Petőfi Sopronban

Petőfi Sándor 1839 szeptemberében került Sopronba, a Gollner-féle 48. számú gyalogezredbe. Dr.Csatkai Endre 1948-ban kiadott, a költő soproni tartózkodásáról szóló könyve mellett a Képes Dunántúli Ujság 1939. májusi számában Gantner Antal is hosszú írásban emlékezett meg Petőfi életének városunkban eltöltött időszakáról. Néhány részlet a terjedelmes írásból:

„Sopronba történt megérkezésünk utáni napon korán reggel Petőfi a kaszárnyába ment és másnap este mint Gollner-ezredbeli katona, zöldhajtókás, sárgapitykés frakkban köszöntött be hozzánk. 1839. szeptember 6-án vették fel Petőfit a 48. gyalogezred állományába és 1504 szám alatt mint önkéntes „rekrutát” az első zászlóalj első századába osztották be.
A 48. gyalogezred akkor Sopronban állomásozott; egy zászlóalja Nagykanizsán és a másik Zágrábban volt. Így van bejegyezve az ezred törzskönyvében is, amelynek harmadik füzetének 63. lapján vannak feljegyezve Petőfi személyi adatai. Ezek szerint Kiskőrösön született, ev. vallású, nőtlen, tanuló és a báró Gollnerről elnevezett 48. gyalogezred állományába, Sopronba önként hat évre toboroztatott s mint közlegény 21 fillért (Münze) kapott.
Gondolható, hogy abban az időben a katonai szolgálat nagyon nehéz volt, mint általában a közkatonáké s nem volt valami gyöngyélet. (…) Ebben az időben a katonák még párosával feküdtek az ágyban. Az ő hálótársa egy cigánylegény volt, ami azonban nem bántotta őt. Ellenben inkább esett nehezére az, hogy „Zapfenstreich” (takarodó) után nem volt szabad gyertyát gyújtani. Ámde ő mégis feje fölött függő szuronya karikájába gyertyát illesztett, s midőn társai már aludtak, olvasta a líceumi „Magyar Társaság” könyvtárából kapott könyveket. Egyik katonatársa egyszer odalopózott hozzá és elfújta a gyertyát, mire Petőfi dühében szuronyát dobta utána, amely szerencsére csak az ágyába fúródott. Másnap aztán a sok baka örömére pár óra kurtavasat kapott a „tintanyaló”, amint őt csúfolták. Különben a teendőiről maga is megemlékezik úti jegyzeteiben: „Strázsáltam, vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára és mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató ruha ujjaimhoz fagyott s a káplár „kend”-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnya udvaráról”, vagy pedig hevert az őrszoba meztelen faágyán, hol - mint de Manx báró - az egyik oldalát maga alá tette derékaljnak s a másikkal betakaródzott. És bárha mindössze abból a 21 forint „Handgeld”-ből, melyet katonáéktól kapott és majd a napi hat krajcár „Lénung”-jából élt, kölcsönt soha nem kért, sem segélyt nem fogadott el.
Ellenben barátai körében, egyes lakomáin az akkori Hosszúsorban (ma II. Rákóczi Ferenc -utca) volt diáktanyán szívesen vett részt. Orlay Samu és még három lakótársa, ha kaptak valami jó „hazait”, mindig meghívták. Ilyenkor humoros jókedvében túltett valamennyin. Megtörtént, hogy édesanya neki is küldött egyet-mást: azt szintén a jó barátok közt költötték el. Egyszer meg papírba gyűrt csomaggal lépett be hozzájuk. „Nesztek - mond - én is meg traktállak egyszer benneteket” és a papírból egy fekete, száraz prófuntot tett az asztalra, melyet, mint valami ritkaságba menő dolgot jóízűen fogyasztottak el.
1839-ben a soproni posta az úgynevezett „Három-ház” (bey dem 3 Häuser), a mai Széchenyi-tér és a Petőfi Sándor- tér sarkán álló Ujhelyi-ház helyén állott s a három ház egyikének szélső szárnyában volt elhelyezve. E ház Schätzel Mihály soproni ügyvéd tulajdona volt.
A posta előtt számtalanszor állt őrt a szegény „zöldhajtókás, sárgapitykés közlegény” éjjel- nappal, egyfolytában két-két órát gyors léptekkel föl s alá járva a dermesztő hidegben vagy meghúzódva a süvöltő szél és eső ellen a verseivel teleírt a faköpönyegben. Schätzel ügyvédnek feltűnt a vézna fiatal katona, kérdezősködni kezdett iránta s mély részvét fogta el a szenvedő intelligens fiatalember sorsán. E részvét még nőtt midőn egyszer Horatius olvasásába merülve találta s azóta az ügyvéd és az ifjú költő közt meleg barátság kezdődött.
Az ügyvéd többször ebédre hívta meg, vagy gyakran az estéket töltötték együtt s kétszeresen sajnálta, hogy szűkös anyagi helyzete miatt nem segíthet jobban rajta.
1840 telén történt, hogy Liszt Ferenc először játszott Sopronban nyilvános [nagyobb hangversenyen]. Ennek hírére mindenki meg akarta hallgatni az akkor még fiatal művészt. Petőfi is égett a vágytól, hogy ottlehessen; szigorú kapitánya azonban nem adott rá engedélyt. Ekkor Orlay Samu polgári ruháját vette föl s engedély nélkül vett részt tanulóbarátaival a hangversenyen. Az eset később kitudódott s a büntetése nem maradt el.
Tavaszig maradt Petőfi Sopronban, akkor március közepén a százada Grácz felé indult, hova március 30-án érkezett meg; ott tudta meg, hogy az ezredét Horvátországba helyezték. E csalódás nagyon lehangolta Petőfit, mert ő alig várta hogy Tirolt és még inkább Olaszországot megláthassa s így Olaszország költőihez és természeti szépségeihez fűzött álmai, sőt azon kevés kecsegtető reménye is, hogy Tirol szép regényes vidékére vonul ezredével, teljesen meghiúsultak. Elindulása előtt Orlay lefestette egy csontlemezre, melyet utóbb Kuppis Vilmos bajtársának adott emlékül.

Városunk mindigis büszke volt a szabadságharc költőjének soproni kötődésére. Első alkalommal 1907-ben avattak tiszteletére emléktáblát a Polgári Fiúiskola homlokzatán, melyet 1906-ban a Halászkaszárnya helyén építettek, ahol a Petőfi szolgálatát teljesítette.

1923-ban, Petőfi születésének centenáriumi évében, a II. Rákóczi Ferenc utcai egykori diáktanya helyén, a Scholz-házon avattak emléktáblát, majd az 1848-49-es forradalom centenáriumán az Ujhelyi-ház falára került márványtábla az egykori postaház (póstaház) előtt silbakoló közlegény emlékét ébren tartandó.

Az 1906-tól a költő nevét viselő téren 1974-ben állították fel szobrát, melyet a tér felújítása után a színház elé helyeztek.

A II. Rákóczi Ferenc utcai Petőfi emléktábláról itt, az Ujhelyi-házon láthatóról pedig itt találhatnak felvételeket, ugyanitt a költő szobrát és egy korabeli rajzot is megtekinthetnek.

Hauser Károlynak a Halászkaszárnyáról készült festményét ebben a bejegyzésben adtuk közre.

Az emléktáblák mindig egy tartalmas életút mementói az utókor számára, azért hogy emlékezzenek eleikre, akik kimagasló teljesítményt nyújtottak az élet valamely területén. Legtöbbször hajlamosak vagyunk elsétálni ezek mellett a táblák mellett, anélkül, hogy jelentőségükbe belegondolnánk. Megszokja őket a szemünk, hozzátartoznak egy-egy épület arculatához. Pedig sokszor amellett, hogy emlékeztetnek, komoly művészi értéket is képviselnek, nem egyszer jeles alkotóművészek műremekei. A Sopron anno-n a régi felvételek mellett megjelenő jelenkori emléktábla fotókkal szeretnénk ráirányítani a figyelmet a házfalakon velünk élő történelemre. Bízunk benne, hogy ha legközelebb egy itt bemutatott tábla előtt visz el az útjuk, megállnak majd egy pillanatnyi időutazásra és képzeletben - vagy akár valóságosan is - fejet hajtanak azok előtt az egykori soproniak előtt, akik nélkül a mi mai Sopronunk nem lehetne olyan, amilyennek ismerjük.