1957-ben neveztek ki a Berzsenyi Dániel Gimnázium tanárának.
Az első látogatásom az iskola igazgatói irodájába vezetett. Ott az igazgatóhelyettes fogadott. Bemutatkoztam, jeleztem, hogy kineveztek az iskola matematika tanárának. Az igazgatóhelyettes elcsodálkozott. Nem értesült a kinevezésemről. Amikor megmutattam neki a kinevezésemet, elfogadta, de többet nem ígért, mint a tanulószobai foglalkozást.
Ez a kijelentés letört, nem ezt vártam. A bánatom hamar elmúlt, mert az iskola – ha késve is – megkapta a kinevezésemet. Ugyanakkor egy matematika szakos tanárt nyugdíjaztak, akinek a helyét elfoglaltam.
Eljött a szeptember, a tanítás kezdete. Az egyik osztályban – az óra már jól előre haladt – egy harang kongására lettem figyelmes. A hang dallamossága növelte annak értékét.
A tanítványaimat megkérdeztem, mit hallok. Szinte kórusban, fennhangon szóltak: Az udvaron lévő harang szól. Vége az órának! Itt a harangszó vet véget az órának, nem a csengő, mint másutt. Kőrös bácsi, a hivatalsegéd a harangozó.
Valóban, az ablakon kinézve, láttam a falon a harangot.
Egy ideig hallható volt a harang hangja, majd teljesen, véglegesen elhalt. Szerepét a csengők vették át, melyek sokáig hol szóltak, hol nem. Később megjavították azokat.
Pár év múltán, a tanári szobában felfigyeltünk arra, ismét szól a harang. Az ablakon kinézve láttuk, egy diák kongatja a harangot. Jó volt hallani Kőrös bácsi harangjának a hangját, de a régi, a már elhalt dallam hiányzott.
A harangozó fiút nem ítéltük el a harangszó dallamtalanságáért, sőt megdicsértük, mert emlékeztetett a régi, szép szokásra.
A lyukas óráimban, olykor szemlélgettem az új iskolámat. Meglepődtem, mikor a tanári szoba ablakán kinézve, az iskola udvari falán három, úgy véltem, ősrégi sírkövet láttam. Hamarosan megkérdeztem a nagytudású kollégámat, Prőhle Jenőt, mi van a szemközti falon. Azt válaszolta, azok római sírkövek, az iskola építése előtt itt találták.
További meglepetésben lehet része egy látogatónak, ha az udvarról a kijárat fölé néz, ott a következő feliratot láthatja:
AEDES MUSIS ERECTAE
Magyarul: A MÚZSÁKNAK EMELT CSARNOK
Ha egy látogató nem hallott volna arról, hogy a líceum humán iskolának épült, akkor most megtudhatta.
Az iskola jelentős eseményei – ottlétem idején – az építésének 400. valamint a 425. évfordulója. Mindkettő megünneplése tartalmas, színes ünnepéllyel történt. Dr. Habsburg Ottó látogatása, melynek lényegesebb mozzanata a tanári szobában történő előadása, illetve az azt követő beszélgetés volt. (1989) Megemlítendő a LÍCEUMI DIÁKSZÖVETSÉG ünnepségsorozata (1993 júniusában). Kisebb ünnepségek, kiállítások is voltak, melyek felsorolása hosszú lenne.
Az iskola 1991-én visszakapta, a már-már elfelejtett, nevét és arculatát, az iskola ismét evangélikus líceum lett. Evangélikus igazgató vette át az intézmény vezetését. A tanári karból néhányan köszönés nélkül eltávoztak. Új szín volt a hitoktató megjelenése is.
Az én időm lassan lejárt. 1994-ben nyugdíjba mentem. Mint nyugdíjas, pár évig még tanítottam, majd elbúcsúztam az iskolától, mint volt líceumi tanár.
Az iskola épülete egyre szűkebbnek bizonyult a növekvő tanulók száma és a fakultációs órák csoportbontása miatt. Így arra került a sor, hogy a tetőteret beépítették, ahol az új tantermek mellett egy színpad kialakítására is sor került.
Sajnos, az utóbbiakról nem készült fénykép.
Piacsek István tanár úr 1957-1994 között tanított matematikát és fizikát a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. Az iskolában eltöltött évekről több fejezetből álló, számos saját felvétellel gazdagított visszaemlékezést írt a Sopron anno olvasói számára, melyeket folytatásokban közlünk. - A szerk.
Hozzászólások
A tanár úr engem is tanított, a mai napig emlegetem tanításait, általa szerettem meg a matematikát és lettem az aki vagyok. De Ő nem csak tanár, de nagyon jó Ember is volt. A diákjait mindig a legnagyobb szeretettel tanította. Örülök, hogy a diákja lehettem.