Katonák

Hozzászólok
Katonák

Katonák a Ferenc József laktanya udvarán. A képet vélhetőleg Nemes ófalvi Kosztka Vilmos készítette. Egyéb adatok nem ismertek, így a készítés pontos dátuma sem.

Nemes ófalvi Kosztka Vilmosról a következő írást közölte Pluzsik Tamás a Soproni Téma hasábjain 2013. január 17-én:

"A bajtársi összetartás segített túlélni a poklot

– Nemcsak megtiszteltetés, hanem egyfajta kötelesség is volt számomra, hogy emlékező beszédet mondjak a doni tragédia 70. évfordulóján. 1943. január 12-e hajnalán a Vörös Hadsereg offenzívát indított a 4. Szent László-gyalogezred állásai ellen. A támadás a soproni 4/1-es zászlóalj jobb szárnyán indult meg, melynek parancsnoka édesapám, Kosztka Vilmos, magyar királyi honvéd százados volt – tudjuk meg dr. Kosztka Miklóstól, a Nyugat-magyarországi Egyetem professzor emerituszától.

Évtizedekig mély hallgatás övezte a doni történéseket, különösen a magyar, ezen belül is a soproni honvédek hősiességét, akik híven esküjükhöz, kilátástalan küzdelmüket vívták a többszörös túlerővel szemben.

– Mi csak befelé sirathattuk a szeretett édesapát, férjet, testvért, vőlegényt – fogalmazott a mind a mai napig magát megnevezni nem akaró soproni asszony, akinek férje a bolgyirevkai temetőben nyugszik. Hozsannákat csak a Vörös Hadseregről volt szabad zengeni, a túlélők pedig, köztük Kosztka százados, pedig a sírig viselték lelki és fizikai sérüléseiket. 1972-ben jelent meg Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért című könyve, mely régi sebeket szaggatott fel és egyúttal segített begyógyulni. A háború befejezését követően először írta le valaki azt, hogy hősök voltak, akik a Donnál odavesztek. „Kosztka százados zászlóalja még másnap, 13-án sötétedéskor, vagyis 16 óra 50 perckor is kitartott eredeti védőállásaiban! Kitartását 1943. augusztus 28-án a Dicsérő Elismerés odaítélésével jutalmazták” – olvasható a könyvben, mely kis példányszámban jelent meg, és kézről kézre adták annak idején Sopronban is.

– Addig, de még ezt követően sem volt szabad beszélni azokról, akik egymást mentve kiszabadultak a sorozatos gyűrűkből, és megtörten, súlyos sebesülésekkel hazatértek. Hazatértek, hogy majd mint apámat is, a háború utolsó napján elvigyék hadifogságba. A Várkerületen laktunk, ott kísérték őket az ablakunk alatt. „Százados úr, ugorjon ki a sorból, ott van a kisfia!” – kiabálták többen is neki. – „Nem, én a katonáimmal maradok!” – válaszolta, majd ezt követően csak 1947-ben tért haza – meséli a szomorú történetet Kosztka professzor. A harctéren kialakult mély bajtársi összetartásuk segítette őket túlélni a hadifogságot, valamint az azt követő sorozatos megaláztatásokat, megszégyenítéseket, és mint Kosztka Vilmos esetében is, aki, mint cinikusan megjegyezték, még kőművesként sem építhette a szocializmust.

Nemes ófalvi Kosztka Vilmos százados, akit talán némileg kárpótoltak azzal, hogy a rendszerváltást követően főtisztté léptették elő, 1996. november 22-én hunyt el."

Kép típusa: 
Fotó/Mozgókép készítője: 
Kép/Mozgókép beküldője: 
Kép keletkezési ideje: 
1930-as évek
Szerző: 
Kép keletkezésének éve: 
1935
2953-1048
Térkép nézetbe kerül: 
Térképre kerül
Turista térképre kerül: 
Nem kerül turista térképre
A bejegyzés szerzőjének életrajza: Kótai Mónika
A bejegyzés létrehozása: 2013. április 27.

Hozzászólások

Csernus János képe

Remek kép, de ez bőven a háború előtt készült még, valószínüleg a 30as évek elején, az állónyakú zubbonyokat a M. Kir. Honvédségnél 1938ban lecserélték az ún. álló ejtett galléra, illetve a 30as évek végére a lábszártekercs is kikopott a honvédség "eszköztárából". 1935-ben pedig új sisakot rendszeresítettek, az itt látható katonák pedig még az első világhábórús változatát viselik.

Kótai Mónika - szerkesztő képe

Kedves János, átírtam a bejegyzés vonatkozó részeit és a címét, sajnos egyelőre a kép készítésének pontos ideje ismeretlen. Köszönöm a segítséget!