Tornyosuló szenvedély - Emlékképek a Taródi-várból 1974-ből

Keresés az archívumban

Taródi István az 1960-as évek végén
Taródi István munka közben az 1960-as évek végén
Eredeti méret

Időről időre szívesen osztok meg az olvasókkal korabeli újságcikkeket, melyek az országos vagy a helyi sajtóban jelentek meg egykor Sopronról és melyek segítségével még átfogóbb képet kaphatunk a város múltjáról. A Magyar Honvédelmi Sportszövetség képes hetilapja, a Lobogó 1974. január 6-án hosszú cikkben mutatta be a soproni Taródi-várat és annak urát, Taródi Istvánt. A szerző felidézte a vár építésének kezdeti éveit, részletesen beszámolt az akkori állapotokról, illetve természetesen megszólaltatta az általa igencsak szűkszavúnak tartott építőmestert is. A cikket teljes egészében, változtatások és korrekciók nélkül, de hivatkozásokkal kiegészítve mutatom meg Önöknek.

Tornyosuló szenvedély

Szűk ösvényeken kapaszkodik a gépkocsi a soproni Lővérekben, a levegő kristályosan tiszta, tavaszt ígérően fanyar és éles. Már magunk mögött hagytuk az egymásba gabalyodó ódon utcákat, itt kertek, sövények, és fenyők ölelnek megbarnult gyepfoltokat és villákat – csupa egyéniség, gondolja az ember, jó lehet itt lakni –, aztán az ágak szövevénye mögött hirtelen szürke tömeg komorlik elő. A Taródi-vár. A sok kis egyéni bájú épület között a legmarkánsabb, legsúlyosabb – a legtalányosabb alkotás.

Taródi Istvánról keveset tudtam, majdnem semmit: a most 46 éves férfi a győri Richards vállalat soproni telephelyén a festőműhelyben dolgozik. Képzeletét hosszú ideje egy álom nyűgözte le, egy hobby (rengetegféleképpen próbálhatnánk meg rögzíteni ezt a megfoghatatlanul különös szenvedélyt –, már 1946-ban, az akkor bombatölcsérekkel szabdalt, háború pusztított a városból egy öreg olasz oldalkocsis motoron [kallódó köveket], használható faanyagot fuvarozott haza, hogy egy favárat építsen belőlük. Megépítette. 1951-ben, már nős emberként, gyönyörű fekvésű telket vásárolt a Lővérekben, ott is épített egy favárat, ez volt a mostani épület csírája — mert 1957-ben megkezdődött Taródi István egyedülálló küzdelme az anyaggal, a földdel és a kővel, amelyet egyedül fiai segítségével minden gépi erő nélkül vívott meg. Vára – bár még nincs befejezve, további bástyák építése van előkészületben – most már impozáns alkotás.

Mellőzöm mindazt, amit az emberek beszélnek róla, a hitetlenkedést, az erőfeszítés felett érzett csendes borzadályt, és csodálkozást, amiben elismerés és kételkedés egyaránt megtalálható. Engem mindezt hidegen hagy.

Inkább arról a mérhetetlenül furcsa érzéstől szeretnék írni, ami az alkotó mellett állva elfogott. Szembe fordultunk a kaputoronnyal, végigfuttattuk szemünket a szürke, zömök falon, a gót ívet utánzó bejáraton, a felvonóhíd láncain. Az épület ki nem mondott dolgokról hallgat: Taródi István vékony, szikár – és szűkszavú. A fal egymásba forrott kőkoloncaiból itt-ott elmosódott, groteszk fintor derengett elő; „én faragtam ki építés közben néhány követ” – mondta az alkotó, nekem meg az a képtelen gondolatom támadt, hogy ezek a kőbe mélyesztette vad grimaszok olyankor jelennek meg az ember arcán, amikor nagyon egyedül van egy roppant terv árnyékában, farkasszemet nézve a holt anyaggal, amelyből meg kell építenie valamit.

– Ez a hobby – mondta Taródi István – talán nagyobb szabású a megszokottnál. Ahányszor megállok a bástyateraszon, vagy itt a kapu előtt, arra kell gondolnom: jó lenne már előbbre lenni a többi résszel is.

Az ágaskodó szélkakasos tornyok mögött sötét sárgán virítanak a kiásott alapok, szélükön rengeteg kő fehérlik, ormótlan kolosszusok és kecses fejetlen kőangyalok, oszlopfők és téglák, mellettük talicska, csákány, lapát árválkodik éles kontrasztban a hatalmas teljesítménnyel. A várudvaron örök vendégjárás mozog, két puli komoly, de alapvetően barátságos kíséretével. A boltívek és a láncon lógó kőgolyók, csigalépcsők és lőrések alatt piros csizmában Taródi Jutka két éves várúrnő tipeg, arcát pirosra csípte a Lővérek tiszta, egészséges levegője. A Taródi család hat gyereke közül három nagy, három kisebb és a szülők itt élnek. Saját várukban.

Benn festmények borítják a falat, fekete, súlyos vén bútorok állnak. Az ember belepréselődik a szűk csigalépcsőfolyosóra, kereng fölfelé, úgy tűnik soha nincs vége, aztán kibukkan, megáll, homlokán érzi a szél nyomását, alatta a hideg tündöklő napfényben ódon falkárpitként terül el a vidék. Ősöreg, széltorzította körtefák ágai, mint az ujjak, egymásba fonódnak, palackzöld fenyőfoltok, szűk ösvények és kerítések hálója, távolabb Sopront kékesszürke fátyol takarja, nagyszerű látvány. Akaratlanul is a munka évekké halmozódott napjaira kell gondolnom. Egy álom megszállotjának lenni sohasem volt kifizetődő és a küzdelem sokak számára nevetségesen elüt az elfogadott gyakorlattól. De akik ezt egymás közt boncolgatják, soha nem érezhették azt, milyen érzés a saját váram tornyából széttekinteni e furcsa és gyönyörű világon

– Több várszerű épületet neveztek ki valódi várnak – szólalt meg a hallgatag mester. – Székesfehérváron például a Bori-várat, hallottam Rigóvárról, Bagolyvárról – én valódi középkori épületet akartam alkotni. Van egy példaképem, ami a legjobban tetszett: Somoskő. Ifjú koromban sokat olvastam, mindig vonzottak a régi történetek, áttanulmányoztam a várak műkincseinek, hajdani rendeltetéseinek, építészeti megoldásainak pontos leírását. Az én építkezésemet is előkészítették szakmailag. Somoskő várában vannak ilyen körbástyák. Vulkánikus hegy, a bazalt rétegein látni az egykori lávaömlés dermedt hullámait.

A Taródi-vár tehát tovább épül. A látogatók tetszés szerint adnak néhány forintot. Ebből Taródi István a fuvarköltséget szűken fedezni tudja. Anyagát csak bontásból szerzi be. Látogatásunk idején már átöltözött munkaruhába, törékenyen, szívósan felbukkant a szélesen tátongó alapok mellett. Mellette a család néma ragaszkodása, a vár helyiségeiben, tornyaiban az idegenek hitetlenkedése, akik a néma várfalak titkát igyekeznek megfejteni.

Baróti Szabolcs

A korabeli újságcikket az Arcanum Digitális Tudománytár honlapján keresztül értük el.

A várba kerültek többek között a Mechle-kapu maradványai, de állítólag a Petőfi téren egykor állt Rothermere-emlékmű darabjai is.

Kép típusa
Kép/Mozgókép beküldője
Kép keletkezési ideje
1960-as évek vége
Kapcsolódó bejegyzés
Szerző
1969

Hozzászólások

Kótai Mónika - szerkesztő | 2023. január 14. 11:23

Reisner Gábor gondolatai honlapunk Facebookos oldaláról: "Mint anno született soproniként.. Ismertük a "bolondos" mestert. Bár ezt a szót némi tisztelettel mondták a városi emberek, ha szóba került a "bolondvár"
Több felesége volt.. kik végig kitartottak mellette, ugyanúgy álltak a várfalon és adogatták a köveket. Gyerekként sokat jártunk fel, emlékszünk mikor régi oldalkocsis Norton motorján hordta a téglákat... Aztán a rendőrautóval is nyári estéken feljártunk hozzá és hallgattuk éjjel a köveken ülve a történeteket, meséit ettük a régi fák alatt a szilvát, barackot..
Érdekes, zárkózott volt ez a kis ember, iszonyú energiával és tervekkel.. Soha nem fogadott el segítséget, mindent egymaga csinált, a városból összehordta a még maradt és nekiajándékozott építőanyagokat... Építette a fantáziavárát, mely igazán egy stílust se hordoz magán. Nem igazán méltatta a város vezetősége semmire.. De az emberek, gyerekek szerették.. Emlékszem, anno tíz forint volt a belépő Én még abba a megtiszteltetésbe részesültem, hogy pár éjszakát aludhattam a toronyba lévő lovagszobába, fiatal titánként páncélosok az ágy mellett, az öreg befűtött nekünk a régi beton fürdőkádba.. Titkos szoba volt ez, nagyon kevés ember szállhatott meg itt.. Valami félelmetes csend volt a toronyba, és döbbenetes tiszta levegő a Lővérek miatt....
Nyugodj békében, Taródi mester."

A bejegyzés létrehozása: 2023. január 10.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.