Piac a Mária-szobornál

A régi vásárokban, piacokon az eladó, ha szerencsésen túladott portékáján, sok esetben maga is vásárlóvá vált. Az eladott áruért kapott pénz egy részét elvásárolta. Áruval indult a piacra és vásárfiával tért haza.

A közeli fogadók, ivók csendes zugaiban néha nagy üzletek köttettek: százával, ezrével adták-vették a marhákat, sertéseket, lovakat, szekérderéknyi fát és jó ég tudja, mi mindent. Az alku megkötése után paroláztak és áldomást ittak. Az ilyen vásárok felett sajnos eljárt az idő.

|1|

Valaha érdekes és izgalmas vásárai és piacai lehettek Sopronnak, annál is inkább, mivel városunk a korai időktől kezdve sokáig kivételezett helyzetben volt: már a 11. században a kereskedelmi főútvonal egyik fontos állomása lett. Az ezt követő évszázadokban Sopron a fejlődéshez szükséges legfontosabb jogokat megkapta, úgy, mint vámjog, vámmentesség, országos vásárok tartása, áruk megállításának joga. Ezek a jogok tovább gyorsították a fejlődést. Kezdetben a várfalon belül volt a piac és vásár színhelye: Orsolya tér, Fő tér, sőt a Templom utca – Kolostor utca között egykor még üres terület is piacnak és vásároknak adott helyet. A vásár és piac egyre nagyobb lett, mindaddig, míg végül a várfalon kívülre szorult. Idővel teljes mértékben piaccá alakult a várárok. Sok mindennel kereskedtek itt: só, gabona, vágóállatok, tej, gyümölcs, széna, hal, bor, zöldség, mész, nád és vég nélkül sorolhatnám. Az okiratok szerint még fülemüle vásárra is volt példa.

|2|

Évszázadok múltán, a várak védelmi jelentőségének megszűnésével a várfal külső oldalán házsor épült, mi által a Várkerület üzletekkel körülvett piactérré alakult. A páratlan oldal már jóval korábban kiépült, mert a várfal itt nem volt akadály. A vásári rend fenntartására külön katonai alakulatok (muskétások) felügyeltek. Ez a fejlődés a 19. században érte el tetőfokát, ekkortól vált rendszeressé a heti kétszeri vásár, de ez nem tartott a végtelenségig, mert a huszadik század történelmi eseményei hatására Sopron városfejlődése megtorpant, egyre inkább elvesztette országos jelentőségét, a piac vonzereje gyengült.

|3|

1940-től kezdődően a piacot a Kisvárkerületre korlátozták, az állatvásárt pedig a város szélére helyezték, valamint szabályozták az árusok elhelyezkedését. A korlátozás eleinte nem igazán sikerült, mert a pénteki nagy piac legtöbb esetben kiterjedt a Majorközre, Ógabona térre, sőt, gyakran a Hátulsó utcába is bekanyarodott és valahol az egykori húsgyárnál ért véget.

A piac körüli házak (beleértve az Ógabona téri házakat is) egy része tágas és fedett kapualjjal rendelkezett, amit a piaci eladók igyekeztek kihasználni. A lakók engedélyével itt tárolták portékáikat, esős, rossz időben pedig a kapukat teljes szélességben kitárva oda húzódtak és zavartalanul folyt tovább a kereskedés. A szívességből adott helyért áruval fizettek.

Akkoriban a vásározókkal együtt mutatványosok, jósok, bábosok, mézeskalácsosok, játékárusok és jó ég tudja még kik érkeztek. Legtöbb bódéban játékot árultak: similabdát, szélforgót, fából és pici spirál drótból összeeszkábált, izgő-mozgó katicákat, kopogtatva eszegető kiscsibéket, lencsibabákat, kézzel húzható kisszekereket stb. Ott aztán minden volt. Bámészkodó gyerekként legjobban egy mozgó katicára vágytam. Pár forint volt az ára, de ez az összeg elérhetetlenül magas volt számomra, mert mindössze 20 fillért kaptam (ennyi pénzért egy darab rózsaszín, baba alakú selyemcukorkát lehetett kapni).

A háború előtt mindenféle betegséget gyógyító kuruzslók, csodaszer árusok, sarlatánok is működtek a vásárban, még utcai foghúzást is vállaltak. Áldott emlékű nagyanyám egy ilyen foghúzásba kis híján belehalt, mert a sterilitás teljes hiánya miatt vérmérgezést kapott. Hónapokig küzdöttek az életéért. Egyik kedves barátnőm édesanyjának egy piaci egérjós megjósolta, hogy igen nehéz élete lesz. Nem tévedett, mert valóban megpróbáltatásokkal teli, nehéz az élete lett.

Ógabona téri nagymamám igen szeretett piacra járni, ahol élvezettel alkudozott, válogatott. Mindegy volt neki, melyik nyelven folyt az alku, mert német anyanyelve ellenére jól beszélt magyarul is. Valamelyik lányunokáját mindig magával vitte, aki cipelte a bevásárlókosarát. Mivel én laktam legközelebb, gyakran voltam soros a kosárcipelésben. Mindig csodálkoztam, sőt, kicsit szégyelltem is, hogy az én nagymamám filléreken alkudozik. Később rá kellett jönnöm, hogy a piacon mindenki ezt teszi.

Akkortájt az élő baromfi vásár a Major közben kapott helyet, elkülönítve a többi élelmiszer standtól. Mennyire sajnálni valók voltak a piacra szánt állatok! Lécekből összeszegelt ládákban, kasokban szorongtak: egyik-másik kidugta a fejét a lécek között, de visszahúzni már nem tudta. Ott zsúfolódtak a forró napon reggeltől délig, arról nem is beszélve, hogy megvásárlás után sorsuk beteljesedett: vasárnapi ebéd lett belőlük. Néha édesanyám is vásárolt tyúkot, rántani való csirkét. Ilyenkor villámgyorsan eltűntem otthonról és addig nem mentem haza, míg biztos nem voltam benne, hogy vége az „öldöklésnek.” Sosem tanultam meg csirkét vágni, de szerencsére erre nem is volt szükségem felnőtt korban, mert közben „feltalálták” a bontott csirkét.

A piacnap a környező üzletek forgalmát is fellendítette. A Kisvárkerület páros oldalán lévő divatáru üzletnek Benyovics Gyuláné, Paula volt a vezetője. Gondosan készült ezekre a napokra, és péntekenként óriási mennyiségű fejkendőt, bundabugyit (becenevén tundra-bugyit) pulóvert, harisnyát adott el. Remek beszélőkéje volt és igen értett a piaci árusító asszonyok nyelvén.

Érdekes volt megtapasztalni, hogy a sok eladó és annál is több áru hogy is érkezett a piacra? Sokféle módja volt. Kora hajnaltól minden irányból áradtak a lovas szekerek, megrakva áruval és eladó asszonyokkal. Sokan jöttek gyalog, fonott hátikosárral a hátukon, meggörnyedve a súly alatt. Volt, aki szálegyenesen, fején silingában hozta a paradicsomot egyenesen a Fertő partjáról. Rengetegen voltak, akik közönséges batyuba kötötték az árujukat és úgy vetették a vállukra. Gyakori volt a talicskán hozott áru. Tepper néni homokfutón érkezett a brennbergi erdőből: hozta a friss tojást, naposcsibét, egyebeket.

A vasúttársaságnak is volt bőven dolga vásárnapokon, mert az állomásokon megállva tejjel teli kannákat és csomagokat, batyukat vett fel egy erre szakosodott vasúti alkalmazott. A kannák, csomagok meg voltak címezve és külön tehervagonban utaztatták a küldeményt. A soproni vasútállomáson már várták ezeket a megcímzett árukat, és vitték egyenesen a piacra.

A legtöbb eladó őstermelő volt, de sok viszonteladó (kofa) is volt, aki saját maga nem termelt, hanem felvásárolta az árut és hivatásszerűen árusította a piacon. Több ilyen kofát ismertem és ismerek ma is, tágabb értelemben vett családomban is volt ilyen.

1949 táján az Ógabona térről és a Hátulsó utcából rendeletileg kitiltották az árusokat, sőt, a Kisvárkerület kocsiútját sem foglalhatták el.

|4|
|5|
|6|
|7|

A megcsappant forgalom miatt az 1960-as években a Kisvárkerület elkerített részén már bőven elfért a piac. A tágas téren fából készült hosszú árusító asztalok voltak, helyenként „átjárókkal” hogy a vevők közlekedni tudjanak, akárcsak ma.

Az évek során azt vettük észre, hogy sorba nyílnak a zöldségboltok, így a piaci zöldség-gyümölcs piaci forgalma gyengült, a piac jelentősége tovább csökkent, de azért még mindig jó piac volt. A görögdinnyét valóságos hegyekben árusították, kívánságra meglékelték, hogy a vevő tanulmányozhassa, érdemes-e megvenni.

|9|

Az 1960-as évek közepén a Városi Tanács tervbe vette, hogy a kisvárkerületi piacot áttelepíti az autóbusz pályaudvar mögé. Kisajátították az ottani területeket, kerteket, házakat és nekiláttak a munkának. Az építkezés nagy nehézségek közepette zajlott, mert túl sok volt arrafelé a talajvíz. A problémát úgy oldották meg, hogy az egész piacot betoncölöpökre építették.

Ha jól emlékszem, nagyjából ebben az időben terelték a Nagyrondella előtti területre a piacot, ahol viszonylag rövid ideig működött.

|8|

1971-ben átadták a lakosságnak a Csarnok utcai épületet, ami sem nyitott piac, sem vásárcsarnok, hanem átmenet a kettő között. És akkor a buszpályaudvar mögé rejtett, szűkös, elhelyezésről még nem is beszéltünk!

Befejezésül már csak egy gondolat a jelenlegi helyzetről: az autós behajt a városba, leparkol a Kisvárkerületen, majd visszagyalogol a piachoz, hogy bevásárolhasson.

Tessék mondani, ennek nem fordítva kéne lennie?

***

Forrás:

• Göncz József - Bognár Béla: Kereskedelem Sopron vármegyében, Soproni Szemle, Csatkai Endre írása
• Személyes visszaemlékezések

A visszaemlékezésben segítségemre volt: Horváth Ferencné Schuh Vera, Tirnitz Józsefné Irén, Gárdai Ernőné Kardos Edit és Molnárné Lángh Emi

Ajánlott képgyűjtemény: http://indafoto.hu/tacsifoto/regi_soproni_vasarokrol_es_a_p