Sopronban, anno 1921 Nagy-Boldogasszony havában

Hozzászólok
Orsolya téri részlet

Időről időre szívesen osztok meg az olvasókkal korabeli újságcikkeket, melyek az országos sajtóban jelentek meg egykor Sopronról és melyek segítségével még átfogóbb képet kaphatunk a város múltjáról. Az Ujság 1921. augusztus 14-i számában adta közre Pünkösti Andor későbbi színidirektor, majd neves színházigazgató írását, melyben városunkban tett látogatásának krónikáját írta meg, természetesen a történelmi események tükrében. A cikket teljes egészében, változtatások és korrekciók nélkül, de hivatkozásokkal kiegészítve mutatom meg Önöknek.

Az Orsolya téri Gyóni/Proszwimmer-házat és az ez idő tájt még a téren álló Hattyúskutat ábrázoló grafika az eredeti írás egyik illusztrációjának képeslapváltozata.

Sopronban, anno 1921 Nagy-Boldogasszony havában

Sopron, augusztus 13. Lábam alatt keményen elkopog az utcza. Jó erős, magyar föld, ha rejtett izgalmak forróságában ég is. Az utczán két oldalt, a merre csak járok, patinás, multból reánk szállott házak bólintgatnak felém, mintha az élet és rég múlt századok felejtették volna falaik között. Járom a várost s a merre utam visz, mindenütt a drága, magyar vidék aranyifjusága csengő magyar beszéddel megy el mellettem, öreg urak, fehér anyókák német beszédéből is becsületes magyar szív, hű magyar lélek árad felém. Járom a várost s az ódon kapuk, míves loggiák, faragott sarkok és feszületek között mintha csak valahol Budán, fent a Várban, az Uri-utczában rónám vasárnap délután a járdát. Mintha az egész, szélesen terült város az egyetlen, szép budai utcza tükörképe lenne.

Sopron ez a város, Nyugat-Magyarország kellős közepe s avult századokból maradt minden köve vissza. Véletlen csupán, hogy külső részein hatalmas gyártelepek épültek. Véletlen az is, hogy elvénüit utczáin a fürge villamos már a XX. szálad életét kaczagja. Véletlen az is. hogy itt-ott elszórtan uj, modern házak szentségtelen módon zavarják meg a régi pasztelképeket. Ez nem Sopron, nem az igazi város, de anakronizmus, a századok tévedése. A város, az igazi Sopron, odabent fekszik a Várkerület oválisa melyén, s mint valami elbűvölt Csipkerózsika, elhunyt századok tiszta magyar városainak életét éli.

Mert magyar itt minden; a város, a nép, Szent István birodalmának integráns része. Magyar abban az értelemben, a hogy Buda, Kolozsvár, Kassa, Fehérvár, Esztergom s a többi magyar város magyar. Német tövekből sarjadt ki, a mint minden régi város Magyarországon, s kultúrája a középkori iparos czéhekhez vezet vissza. De magyar talajon nőtt fel, minden szivdobbanásából magyarrá serdült s magán viseli a magyar géniusz minden jellemző bélyegét. Magyar itt az egész lakosság, a mint 1848-ban magyarrá ébredt Buda népe is és német beszéddel, magyar lélekkel sietett hazája védelmére.

A város szive a Városház-tér. Talán csak a sima aszfalt, meg a villanyvilágítás éles fénye riasztotta el innen Mátyás király alabárdosait. Még a régi városfal romjai is itt-ott kikukucskálnak a későbbi épületek mögül. A tér fölé uralkodóan emelkedik a régi várostorony s Árpádkori alapjain a renaissance építkezés tökéletes művészit épített. De maga az egész Városház-tér is mintha a XV. század emléke lenne. Házai, palotái csaknem kizárólag abban az ódon korban épültek s exkluzivitásukban még ma is annak életét élik. Itt emelkedik fel a Fabricius-ház, ez a mohos és ezer történetet mesélő renaissance épület s finom elfakult rézkarczok emlékét kelti fel bennem. Festői udvarán mind a két emeleten csipkés loggiák szaladnak körbe és szinte a levegőben lebegnek. Fedett szabadlépcső vezet fel hozzájuk. Káprázik a szemem és nem értem meg, mikor kapuján egy elegáns ur lép ki és nem pedig fekete bársony ruhájában a soproni aranyműves czéhmester.

A Templom-utczában felmegyek Zsembery István főispánhoz, az Esterházy-palotába. Az ódon árkádok alatt öblösen kopog a lépésem s a szűk lépcsőkön feljutok az alacsony bolthajtásos emeletig. Ebbe a palotába a magyar kormány nem is találhatott jobban beleillő főispánt. Az alacsony termeket antik bútorok népesítik be s közöttük mintegy megelevenedett multszázádbeli táblabíró sürög, tevékenykedik; Zsembery István. Pisztolygyüjtemény, pipatórium, öreganyáinkról reánkmaradt karosszékek, alacsony ajtók, széles falak csalják itt az idővel egymást. A ki csak egy pillantást vetett egyetlen egyszer kívülről az ódon palotára, a ki csak egyetlen egy délelőtt belülről a munkát látja, az érzi, tudja, hogy a régi magyar vármegye nem halt meg s ma is őrzi minden tradiczióját.

A Templom-utezán, Klastrom-utczán, Uj-utczán, Szent György utczán élő középkor ömlik egymásba, a melyik itt mindenkinek kedves. Fent a városházán az irattárban csak megerősödik minden magyar emlék. Királyi dekrétumok századokra visszanyúlóan, nemeslevelek és kutyabőrök, fel egészen Zsigmond király koráig, dokumentálják, hogy ez a város régi magyar talajon nőtt fel. Ezrekre menő végrendeletek, esküvői meghívók, halotti levelek tesznek olyan perdöntő tanúságot, a melyet senki sem czáfolhat meg.

Járom az utezákat rendszertelenül, a merre éppen lábaim visznek. Keresnem se kell, újból és újból magyar emlékekbe ütközöm bele. Paloták, egyemeletes, nagy időket látott épületek emelkednek itten: Festetich-, Thököly-, Esterházy-, Széchenyi-, Zichy- és Pejacsevich-családok neveit viselik. Mellettük előkelő német és magyar patricziusok udvarházai sorakoznak. Ezek a régi házak beszélnek, feltárják leplezetlenül Sopron nemzeti összetételét. Magyar és horvát az arisztokráczia, magyar és német a polgárság; ez volt Sopron összetétele a multban s ez maradt mind a mai napig.

Kiérek a Széchenyi-térre. Monumentálisán emelkedik elém Széchenyi István gróf hatalmas szobra. A masszív márvány talapzaton aranybetükkel csendül ki a felírás:

"HAZÁNK FENNÁLLÁSNAK EZREDIK ÉVÉBEN A LEGNAGYOBB MAGYARNAK SOPRON VÁROS KÖZÖNSÉGE"

A legnagyobb magyar emlékében ünnepelte Sopron, az ezeréves magyar birodalom integráns része, saját életének nagy tradiczionális ünnepét. De nem messze a tér másik sarkában, a Széchenyi-palota kapuján már fehér táblán ránk kiált a felirat:

"COMMISSION MILITAIR ALLIÉE"

Itt tárgyalják, hogy vajjon Sopron integráns része-e az ezeréves magyar birodalomnak.

Járom a várost. Nem keresek semmit, de lépten-nyomon belém ütközik magyarsága. Falakon, kirakatokban, épületek ablakaiban piros-fehér-zöld szalagsávok néznek le az utczára. Mikor felmegyek Turner polgármesterhez, az ő ajtaján is ez tűnik szemembe. És minden szalagon beszél a felírás:

"MAGYAROK MARADUNK !"

Ezek a nemzetiszinü sávok végigkusznak egész Sopronon és átszövik az egész várost, mintha a magyar lélek tápláló ütőerei lennének.

Kossuth-uteza, II. Rákóczi Ferencz-tér, Thökölyi-uteza, Jókai-utcza, Csengery-utcza szalad végig a "német" Sopronon. A színház is a Pctőfi-tér közepén emelkedik. A német Sopron nem talált számára más helyet, mint a legnagyobb magyar költő terét. Októbertől husvétig tartanak benne az előadások és kizárólag magyar nyelven. A külföldi sajtóban ezer érv és bizonyíték hangzott el Sopron népe német volta mellett és mégis ebben a városban van annyi magyar szív, van annyi magyarul érző ember, hogy hét hónapon keresztül a magyar szinház zsúfolt házak mellett játszik benne. Alig teszek pár lépést s a Pejachevich- palota elé érkezem. Kapuja mellett emléktábla jelzi, hogy néhány éven keresztül ebben a házban lakott IV. Károly király. Megyek tovább a városon és alig találok egy-egy házat, hogy nem tapadna valami régi tradiczió hozzá, olyan tradiczió, a mely az egységes szent magyar birodalomhoz fűzi.

A Deák Ferencz-tér. (Hogy ennek a német városnak milyen furcsa német utczancvci vannak.) Gyönyörű árnyas kert közepén bújik meg a kultúrpalota. Régi magyar (német) városi emlékek halmozódnak fel benne, szeretném megnézni őket, de nem lehet. A muzeum anyaga be van csomagolva s már két esztendő óta várja, hogy elszállítsák Sopronból. Két esztendő után most kell megtudnia, hogy kipakkolják-e újra, vagy ő is elmegy a hazátlanság vándorutjára. Majd melléje szegődik a selmczi bányászakadémia is, ha második hazáját is elveszíti.

Leányok jönnek velem szembe az utczán. Drága, szép magyar leányok, pártával fejükön, rengő szoknyában, pruszikkal a derekukon. Megannyi élő tiltakozás Sopron elszakitása ellen. De ez a viselet nem provokálás, csak válasz a régi provokálásokra. Sopron ifjúságának egy nagyon kis töredéke osztrák iskolákban nevelkedett s azoknak szellemét hozta el magával. Ez a kis töredék tüntetni akar Ausztria mellett. Előkerültek a hímzett tiroli fekete nadrágok, a turistaingek, a meztelen térdek. De egyszerre elnémult minden tüntetés, egyszerre mintha elvágták volna, mikor komolyan, méltóságosan, hivalkodás nélkül, önérzetük teljes tudatában megjelent a magyar leányok pártás csoportja.

Nem agitál a város. Magyar részről semmi agitáczió nem történik. Nincs is szükség rá. Turner polgármester nyiltan meg is mondotta nekem Sopronban csak a Dunába hord vizet, a ki a magyar érdekek mellett érvel. Nem lethargia ez a szótlanság, sem nem a csüggedés hangja. Sopronban nem csügged senki. A magyar birodalom oszthatatlanságának érzése, mélyen bent él itt minden ember szivében. Minden mozdulás, minden agitáczió ellene, vagy érte, csak ezt az érzést növeli.

Lassan kiérek a Deák-tér mellé, a régi evangélikus temetőbe. Ott terül el az evangélikus liceum háta mögött. Minden város igazi tradícióját temetője őrzi, s ez a temető szinte hangosan kiáltja: hogy Sopron magyar város. Renaissance, barokk, empire síremlékek sorakoznak egymás mellé, de mindegyik siremlék ornamentikája tipikusan magyar motívum. Lassan sétálok a sírok mellett s a neveket nézem: Kiss János, püspök és költő, a Palló-család sírjai, Pálffy-, Pruzsinszky-sirok. Mellettük porladnak olyan német patriczius nevek, a melyek már teljesen egybeforrtak a magyar történelem tradicziójával. És ezek a sírok nem hazudnak ...

Este, mint minden vidéki város, hamar elalszanak az utezák. A homályban itt-ott nehéz lépések hangja kopog, s képzeletem régi koroknak lándzsás baktereit festi elém. Távolba egy, kávéházból muzsikaszó csap ki az éjszakába. Magyar czigány huzza, magyal ember huzatja. És mintha az egész Sopron vele énekelné:

"Megvirrad még valaha,
Nem lesz mindig éjszaka..."

A korabeli újságcikket az Arcanum Digitális Tudománytár honlapján keresztül értük el.

Kép típusa: 
Kép/Mozgókép beküldője: 
Kép keletkezési ideje: 
1921
Szerző: 
Kép keletkezésének éve: 
1921
Térkép nézetbe kerül: 
Nem kerül térképre
Turista térképre kerül: 
Nem kerül turista térképre
A bejegyzés szerzőjének életrajza: Kótai Mónika
A bejegyzés létrehozása: 2021. augusztus 14.