Tornyosuló szenvedély - Emlékképek a Taródi-várból 1974-ből

Időről időre szívesen osztok meg az olvasókkal korabeli újságcikkeket, melyek az országos vagy a helyi sajtóban jelentek meg egykor Sopronról és melyek segítségével még átfogóbb képet kaphatunk a város múltjáról. A Magyar Honvédelmi Sportszövetség képes hetilapja, a Lobogó 1974. január 6-án hosszú cikkben mutatta be a soproni Taródi-várat és annak urát, Taródi Istvánt. A szerző felidézte a vár építésének kezdeti éveit, részletesen beszámolt az akkori állapotokról, illetve természetesen megszólaltatta az általa igencsak szűkszavúnak tartott építőmestert is. A cikket teljes egészében, változtatások és korrekciók nélkül, de hivatkozásokkal kiegészítve mutatom meg Önöknek.

Tornyosuló szenvedély

Szűk ösvényeken kapaszkodik a gépkocsi a soproni Lővérekben, a levegő kristályosan tiszta, tavaszt ígérően fanyar és éles. Már magunk mögött hagytuk az egymásba gabalyodó ódon utcákat, itt kertek, sövények, és fenyők ölelnek megbarnult gyepfoltokat és villákat – csupa egyéniség, gondolja az ember, jó lehet itt lakni –, aztán az ágak szövevénye mögött hirtelen szürke tömeg komorlik elő. A Taródi-vár. A sok kis egyéni bájú épület között a legmarkánsabb, legsúlyosabb – a legtalányosabb alkotás.

Taródi Istvánról keveset tudtam, majdnem semmit: a most 46 éves férfi a győri Richards vállalat soproni telephelyén a festőműhelyben dolgozik. Képzeletét hosszú ideje egy álom nyűgözte le, egy hobby (rengetegféleképpen próbálhatnánk meg rögzíteni ezt a megfoghatatlanul különös szenvedélyt –, már 1946-ban, az akkor bombatölcsérekkel szabdalt, háború pusztított a városból egy öreg olasz oldalkocsis motoron [kallódó köveket], használható faanyagot fuvarozott haza, hogy egy favárat építsen belőlük. Megépítette. 1951-ben, már nős emberként, gyönyörű fekvésű telket vásárolt a Lővérekben, ott is épített egy favárat, ez volt a mostani épület csírája — mert 1957-ben megkezdődött Taródi István egyedülálló küzdelme az anyaggal, a földdel és a kővel, amelyet egyedül fiai segítségével minden gépi erő nélkül vívott meg. Vára – bár még nincs befejezve, további bástyák építése van előkészületben – most már impozáns alkotás.

Mellőzöm mindazt, amit az emberek beszélnek róla, a hitetlenkedést, az erőfeszítés felett érzett csendes borzadályt, és csodálkozást, amiben elismerés és kételkedés egyaránt megtalálható. Engem mindezt hidegen hagy.

Inkább arról a mérhetetlenül furcsa érzéstől szeretnék írni, ami az alkotó mellett állva elfogott. Szembe fordultunk a kaputoronnyal, végigfuttattuk szemünket a szürke, zömök falon, a gót ívet utánzó bejáraton, a felvonóhíd láncain. Az épület ki nem mondott dolgokról hallgat: Taródi István vékony, szikár – és szűkszavú. A fal egymásba forrott kőkoloncaiból itt-ott elmosódott, groteszk fintor derengett elő; „én faragtam ki építés közben néhány követ” – mondta az alkotó, nekem meg az a képtelen gondolatom támadt, hogy ezek a kőbe mélyesztette vad grimaszok olyankor jelennek meg az ember arcán, amikor nagyon egyedül van egy roppant terv árnyékában, farkasszemet nézve a holt anyaggal, amelyből meg kell építenie valamit.

– Ez a hobby – mondta Taródi István – talán nagyobb szabású a megszokottnál. Ahányszor megállok a bástyateraszon, vagy itt a kapu előtt, arra kell gondolnom: jó lenne már előbbre lenni a többi résszel is.

Az ágaskodó szélkakasos tornyok mögött sötét sárgán virítanak a kiásott alapok, szélükön rengeteg kő fehérlik, ormótlan kolosszusok és kecses fejetlen kőangyalok, oszlopfők és téglák, mellettük talicska, csákány, lapát árválkodik éles kontrasztban a hatalmas teljesítménnyel. A várudvaron örök vendégjárás mozog, két puli komoly, de alapvetően barátságos kíséretével. A boltívek és a láncon lógó kőgolyók, csigalépcsők és lőrések alatt piros csizmában Taródi Jutka két éves várúrnő tipeg, arcát pirosra csípte a Lővérek tiszta, egészséges levegője. A Taródi család hat gyereke közül három nagy, három kisebb és a szülők itt élnek. Saját várukban.

Benn festmények borítják a falat, fekete, súlyos vén bútorok állnak. Az ember belepréselődik a szűk csigalépcsőfolyosóra, kereng fölfelé, úgy tűnik soha nincs vége, aztán kibukkan, megáll, homlokán érzi a szél nyomását, alatta a hideg tündöklő napfényben ódon falkárpitként terül el a vidék. Ősöreg, széltorzította körtefák ágai, mint az ujjak, egymásba fonódnak, palackzöld fenyőfoltok, szűk ösvények és kerítések hálója, távolabb Sopront kékesszürke fátyol takarja, nagyszerű látvány. Akaratlanul is a munka évekké halmozódott napjaira kell gondolnom. Egy álom megszállotjának lenni sohasem volt kifizetődő és a küzdelem sokak számára nevetségesen elüt az elfogadott gyakorlattól. De akik ezt egymás közt boncolgatják, soha nem érezhették azt, milyen érzés a saját váram tornyából széttekinteni e furcsa és gyönyörű világon

– Több várszerű épületet neveztek ki valódi várnak – szólalt meg a hallgatag mester. – Székesfehérváron például a Bori-várat, hallottam Rigóvárról, Bagolyvárról – én valódi középkori épületet akartam alkotni. Van egy példaképem, ami a legjobban tetszett: Somoskő. Ifjú koromban sokat olvastam, mindig vonzottak a régi történetek, áttanulmányoztam a várak műkincseinek, hajdani rendeltetéseinek, építészeti megoldásainak pontos leírását. Az én építkezésemet is előkészítették szakmailag. Somoskő várában vannak ilyen körbástyák. Vulkánikus hegy, a bazalt rétegein látni az egykori lávaömlés dermedt hullámait.

A Taródi-vár tehát tovább épül. A látogatók tetszés szerint adnak néhány forintot. Ebből Taródi István a fuvarköltséget szűken fedezni tudja. Anyagát csak bontásból szerzi be. Látogatásunk idején már átöltözött munkaruhába, törékenyen, szívósan felbukkant a szélesen tátongó alapok mellett. Mellette a család néma ragaszkodása, a vár helyiségeiben, tornyaiban az idegenek hitetlenkedése, akik a néma várfalak titkát igyekeznek megfejteni.

Baróti Szabolcs

A korabeli újságcikket az Arcanum Digitális Tudománytár honlapján keresztül értük el.