öreg erdőőr lakik itt, a magány embere, kormos kis szobájában a torony alatt. Éppen tüzelőfával foglalatoskodik. Tőle tudjuk meg, hogy járt ezen a tá­voleső helyen pár vállalkozó ki­ránduló Sopronból meg Brennbergbányáról. Mégsem mi voltunk egyedül.

Fölsietünk a toronyba, amikor a nap éppen búcsúzni készül. Az alkonyfény megaranyozza a fe­nyők hegyét és a havas hegyol­dalt. Távolról harangkongást sodor a szél. Az árnyakat elnyeli a hó és sötétségbe temetkeznek ha­marosan a hegyek és az erdők.

A korabeli újságcikket az Arcanum Digitális Tudománytár honlapján keresztül értük el.