Teljesen valószínűtlen látvány fogadott. Füstcsóvák és porfelhők úsztak a tetők felett, és ezek a tetők nem cserepekből, hanem a tetőszék csupasz vázából állottak. Az ablakok vakon tátongtak, fényes szemeik ezer darabra törve halomban hevertek a járdán. A vasút felé a harmadik ház teljesen eltűnt a föld színéről, arrébb két teljes utcasor romokban hevert. Vastag füst gomolygott a vasútigazgatóság palotájából, de az állomásépület épnek látszott. A sebesültszállító vonat lángokban állott, mellette egy lőszervonatban szüntelenül robbantak a tányéraknák.
Körüljártam a házat. Nem volt rajta egy karcolás sem, csupán megvakult, mint a többi. Csak akkor kezdett igazán kalapálni a szívem, amikor az üvegcserepekkel teleszórt lépcsőkön felértem a lakásom ajtaja elé.
Nincs erőszakosabb vendég a légnyomásnál. Kopogás és csöngetés nélkül jön szélvésznél sebesebben, láthatatlanul. Irtózatos vállaival zárastól tépi ki az ajtót, sziklakemény koponyájával beront a legvastagabb tükörablakon is. Odabenn teleszívja tüdejét, megemeli a mennyezetet, kinyomja a közfalakat, letépi a csillárt, a képeket, lesöpör mindent, ámde a legtörékenyebb szobrocskákat vagy virágvázákat megkíméli, aztán éppoly szélsebesen távozik, magával szíva, amit még fel nem döntött, s hátrahagyva az eltékozolt erő művét: az összeroncsolt otthont.
De a lakás még élt. Összerázva, megtépázva, de mégis élt. Az üres ablakkereteken besütött a nap és benéztek a hegyek. Szomorúan és kissé szégyenkezve körülhízelgett, mint a kutya, melyet meglegyintett a száguldó autó és most bicegve, véresen, de farkcsóválva gazdája lába elé fekszik.
Néhány jó szóval megnyugtattam, gyorsan eltakarítottam az útból a csillár cserepeit, helyrekalapáltam a külső ajtó zárját, beszóltam a pincébe, hogy nincsen végzetes baj, aztán nekiindultam a városnak.
Még három órája sem volt, hogy ezeken az utcákon jöttem hazafelé. Akkor is, most is sugárzó napfényben. Fent a kozmoszban nem változott semmi, csak a napsugarak iránya. De idelent a földön, ezen az átokvert égitesten azóta a tiszta, barátságos kertváros törmelék- és szemétbányává változott.
Mint mikor egy tisztes, jólöltözött, senkinek sem ártó embert idegen felbujtók agyba-főbe veretnek és az áldozat vérbefagyva, összetört csontokkal, ronggyá tépett ruhában ébred valami sárgödörben.
Mert az áldozat ébredezett a rettenetből. Itt is, ott is tétován mozgó, gyűrött arcú alakok jelentek meg és hitetlenül bámulták a zöldesen csillogó üveghalmokat, a lesodort cserepek vörös dombját, házukat, amely még állt és saját magukat, aki még élt.
Arrébb, a Felsőbüki Nagy Pál utca romjai és bombatölcsérei közül valami új emberfajta imbolygott elő: az életben maradt kibombázottak, akik roskadásig megrakva batyukkal és megmentett ingóságokkal, kísérteties szótlanságban, meredt tekintettel vándoroltak a belső város felé, még maguk sem tudták hova.
A lábam minden pár lépés után gyökeret vert a részegeknek való látványtól. Minden, ami délelőtt még egyenes volt, most ferdén lógott a levegőben. A gróf Tisza István út szép családi házai összeroskadva vagy a téglákig lenyúzva, letépett vagy összeborzolt tetőszékkel szegélyezték a bombatölcsérektől feltépett úttestet. Némely kráterből a szétroncsolt vízvezeték vize bugyogott, másikból émelyítő gázszag áradt.
És mindenütt agyagos, nyúlós sár, a felszakított talaj még meleg húsa.
A vasúti sorompó erős vasrészeit a légnyomás játékosan gúzsba csavarta, a fák koronáiba síndarabokat hajított, labdázott a vasúti kocsikkal, mozdonyokat döntött fel. A Csengery utcában mentőosztagok dolgoztak és valami süket csöndben – a robbanásoktól megsiketült fülek csöndjében – betemetettek után ástak lázas igyekezettel. Ismerősök neveit lehetett hallani, akikkel délelőtt még találkoztunk, s akik most a romkriptában feküdtek holtan vagy fuldokoltak. Vértől csöpögő hordágyon egy öreg ezredest vitt két mentő, másik kettő a feleségét hozta.
És a rommá lett utcában a gyár hatalmas tömbje szinte sértetlenül állt. Csak az udvar felőli egyik szárny homlokzata hiányzott és egy bomba a rakodórámpát találta. De a légnyomás az ablakok százait zúzta be, lefedte a tetőket és keresztül-kasul hányta a műhelyeket és irodákat. A gyári mentőosztag és az őrség hősiesen állta meg a tűzkeresztséget. Már kilenc betemetettet ástak ki a környező házak romjai alól és fáradhatatlanul szállították a sebesülteket és holtakat, holott saját családjuk sorsáról még mit sem tudtak.
Siettem tovább a csúszós sárban, téglahegyeken, bombatölcséreken át. A Deák téren két emelet magasságig feltépett házak, krátermezők, kicsavart fák, leborotvált házsorok, huzalgubancok, lótetemek, autóroncsok... Az Erzsébet utcában és a Széchenyi téren csak üveg- és tetőcseréphalmok, de a Várkerület felöl sötét füstfelhő gomolygott.
A rommá bombázott Molnár-szálló és a szomszéd ház égett ott vészes ropogással a leszálló szürkületben. Vastag füst és lángnyelvek törtek elő a drogéria raktárából, tetőrészek omlottak össze szikraesőt szórva.
Sokhelyütt jártam azon az estébe hajló délutánon. Láttam húgomék repeszdaraboktól ronggyá tépett lakását és benne húgomat könny nélkül, amint a konyha padlóján vetett ágyat a családnak. Láttam egy gránáttölcsérré változott művészotthon romjai között a ház fiatal úrnőjét bolyongani, porlepetten, kormosan, egy szál gyertyával a kezében.
Cipeltem kosarakat, bőröndöket, toltam talicskát. Álltam öcsémék roskadozó, elhagyott háza előtt és megtaláltam őket az Orsolyiták sötét refektóriumában, ahol az otthontalanok százai közt gubbasztottak tompa kábulatban, kutyájukkal az ölükben, míg az apácák imbolygó gyertyafénynél levest osztogattak.
Magammal vittem őket lakásomba és lefektettem őket. Én magam nem bírtam otthon maradni. Folyton tovább és tovább hajtott valami gyötrő, önkínzó kíváncsiság.
Fenékig akartam üríteni a keserű poharat, felmérni a veszteséget, amely ránk szakadt és összezúzta ifjúságunk meghitt scenáriumát. A Tiedet is, Mihály! Nincs már hova visszavágynod, ami december 6-án megmaradt, azt tovább pusztították a következő bombázások és harcok.
Elmentem Máriáért, akinek összeroncsolt szobájába bevilágított a vasútigazgatóság palotájának tűzfénye. Elvittem bolyongani.
A gyér holdvilágot minduntalan eltakarták a füstfelhők, a pályaudvar felől az égő lőszeres vonat sorozatos robbanásokkal rázkódtatta meg az éjszakát. A kórházvonat sebesültjei már elcsendesedett, megszenesedett hullák voltak. Kis villanylámpám fényénél botladoztunk emeletmagas törmelékhegyek, tátongó kráterek, tótágast álló autók, drótgubancok és fel nem robbant bombák között. De ezt szerencsére csak másnap, világosságnál tudtuk meg. A letarolt Borsmonostori utcában még hullák hevertek. Átléptük őket és mentünk tovább. Sehol egy élőlény. Mindenki megbújt valahol, valami sötét odúban és belefúrta fejét vánkosába.
Mi meg mentünk szótlanul, összeszorított torokkal, egymás kezét fogva, mint a gyermekek egy szörnyű rémmesevilágban, mindig tovább. A szerpentinen fel a Váris tölgyeséig, onnan tovább a Szent János- kápolnáig. Alattunk feküdt a város, a megkínzott, nyomorékká tett szülőváros, életünk összetört foglalata. Ágya oly sötét volt, mint sorsa, mint a ravatal. Csak vörhenyes tüzek lobogtak körülötte gyászgyertyánként.
Ezen az éjszakán eszméltünk egymásra Máriával. Ez volt eljegyzésünk éjszakája.
II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva