1942

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

„Szellemi téren valami eufóriás fellobbanás kerítette hatalmába Sopront. Szervezkedett a magyar érzésű többség, létre hozta a Soproni Magyar Szövetséget, és a tagok önkéntes adományaiból megvásárolta a Kaszinó hatalmas épület tömbjét s azt októberben a „Magyar Művelődés Házává" avatta.”

Tudtuk, hogy 1942-ben a történelem útja még meredekebben fog lefelé vezetni, s hogy még messze vagyunk a mélyponttól és az emelkedés kezdetétől.

***

Valami sosem érzett szomorúság pókhálózta be a német győzelmi híreket: Bengázi, Tobruk, Szevasztopol, Rosztov elestét. Ennek a szomorúságnak a kifejezői voltak az akkori divatos műdalok is. Karády Katalin hangja telebúgta a szíveket a „Szomorú vasárnap" és a „Valahol Oroszországban" csüggedt melódiájával, Fényes Szabolcs a „Tábori levelezőlap"-pal kívánt „jó éjt a drága kis hadnagynak", aki az „orosz éjszakában őrt áll álmaink felett". A rádióból és a német, sőt az angol lövészárkokból is tüzes harci dalok helyett a „Lily Marlene" mélabúja zengett. Vor der Kaserne, vor dem grossen Tor, steht eine Laterne und wir stehen davor... Mint őszi ködfátyol a sírokon, úgy lengtek ezek a bús slágerek a totális háborúba szédült emberiség felett.

Voronyezsnél a II. magyar hadsereg honvédjei vették át a frontot a németektől, akik vakon törtek elő Sztálingrádig, a Volgáig, a Kaukázusig, a világtragédia fordulópontjáig.

Idehaza Bárdossy László után Kállay Miklós alakított kormányt, s az országgyűlés elfogadta a zsidó birtokok igénybevételéről szóló törvényt. Folyt az „őskutatás", a hajsza a keresztény származást igazoló iratok után, megkezdődött a „tisztogatás" a hivatalokban, az irodalomban, a színházakban, mindenütt.

A gyárban, sajnos, az én reszortomba tartoztak a személyi ügyek, hozzám futottak be az igazoló iratok, valódiak és – hamisak. Nem vetettem vissza egyet sem. Sűrűsödtek a kósza hírek a német, az osztrák, a lengyel zsidók szörnyű sorsáról Theresienstadtban és más táborokban. Magyarország egyelőre még védett szigetnek látszott, de a zsidó szívek zakatolása mind lázasabb lett. Kezdett kifogyni az oxigén a levegőből.

***

Szellemi téren valami eufóriás fellobbanás kerítette hatalmába Sopront. Szervezkedett a magyar érzésű többség, létre hozta a Soproni Magyar Szövetséget, és a tagok önkéntes adományaiból megvásárolta a Kaszinó hatalmas épület tömbjét s azt októberben a „Magyar Művelődés Házává" avatta. A felavatás kezdőakkordját az én „Vallomás" című prózában írt himnuszom adta meg Hahn Eta megrendítő előadásában.

Még tavasszal, márciusban, Budapest legnagyobb színházában, az Erkel Színházban tartottam zsúfolt ház előtt előadást „Sopron és a soproniak" címen, áprilisban pedig a Frankenburg Irodalmi Kör estjén „Az erdő" című írásommal keltettem feltűnést, mivel ebben az alig leplezett szimbolikus írásban az „erdő" és a „szellem" halhatatlanságát hirdettem az erdőirtók és szellemtiprók ádázságával szemben. Nem volt veszélytelen megnyilatkozás, talán hozzá is járult későbbi letartóztatásomhoz a Gestapo által.

A Budapesti Rádió még februárban egy egész napos adását Sopronnak szentelte, s ennek keretében este a Kaszinó nagytermében „Soproni hangulatok" címen tartottam előadást. Ezt aztán a Tükör, „Az erdőt" pedig a Pásztortűz is közölte.

Az Irodalmi Kör az utóbbi évtizedben, de különösen ezekben a nyomasztó években felfokozott tevékenységgel igyekezett gátat emelni a nagynémet propaganda áradata ellen. Estélyeit mindig megtöltötte a magyar érzelmű közönség, pódiumán pedig a magyar irodalom legkiválóbbjai szerepeltek. Így ismertem meg az évek folyamán személyesen Móricz Zsigmondot, Szabó Lőrincet, Reményik Sándort, az erdélyi írókat, a felvidékieket, Babits Mihályt, és hallgathattam Móra Ferencet, Illyés Gyulát, Mécs Lászlót, Karinthy Frigyest, Veres Pétert, Erdélyi Józsefet, Gulácsy Irént, a magyar irodalom akkori reprezentánsainak szinte valamennyi képviselőjét, a jobboldaliakat csakúgy, mint a baloldaliakat.

Szabó Lőrinc „Materializmus" című hatalmas versét az én német fordításomban már 1937-ben előadtam a pesti Rádióban, amin Szabó Lőrinc nem győzött csodálkozni, mivel neki abban az időben nem engedték meg, hogy ezt a versét Pécsett előadja.

Reményik Sándor egy különösen emlékezetes estje él bennem. 1936-ban az akkor már nagybeteg Reményik az Irodalmi Kör dobogóján roskadtan, törékeny hangján elmondta a „Keserű pohár" című szívbemarkoló versét. Utána a döbbenet csöndje ülte meg a Kaszinó nagytermét. Aztán a közönség valami belső parancsra felemelkedett az ülésekről és úgy ünnepelte a költőt. Sokan sírtak, Ágoston Ernő, a festő, ez a kemény, szinte cinikus ember, mellettem a falnak fordult és zokogott.

Az estély után hazasiettem és nyomban lefordítottam németre a „Mint egykor Corday Sarolta" című nagy Reményik verset, melyet azon az estén Török Erzsi, a varázslatos előadóművésznő mondott. Reményik levélben köszönte meg a fordítást és megküldte dedikációval a „Fagyöngyök" című könyvében összegyűjtött versfordításait.

Persze 1942-ben már ezer akadálya támadt a nagyobb irodalmi esték rendezésének. Ezért nekünk, soproniaknak, kellett úgy-ahogy kitölteni az űrt. Ebben az időben kerültem közelebbi barátságba Horváth Józseffel, ezzel a konokságában is nagyszerű festővel, akiről sok évvel később egy hosszabb tanulmányt is írtam, amely – sajnos – csak mint nekrológ láthatott napvilágot a Soproni Szemlében, 1961-ben, amikor Jóska, aki időközben, sok egyéb nagydíja mellé Munkácsy-díjat is kapott, konoksága áldozata lett, mert nem engedte beadni az életmentő injekciót egy szívroham alkalmával.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A bejegyzés létrehozása: 2017. augusztus 28.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.