Kasichnitz József (1899-1982)

Hozzászólok
Kasichnitz József (1899-1982)

Kasinsky, a nagyapa, a szabadságharc lengyel légiójában harcolt, majd földet művelni maradt az országban. Az apa mozdonygezetó lett, aki szabad idejében rajzolgatott, anyja viszont a zenéhez vonzódott inkább. Fiukat a „reálba" íratták, ahol Seemann Kálmán, a művész-rajztanár, felismerve tehetségét, az iparművészeti főiskolára készítette föl. Édesanyjának hirtelen elvesztése azonban annyira megrázta, hogy hátat fordított a városnak, s belevetette magát a háborúba. Pólában tanulta ki a hajózás mesterségét, és az összeomlásig szolgált a haditengerészetben. Kalandok után hazatért ugyan, de csak alkalmi munkákból tengette életét. Kísérlete, hogy a bécsi iparművészeti főiskolán tanulhasson, anyagiak miatt kudarcba fulladt. Mivel tengerészként több sportággal is megismerkedett, ez a sportszeretete segítette álláshoz a soproni városházán.

A környéket járva találkozott össze Sterbenz Károllyal. Jó barátok lettek, s együtt rajzoltak, sőt Sterbenztől tanulta meg a rézkarctechnikát. Számos kisgrafikája és ex librise a bizonyíték erre. Önképzéssel pótolta a művészet technikájában meglévő hiányosságait. A fametszést is elsajátította. Közben díjat nyert - szertornaversenyen. Tagja volt a Képzőművészeti Körnek (1934-ben állított ki ott előszór), de tanított a Tornaegyesületben is. Szokatlan kettősség, amelyet azzal oldott fel, mint mondta, hogy a tornát a szépségéért szereti. Számos művész útját egyengette a városházán, a sajátját azonban nem tudta előrébb vinni.

1934-ben nősült meg. Schuh Hildegard hűséges, megértő társa volt az ismét jelentkező megpróbáltatásokban is. Egeredi-dombi lakásukat bombatalálat érte. Kiköltöztek a Fáber-rétre, majd a Honvéd útra. Kamenszky, a művészetszerető polgármester maga mellé vette titkárnak. (Láttam tolmácsként a szovjet bevonulás utáni napokban.) Amikor a polgármestert internálták, Kasichnitzot csak nagy nehezen igazolták. Nyugdíjazták, de nyugdíjat csak jóval később kapott. A szikár-karcsú, barázdált arcú férfi favágó volt az erdőn, majd betanított gépész a Vízműnél. Közben kisgrafikái sorra jelennek meg a helyi, majd a távolabbi kiállításokon, sőt még az ország határain túl is. 1957-ben felesége önálló iparművészként engedélyt kapott arra, hogy férje munkáit árusíthassa. Ez és a szerény nyugdíj adta a mindennapok alapját. Mint autodidakta és szorgalmas kiállítás-látogató, művésztársaitól tanulta meg a művészet fogásait. (Mindennapos vendég volt Mühl Aladárnál. Barátja volt Soproni Horváth Józsefnek, Ágoston Ernőnek és Ákos Ernőnek.)

Mint szerény sportember sohasem irigykedett mások sikereire. Élete vége felé kezdett jobbra fordulni a sorsa. Az idegenforgalom élénkülésével egyre több megrendelést kapott. Szeretett szülővárosáról készített számos kisméretű alkotás, díszoklevelek, emlékplakettek sora került ki keze alól különböző megrendelők számára. Ismerősei nem hittek egyre gyakoribb panaszának, hogy szédül, s szeme is gyengül már. Úgy ment el, amilyen szerény volt mindig: sokan nem is tudták, hogy kórházba került, s azt sem, hogy mikor tartották a temetését. Kismester volt, akit a sport tett a nehézségekkel szemben ellenállóvá, a művészet adta az életbe vetett hitét, és Sopron az örökké megújuló témákat sok-sok alkotásához.

Az írás az Aranykönyv 2002. című kötetben jelent meg és a szerző jogutódjának hozzájárulásával közöljük.
Aranykönyv 2002.
Szerkesztette: Sarkady Sándor
Kiadó: Quint Reklámügynökség
Felelős kiadó: Jászberényi Klára
Művészeti vezető: Bugyi Sándor

Kép típusa: 
Szerző: 
Kép keletkezésének éve: 
1899
Térkép nézetbe kerül: 
Nem kerül térképre
Turista térképre kerül: 
Nem kerül turista térképre
A bejegyzés szerzőjének életrajza: Hárs József
A bejegyzés létrehozása: 2020. január 15.