Én ezalatt lázas tevékenységben fogyasztottam magam. Rohantam a zárgyárból ki az öntödébe és vissza, hogy összetoborozzam a szétszéledt munkásokat. Az utcán járás nem volt veszélytelen, mert közben az embert elvihették valahová robotra, hullákat eltakarítani, krumplit hámozni a katonai konyhákon vagy egyébre, ahonnan esetleg csak napok múlva került elő. Nekem ugyan, hála orosz nyelvtudásomnak és a karomra húzott, saját készítésű „Direktor zavoda” – „Gyárigazgató” feliratú karszalagnak mindig sikerült ezt a sorsot elkerülnöm, de meddig…?
Egyelőre azonban még csak a dolgok legelején voltunk. Húsvét vasárnap délutánján a Széchenyi téren, a Ritter-ház erkélye alól azt a keleti karnevál-felvonulást bámultam, amit a sorkatonaságot követő egyéb alakulatok rendeztek. A Domonkos utca felől végeláthatatlan sorban özönlöttek a legkülönbözőbb alakú zsákmányolt járművek: régi hintók, bricskák, vadászkocsik, szekerek, valamennyi telerakva harmonikázó, éneklő, részeg népekkel. Az üléseket perzsaszőnyegek, a lovakat ágytakarók borították. A Rákóczi úton zörögtek el Bécs felé, miért is a derűlátóbbak ezt remélték, hogy a szovjet hadsereg csak átvonul rajtunk, s mi újra megkezdhetjük mindennapi békés életünket, persze megváltozott, a réginél igazságosabb formák között.
Hát ebben alaposan csalódtak, hiszen még ma, húsz év után is szovjet csapattestek állomásoznak az országban és őrködnek a béke felett. Azokban az első napokban valamennyien kissé kótyagosan jártunk. Sok és túl erős volt az események áradata. Az erdőkből rajokban óvakodtak be, akik odakint várták meg a nagy fordulatot és most aggodalmasan kérdezgették, vissza lehet-e már jönni. Az Erzsébet kert előtt egy egész cigánykaravánnal találkoztam. Valamelyik közeli koncentrációstáborból szabadulhattak, tehát a halál torkából jöttek. Egy fiatal cigányleány megállított és tüzet kért villogó fogai közé szorított cigarettája számára. Tűzadás közben annyira belemélyesztette csudálatosképpen búzakék szemét az enyémbe, hogy néhány napig szinte megbabonázottnak éreztem magam.
Nem volt lehetőségem hogy kikerüljek a kábulatból. Még éjszaka is csak megszakításokkal aludhattam, mert minduntalan vészes csöngetéssel felvertek a házbeliek, akik még mindig a pincében éjszakáztak, mert nem mertek a lakásukban aludni. Ha tehát kvártélyt vagy egyebet kereső oroszok éjjel zörgették a kaput, akkor hozzám szaladtak, hogy orosz ékesszólásommal elhárítsam a veszélyt. Ez, ha nem is mindig, de legtöbbször sikerült. Viszont mindig sikerült a ház nőnemű lakóit a katonák nemi mohóságától megmenteni, egy különösen súlyos veszélyben ezüst zsebórám feláldozásával. A harmadik napon a szovjet városparancsnok, Romanov ezredes az összes soproni gyárak vezetőit berendelte a Vármegyeházára. Az értekezletnek akaratlanul én lettem a tolmácsa, amiből az származott, hogy utána meghívtak a szovjet tisztikar közös ebédjére a Vármegyeház dísztermében. A felszolgáló reszkető lányokon kívül én voltam az egyetlen magyar a 25-30 szovjet tiszt között, akik mindent elkövettek, hogy jól érezzem magam. Lelkes fáradozásukat sajnos nem koronázta siker, mert én, aki egyébként is menekülök minden nagyobb társaságból, fonák helyzetemen felül percről-percre jobban szenvedtem a szertelen és erőszakos vendégszeretettől. Még mielőtt az ételt hozták, meg kellett innom két vizespohárnyi vodkát és néhány pohár sört, úgyhogy az ebéd kezdésekor már nemigen tudtam, mit tesznek elém.
Sajnos, engem az alkoholkábulat nem vidámmá és könnyűvé tesz, hanem mélabússá és utálkozóvá. Sohasem tudom annyira elveszteni az eszemet, hogy ne szorongatna egészen a testi rosszullétig az a tudat, hogy nem vagyok ura magamnak. A homlokomra kiülő verítékcseppekkel párhuzamosan világosan éreztem, hogy üvegesedik meg a szemem és hogyan fagy mindjobban az arcomra valami keserves, mosolyszerű lárva, valahányszor egy-egy tiszt koccintásra nyújtotta felém poharát. Amikor végre véget ért az ebéd, rémülten gondoltam arra, mi lesz velem, ha kilépek a szabad levegőre? Egyetlen vágy élt bennem emésztő erővel: otthon lenni, egyedül, kiadni magamból minden maró szeszt és aludni… aludni… három napon át.
Ehelyett csak most kezdődött meg az igazi megpróbáltatás. Két szovjet tiszt, egy sánta, mérnökkari főhadnagy és egy társa, kijelentették, hogy most kikocsizunk az öntödébe és megtekintjük, illetve számba vesszük a gépeket. A mámor sűrű ködében, a mártírok megadásával felkapaszkodtam hát a bricska bakjára a nagyszakállú kocsis mellé, hogy mutassam az utat. Kábulatomban nem bírtam felfogni, honnan került ide, a soproni Vármegyeháza elé ez a hamisítatlan [„izvozcsik”] sötétkék kaftánjában, vörös kendővel a dereka körül, fején torzonborz kucsmával. Belevágott a lovak közé, és én imbolygó fejjel hősiesen küzdöttem az elalvás ellen, sőt, háborgó gyomrom ellenére mutattam, hogy most [„prjamo”], most [„na ljevo”], míg csak meg nem érkeztünk az öntöde elé. Aztán megkezdődött a gépek és berendezések aprólékos szemléje. Minden gép előtt percekig ácsorogtunk, én dadogva magyaráztam, a két tiszt jegyzett. És ez így ment véges-végig a nagy csarnokokon, a kupakoló és lágyító kemencék során, a modellpadlástól az anyag-, félkész-, készáruraktárakig, míg csak le nem szállt az áprilisi alkonyat. Ekkor már csak saját magam árnyéka voltam. Mégis kivallottam. Utána hazavittek kocsin, miután még egy katonai raktárból egy zsák babot, vagy krumplit vételeztek számomra.
Aludni ezen az éjszakán sem hagytak a lakók. Éjféltájt feldúlva jött az egyik, két géppisztolyos orosz kíséretében, akik szállást kerestek. Én csak néztem őket egy darabig üres tekintettel, aztán térdeim becsuklottak és eszméletlenül összerogytam. Bár egy perc múlva újra magamhoz tértem, a muszkák mégis úgy megijedtek, hogy sietve távoztak. Azt hiszem, ezen a nevezetes napon vetettem meg az alapját nyombélfekélyemnek, melyet öt év múlva a Haynal-klinikán gyógyítottak meg.
Mária után soká hiába kutattam. Csak napok múltán találtam rá az Erzsébet utcában, egy barátnőjénél, akihez egyik tanárnőtársával, Teklával menekült az első pokoli éjszaka után. Siralmas állapotban volt az izgalmaktól és az „ukrántól”, amely a végzetes napokban kínozta és fogyasztotta. És – éppen ez a járványszerű bélhurut okozta soványság volt a megmentője attól a sorstól, amelynek azokban a napokban annyi nőtársa esett áldozatul. Lakásuk pincéjében a nőkre vadászó katonák zseblámpával belevilágítottak sápadt kis arcába, aztán megvetéssel elfordultak és a gömbölyűbb idomokkal rendelkező barátnőt ragadták el mellőle. Amikor a szerencsétlent később véresre gyötörve újra belökték a pincébe, a két nő felvánszorgott a padlásra és ott töltötte sírva, halálos rémületben az éjszakát, hogy másnap reggel, minden ingóságukat prédául hagyva, bemeneküljenek a városba és az orvoshoz.
Valóságos menhely volt ez az Erzsébet utcai lakás a III. emeleten, ahová Márián kívül még néhányan menekültek, kiket a lakás tulajdonosnője gyűjtött maga köré, mivel férje hadifogságban volt, ő maga pedig az örökös rettegéstől már szinte elmeháborodott lett. És ekkor, ennyi nő közé betelepedett két orosz felcser, akik a szomszédos pénzügyi palotában berendezett katonai kórházban dolgoztak, és egy magyarul jól beszélő GPU-tiszt, Bandi. Máriát és barátnőjét csak egy szárnyas üvegajtó választotta el a két felcsertől, akik közül az egyik ferdeszemű mongol volt. Mást nem tehettem, mint hogy igyekeztem velük barátságos kapcsolatot teremteni, nehogy prédának tekintsék a nőket. Orpheusként zenével, főleg Beethoven-szonátákkal szelídítettem őket, de mikor este nyolc órakor, a kimenési tilalom időpontjáig el kellett hagynom a házat, Máriáékat mégis a félelem szorongatásában hagytam hátra. Szerencsére Bandi, a magyar emigráns-apától származó GPU-tiszt, rettegett erejével védelmébe vette a kis társaságot és távol tartott a lakástól minden inváziót. Sajnos azt ő sem tudta megakadályozni, hogy az első napokban, hajnalban, el ne hajtsák a nőket „robotra” a kórház konyhájába, ahol késő estig, valóban „körömszakadtáig” krumplit kellett hámozniuk vagy edényt mosogatniuk, amiért aztán némi élelmiszert vihettek magukkal.
Aki azokat az időket nem érte meg, annak szinte elképzelhetetlen az első napoknak és heteknek idegmarcangoló, állandó izgalma. A napnak és az éjszakának minden órája hatvan fenyegetettségből, [Hiób-hírből] , testi és lelki megrázkódtatásból összeálló percmozaik volt. Máriának ingóságai részben a Deák téri első lakásában, részben a Szent Imre téri második lakásában maradtak. Az első lakásba a szovjet hadsereg néhány női tagja hatolt be, és bizonyára harsány örömmel rámolta ki a szekrényből a finom, kapitalista női fehérneműt és burzsuj-ruhákat. A Szent Imre tér egész környékét viszont szovjet parancsnokságok foglalták le. Egy ideig tabu-terület volt, ahonnan tehergépkocsikon szállították el a bútorokat, konyhafelszerelést és egyéb javakat. Később Máriának sikerült az én segédletemmel bejutnia a házba, ahol Csehov ékes nyelvén annyira meglágyítottam az új lakók szívét, hogy a pincébe hányt holmi közül néhány darabot visszaadtak Máriának.
Második rész, Felkél a vörös csillag
Közreadja Turbuly Éva
bérkocsis
egyenesen
balra
Rossz hír, vészhír.
De vártam már a mai folytatást...! Kösz!