Egy lelkes - talán - soproni turista fotóalbumában illetve Thier László hagyatékában találtuk ezeket a felvételeket, melyek az Istenszékén készültek. Az album képei szinte bizonyosan 1935 körül készültek, a Thier-hagyaték csoportképének készítési ideje ismeretlen.
Az első felvétel érdekessége, hogy szinte folytatása a Kapcsolódó bejegyzésben - A munkás turisták - látható fotónak.
Bár a felvételekről keveset tudunk, szerettük volna közreadni őket, hátha olvasóinknak lesznek kiegészítő információik akár a helyszínre, akár a képen szereplőkre vonatkozóan.
Az Istenszékéről és a munkás turistákról a következőket olvashatjuk Hárs József tollából a Munkásmozgalmi emlékhelyek Győr-Sopron megyében c. kötetben:
"A soproni munkásmozgalom egyetlen olyan épülete, amelyet saját erőből emelt és tulajdonaként használhatott. A németül Himmelsthronnak nevezett, kristályos palából kialakult domb a soproni erdők DK-i csücskén, a bárkái gazdák szőllei között terül el, bozóttal borított gerince közvetlenül az osztrák határon.
Szép kilátása, és régészeti leletei miatt már évtizedek óta eléggé ismert, ám mégis távol minden forgalomtól. A hely kedvező volt az illegális találkozókra, a május elsejék megünneplésére, nemcsak földrajzilag, (hanem közigazgatási szempontból is: ez már a megye területe, Harka község erdeje volt, a városi rendőrség hatáskörén túl, a csendőrségén talán még innen, és ha „minden kötél szakadt”, át lehetett lépni a határt.)
Kurcz Antal, a természetbarátok turista egyesületének elnöke 1946-ban így emlékezett vissza: „Annak idején, mikor az építkezéshez a várostól anyagi támogatást kértünk, azt a feleletet kaptuk, hogy Istenszékre a város nem adhat semmiféle támogatást, mert nincs a város területén. De azt tanácsolták, hogy keressünk a városi erdőben bárhol helyet, azt ingyen kapjuk, azonkívül hozzájárulnak építési anyaggal, sőt talán még munkaerővel is. De mi kötöttük magunkat Istenszékhez és így teljesen önerőnkre lettünk utalva.”
Állítólag már 1924-ben felvetődött az építkezés gondolata. A hosszadalmas előkészítés csak 1929. február 7-én jutott el odáig, hogy a soproni járásbíróság mint telekkönyvi hatóság bekebelezhette a telekre a Magyarországi Természetbarátok Turista Egyesületének a tulajdonjogát.
1932. május 19-ig társadalmi munkában bekerítették a telket és megépítették a feljárót. A kirándulások helyett szervezett munka túrákon csak kevesen vettek rést, a gyűjtések és a központ segélye csak lassú előrehaladást tettek lehetővé. Mégis a harkai zenekar szereplésével ünnepélyesebbé tett 1932. szeptember 12-i alapkőletételtől október 21-ig lényegében felépült a ház.
Bár az építkezés, a környék rendezése, a felszerelés kiegészítése tulajdonképpen a ház létezésének utolsó pillanatáig tartott, azért már 1937. szeptember 25-én is volt mit látnia az ünneplő közönségnek. A tizenöt ággyal rendelkező épület egy földszinti és egy emeleti szobából, valamint lakható padlástérből állt.
A megnyitóról beszámoló újságcikk címe sokat elárul a polgárság véleményéből: „Néma tüntetés az Istenszékén az Isten és a haza fogalma ellen” — írja a Soproni Hírlap. Mónus Illés, a központi kiküldött ugyanis egyiket sem említette hosszú ünnepi beszédében, a házról pedig hiányzott a nemzeti lobogó. Már 1930-ban felhívták a Dunántúli Turista Egyesület figyelmét arra, hogy a Természetbarátok célja „voltaképpen a szovjeterkölcsök ápolása és terjesztése és kommunista propaganda kifejtése”. Jól sejtették: ilyesmire emlékezik vissza Zentai (Zuschlag) Vilmos szociáldemokrata vezető, később országgyűlési képviselő is.
Egyszer jobboldali főiskolások csoportja ment ki a házihoz, hogy provokálja a május elsejét ünneplő munkásokat, ám mikor meglátták az előkészített husángokat, jobbnak látták a visszavonulást.
A jobboldal szorításában arra kényszerültek, hogy 1944 elején az ágyneműt biztonságos helyre menekítsék. A német megszálláskor egyéb értékeiket a Gambrinus-vendéglőben (Kolostor u. 1.) levő egyleti helyiségükből mentették ki. Az egyesületet rövidesen feloszlatták, a menedékházat 1944. augusztus 22-én a Dunántúli Turista Egyesületnek adták át, bár a leventék is szemet vetettek rá.
A háborús események következtében az épület súlyosan megrongálódott, 1947. június 20-ig háromszázezer forintért állították helyre. Rövid üzemelés után azonban fel kellett számolni (1949. március 22-én). "
A soproni helytörténet nagy érdemű alakja az 1960-ban elhunyt Thier László, akinek személyiségét ma sem lehet megkerülni. Akik Sopron helytörténetét, múltját figyelemmel kísérik, tudják azt is, hogy a Soproni Múzeum Adattárában egy nagyértékű, kéziratos bibliográfiát őriznek, az Ő gyűjtését. Ezt a dokumentumot múzeum vezetése engedélyével érdemes ma is kézbe venni. Főleg akkor, ha 1960 előtti intézményről, személyiségekről, várostörténetről keresünk anyagot.
Összeállítójáról, Thier Lászlóról eddig két pályakép született. Az egyiket Csatkai Endre állította össze a Soproni Szemle 1960-as évfolyamában. A másikat „Ikerarckép” címmel 2001-ben én gyűjtöttem össze a Várhely 2001.évfolyamában. Azért Ikerarckép a címe, mert az utóbbi visszaemlékezésben - a két személyiségről - Csatkai Endréről és Thier Lászlóról együtt emlékezem meg. Egy időszakban éltek, Csatkai élete második felében elismert tudósként, Thier 1944-ig sikeres újságíróként. Aztán annál nehezebben éltek.
|5|
Mindkét személy közel állt hozzám, mivel én is Bandi bácsi „nevelt fiai” köréhez tartozom. Önkéntes és ingyenes múzeumi teremőre is voltam. Vasárnaponként gyakran a Deák téri épület egy-egy termében őrködhettem. Hol az alagsori „Harkai kocsmában”, hol éppen az óriás kerekű „csontrázó” kerékpár közelében.
Bandi bácsi nevelt fiait könyvekkel, tanácsokkal látta el, iskolai haladásunkra is odafigyelt. A gyermektelen múzeumigazgatóval 1948-ban ismerkedtem össze, akkor készült a Liszt Ferenc Múzeum az 1848-as kiállítására. Én pedig akkoriban vettem fel a Sas téren egy eldobott Kossuth Lajos fényképet, melyet korábban az emigrációból küldött a soproni Lóskay Fidél bencés tanárnak a száműzött kormányzó. A megtalált, megmentett fotót elvittem Bandi bácsinak, így a fénykép még bekerült az 1948-ban nyílt kiállításba.
|2|
1954-ben mindketten egy-egy dedikált Scarbantia- kötettel ajándékoztak meg.
Thier Lászlóval Endrédy Zoltán Sándor pap-költő ismertetett össze, amikor együtt sétáltunk a Bécsi dombon. Laci bácsi akkoriban már a Bécsi út 71-ben lakott.Valószínűleg az erdész Kirkovits, (apósa) hagyatékából jutottak a házhoz. Egyik korábbi otthona a Színház utca 16-ban volt, ekkor az Oedenburger Zeitung újságírója volt.
Thier László barátsága is részese volt pályám alakulásának..1951-től magyar-német szakos bölcsész voltam az ELTE-n. Ismételten fordulhattam Hozzá 1954-től kisebb-nagyobb filológiai kérdéseimmel. Mindig segített, néha valóban némi morgással kísérve, mert nem egyszer az oszlopba rakott könyvtár egy-egy kupacából rántotta ki a számomra szükséges könyvet. Mindig pontosan a keresett könyvet találta meg. A Bécsi út 71. kis épület volt. De a tulajdonos ott őrizte könyvoszlopokban a több ezer kötetes könyvtárát és a nagy bibliográfiai cédulagyűjteményét. A gyűjteménye a tízezres szám körül járhatott ekkor.
|4|
Laci bácsi gyakran emlegette, hogy neki 25 foglalkozása volt. Ez a huszonötös szám persze jelképes. Az egyik a cukorka- gyártás és árusítás lehetett. Az 1931-es soproni CÍMTÁRBAN van még egy zenész, egy zenetanító és egy dohányárus foglalkozás is Még ismertem –Thier Antal kárpitost, az unokaöccsét, aki soproni emlékeket is próbált gyűjteni. Valahol a Színház mögött, a Hátulsó utcában laktak.
A zenész 1931-ben Laci bácsi lehetett. Jegyezzük meg, az Oedenburger Zeitung lehetett a gyűjtő a fénykora (1944-ig). Egy újságíró ugyanis mindenhová bejutott. Még a Városi Levéltárba is. Azt persze Csatkaitól tudom, hogy Házi Jenő csak eltűrte Thiert, de csak a kutató előterében. Egy sötét kutató helyet kapott a Levéltár előszobájában.
A fiatal zenész Thier feladata a némafilm időszakban a mese alázenélése volt. Ez a munkája az 1930-as évekig tartott el. Aztán megszületett a hangosfilm.
Ha Thierről beszélünk, ne feledjük el a SCARBANTIA nagyon nívós sorozatát! Benne jelent meg Csatkai két alap könyve, az „Idegenek a régi Sopronról”, ma is fontos - újra ki kellene adni! Persze kiegészítve az újabb anyaggal. A másik Csatkai munka az „Ex libris könyv, (5.)”Ez is 1938-as kiadvány.
Gyakran elmondta nekem Laci bácsi, hogy majd összeállít sérelmeiről egy kéziratot, vagy könyvet! Azt hiszem, mégsem írta meg.
Fontos könyve a „Sopron im Spiegel alter Drucke”. Sokat összegyűjtött a régi soproni nyomdászatról. Egy újabb könyvet is előkészített-német nyelvű írásaiból. Lapokra felragasztott formában láttam a tervezett könyvet.
Még az lenne a legszerencsésebb, ha a bibliográfiával együtt ez is bekerült a Múzeumba. Volt egy kisebb érdekű sorozata is. Címe: „Közlemények Thier László magángyűjteményéből.” Egy füzet a mézeskalácsok ütőfáiból, egy másik a szentkép gyűjteményének kincseiből való. Ezek nagyon kis példányszámban készültek el. A szerzője Csatkai Endre volt.
Mivel Thier újságíróként szabadon mozgott, sokszor megkereshette egy-egy elhunyt nevezetesség családját. Írt az elhunytról, ha pedig volt gyűjteménye, annak feleslegesnek tűnt részét is megnézhette. Ilyenkor gyakran nekiadták,ha elkért belőle valamit. Így -saját elmondása szerint- a másoktól hulladéknak tartott meghívók, gyászjelentések, alkalmi nyomtatványok stb közül emelte ki az értékeket. Ezeket beosztotta a bibliográfiai gyűjteményébe.
Akkoriban Sopronban egy szólás járta:
„Kommt der Thier und Kotzmanek/
und sind die Alterkeiten weg”
Ez szabad fordításban így hangzik magyarul :
„Itt járt a Thier és Kotzmanek
A régiség meg elveszett…???)”
Kotzmanek bácsi is gyűjtött és eladott - Ő a Lauringer Ernő - féle múzeumi időszakban (1944-ig) múzeumi altiszt volt. Egy-egy múzeumi látogatónak néha megsúgta, hogy tőle vásárolni is lehet, neki jobb dolgai vannak a múzeumi tárgyaknál! Szóval: így üzletelgetett az altiszt!
Laci bácsi sohasem, vagy ritkán csak. Egy-egy régi nyomtatványért hiába kínáltam pénzt- nem adta el! De AJÁNDÉKBA néha mégis- morogva- ideadta!
Így jutottam a Ritter krónika kis alakú kiadásához- ajándékként.(Paur Iván kiadása az 1870-es évekből)
Azt hiszem, Csatkai tévedett abban, hogy 1945 után élt Thier jobban. Fordítva lehet igaz : Thier László 1945 előtt még Rosenstingl régiségkereskedőnél is tudott vásárolni. (Ez a Várkerület és a Hátsókapunál működött- ami mára beolvadt a nagy élelmiszerboltba.)
Az ugyancsak gyűjtő, történetíró Ganter Antallal A „Dunántúli Tárogató” című újság kiadójával, a kaszinó ruhatárosával ugyancsak csereberéltek. Thier találékony gyűjtő volt. Megrendezte az emlékkiállításait a Várkerület kirakataiban – Így pl. Schwartz Károly könyvkereskedése kirakatában. Ezt aztán mindenki látta!!
Egy Széchenyi- Széchényi emlékkiállításra kisdiák koromból magam is emlékezem! (1941.) Laci bácsi találékony, ötletes gyűjtő volt!
Az Oedenburger Zeitung megszűnése után megmaradtak számukra egy ideig a kevés pénzt hozó zeneórák. Majd 1947-től a Gereben Béla-féle IBUSZ-ban ő lett a német ügyfelekkel foglalkozó tisztviselő. Estére „átváltozott”, kiballagott a Várisra, a Hatvan Turistaházba, ahol zongorán kísérte a tánczenész együttest. Ez a napi gyaloglás komoly fizikai megterhelést jelentett számára. De ÉLNI KELLETT!!!
Hát persze. hogy ezeket a napi túrákat már nehezen bírta, hiszen elmúlt az ifjúsága, a gyalogtúrának mondható út a Bécsi dombtól a Várisig komoly fizikai feladatot jelentett számára.
A napi fáradságok mellett egy alapos HAYDN-kiállítást rendezett a Kaszinóban. Ez a kiállítás anyagban gazdag látvány volt! Ehhez is volt ereje! A kiállítás anyagát később elvitték Győrbe is!
Turóczi-Trostler József, az ELTE-n germanista professzorom megbízásából azonosította Laci bácsi Kazinczyék barátja=Lakos János személyét Lakfalvi Eduárddal. A hajdani diák színjátszó katonasága elején Lakfalvi Eduárd néven drámatémákat javasolt Friedrich Schillernek, a nagy német drámaírónak!
ERRE, A KIS PÉNZT HOZÓ akadémiai megbízásra büszke volt, azért is szeretett, hogy ezt a munkát megszereztem NEKI!
A Thier- család anyagi gondok között élt az 1910-es években, az egykori Laci gyerek abbahagyta a középiskolai tanulást, és együtt zenélt a családdal a Sopronnal szomszédos, közeli fürdőhelyeken.
Mégis: továbbtanult. Magánúton jó történeti ismereteket szerzett. Tudta és ismerte a régiség ÉRTÉKÉT. Amikor értesült arról, hogy a Széna téren egy megyei épületben Mária Terézia történésze, Kollár Ádám irattárát felszámolják, odasietett.. Kisebb-nagyobb szerencsével megszerezte itt Brutus Johannes Michael XVI. századi történész (1517-1592) egyik kéziratos műve fejezeteit. A kézirat másik részét Bécsben őrizték.
Thier László saját elbeszélése szerint felutazott Bécsbe, ahol nagy nehezen a kezébe adták az ott őrzött történeti kéziratot Ezek után közölte a könyvtárossal,, hogy a hiányzó íveket felajánlhatja megvételre a bécsi levéltárnak. (Haus und Hofarchiv?)
A korábban kelletlen tisztviselő azonnal hangot váltott, és az érdeklődő magyart rögtön „lieber Freund” –nak szólították,” Aber lieber Freund- woher haben sie das?” Majd a két töredéket összehasonlították, tehát „összeilleszették”, és valóban Thiernél volt a folytatás. Az üzlet létrejött, az újságíró Thier pedig pénzt szerzett a drága műgyűjtése folytatására.
Láttam Thieréknél az 1920-ban elhunyt műgyűjtő, Röttig Odó soproni nyomdatulajdonos könyvtára töredékeit, szép kötésű német kiadásban, (Fichte stb) műveit- de a töredékeket. De nemcsak megszerezte ezeket, forgatta is a könyveit. Legjobban a zenetörténet érdekelte, de Sopron kapcsán szinte MINDEN!
|1|
Voltak Thieréknél céhládák, az egyetlen szobájuk falán zenélő óra, a zongorán is a Sopron bibliográfia dobozai. Időnként befutott egy-egy zenetanuló gyerek, lepötyögtette a zongoraleckét, majd Laci bácsi visszajött a konyhába, a hosszú asztalhoz. Idillikus kép volt, a hosszú konyhaasztal egyik felén Rózsi néni vagdosta a csirkék tápját, az asztal másik végén ültünk Laci bácsival, és jegyezhettem a készülő bibliográfia Lackner–anyagából..
Csatkai Endre útja során a tudós pályakezdő nehéz éveit-évtizedeit élte. (Az 1920-as évektől)
A kismartoni Wolf Múzeum tisztviselője volt, de hazajárt Sopronba is. Itt is voltak tanítványai- ott is. Ausztria náci megszállása után (1938-tól) maradt számára Sopron, a magántanítványok szűkös óradíjai. Mindezekről többet tudunk. Az 1944-es zsidóüldözés idején nem kerülhette el a gyilkos munkaszolgálatot. Házi Jenő főlevéltáros tisztességét bizonyítja, hogy Csatkai keserves munkaszolgálata idején megőrizte a soproni levéltárban Csatkai Endre művészettörténeti anyaggyűjtését. Már korábban megjelentek három vaskos kötetben a „Sopron megye műemlékei”.Egy kötetét éppen Tőle kaptam ajándékba, A soproni ötvösök történetét. Írt valamennyi soproni napilapba. Cikk-kivágatait vaskos füzetekbe rendezte, ezeket - kérésünkre- néha kézbe adta.
Amikor 1945-ben súlyos betegen, megsüketülve visszatért a munkaszolgálatból, egyértelmű volt, hogy RÁ kell bízni az elárvult soproni múzeumot. Csatkai meggyógyult, végre a hozzá méltó munkát végezhette.
|3|
1945 után a soproni múzeum volt az első, amely újjárendezve megnyithatta a kapuját. A tudós felépült, menyasszonyával, Bözsi nénivel összeházasodtak. Bandi bácsi meg sem állt az 1954-es Kossuth-díjig. (Sopron és környéke műemlékei 1954, majd második kiadása 1956.)
Az „ikerarckép” együtt teljes. Csatkai eljutott a Kossuth-díjig, Thier László élt, ahogy tudott. Nehéz élete második szakaszában is gyűjtött,és állította össze a soha teljességig nem vihető SOPRON bibliográfiát. Mindketten érdemes, tiszteletre méltó személyiségei Sopron múltjának.
Figyelemre méltó a két életmű, szerves része VÁROSunk történetének. Ne feledjük el a tiszteletre méltó tudós műgyűjtőt és a tudós művészettörténészt!
Hárs József, Dr. Faragó Sándor, Grábits Frigyes: Munkásmozgalmi emlékhelyek Győr-Sopron megyében 1986.
Hozzászólások
Egykori igen kedves természetjáró barátom a Soproni Postás Természetjáró Szakosztályból Hernitz Ferenc, aki korábban cserkész is volt, többször mesélt az istenszéki turistaházról: a II. világháború előtt és közvetlenül utána sok kirándulást tettek Istenszékére, ahol az ott működő vendéglőben meleg ételt is lehetett rendelni.
Leghírhedtebb ételük az úgynevezett „Fingersuppe” volt. Nevét onnan kapta, hogy a felszolgáló pincér az ujját rendszeresen belelógatta a levesbe. Az átfázott és megéhezett turisták mit sem törődve ezzel az apró negatívummal, jóízűen megették a meleg levest és az utána következő fogásokat.
Az 1980-as években a Soproni Természetjáró Szakosztály tagjaként kirándulás keretén belül megjártam az Istenszékét, később, az 1990-es években közeli kerttulajdonosként, a kerti munkában segítő barátaimmal (Németh Tiborné (Piri), Jakatits Magdolna (Cuki), Balogh Pál(Pali) ) többször is megmásztuk a hegyet. Akkor már híre-pora sem volt a vendéglőnek, még az építőanyagot is elhordták.
A kilátás onnan ma is párját ritkítóan csodálatos, talán érdemes lenne kilátó építését megfontolni, annál is inkább, mivel onnan a Károly kilátó remekül látható. Ez összhangban volna azzal az alapvető elgondolással, hogy minden soproni hegységi kilátóról legalább egy másik kilátó látható.