Az események hullámverése lassan-lassan alábbhagyott. Bécs felől elhallgatott az ágyúdörgés, a Vöröshadsereg tovább nyomult nyugat felé, az amerikai-angol-francia erők pedig kelet felé törtek előre, hogy szovjet szövetségesükkel közösen harapófogóba fogják és szétzúzzák a háborút és annak kirobbantóit.
A hátországgá vált harctereken tétován, majd nekilendülő vad ugrásokkal megindult az új élet. Megkezdődött valami szilárdulási folyamat, mint mikor a kavargó vizeken kirajzolódnak a jegecesedés első bordái, miket nyomon követ a jégtáblák zajlása, megállása és egyetlen jégmezővé merevedése. Ez a fagyos hasonlat annyiban is helytálló, mert a nagy politikai és társadalmi átalakulás bizony sok hidegrázással és körömfújással járt. Hosszú folyamat volt és keserves. Mindenütt a szétroncsolt régi élet romjai és üszkös maradványai állták útját az építésnek. Csákányt és lapátot kellett ragadni annak is, aki eddig csak tollszárat vagy hegedűnyakat fogott. Vasárnaponként és szombat délutánokon, pihenés helyett, korgó gyomorral kivonultak a gyári dolgozók is, hogy szabaddá tegyék az úttesteket és lebontsák a bedőléssel fenyegető romfalakat.
És párhuzamosan a külső romeltakarítással folyt a belső romeltakarítás, a társadalmi, a szociális élet új alapjainak lerakása, ami persze a keserűség, a bosszú, a megtorlás, de a tapasztalatlanság és próbálkozás tévedéseivel, hibáival és – nemegyszer – vétkes könnyelműségével, az elkerülhetetlenül szükséges szenvedéseken felül is mérhetetlen áldozatot, fájdalmat és vért követelt. Ha ma, húsz év távlatából, visszagondolok ezekre az időkre, már alig tudok visszaemlékezni, honnan vettük a fizikai erőt mindennek elviselésére, hiszen élelem alig volt, a nyugalomra és eszmélésre pedig nem volt idő.
Lehet, hogy a lelki izgalmak foglalták le annyira az agyat, hogy megfeledkezett a testi megpróbáltatásokról.
Nem tudom, hol ebédeltem az első időben, talán sehol. Később sikerült a gyárban egy szerény konyhát berendezni és szárazbabot, borsót s néha valami húsfélét is keríteni. Ezeken tengődtünk. Este meg Máriáéknál, akiknek még volt némi készletük, jutottam egy-egy tányér bableveshez vagy darás tésztához. Valószínűtlen élvezetek voltak.
A napok egyébként szüntelen lótás-futással teltek, közben egy-két órás ődöngéssel a szovjet városparancsnok, Romanov ezredes, majd Turik őrnagy előszobájában, akiktől megértést, segítséget, rendelkezést, felmentést a robotra vitt munkások számára, nyersanyagot a gyárnak és sok egyéb támogatást kellett kérnem. Amit lehetett, megadtak, megértőek, türelmesek voltak, nem úgy, mint az alacsonyabb beosztású potentátok, akik vad dühbe gurultak, ha a teavíz nem forrott fel két percen belül, vagy ha kénytelen voltam kijelenteni, hogy egy szürke- és lágyvasöntöde képtelen golyóscsapágyakat gyártani, és a gyári alaptőkét sem tudom a páncélszekrényből előadni, mert ez a tőke a gyárépületekben, a gépekben és az anyagokban fekszik.
A zárgyári katonai parancsnok egy álmos, rosszkedvű zsidó hadnagy volt, aki naphosszat az ágyon heverészett, csak este élénkült fel, amikor is néhány vállalkozó szellemű nőt gyűjtött maga köré és vad ivászatokat rendezett. Helyette a munkát Vaszilij őrmester végezte, egy jólelkű, idősebb ember, aki a kommunizmust úgy vélte legjobban szolgálni, hogy egy óvatlan pillanatban az irodákból összeszedte a tisztviselők kabátjait és kalapjait, s azokat kint a műhelyekben boldog mosollyal kiosztotta a munkások között. Ceruza, töltőtoll nem volt előtte biztonságban, viszont eltulajdonítási hajlamának köszönhettük, hogy az orosz katonai konyháról is elemelt egy-egy rúd kolbászt, néhány hagymát vagy egy darab szalonnát s azt diadallal odatette valamelyikünk asztalára, mondván: „Vot! Kusáj!” - „Nesze! Egyél!”
A Zárgyár nagy udvarát az oroszok úgy telezsúfolták rekvirált kocsikkal és terepjárókkal, hogy még akkor is alig lehetett volna szenet szállítani a kazánházba, ha lett volna szenünk. Ámde szenünk nem volt, s ezért rablólovagok módján, katonai segédlettel, harácsolt lovas járművekkel, később teherautókkal, lecsaptunk a közeli vidéki állomásokon felejtett, illetve onnan továbbításra váró koksz- és szén szállítmányokra, ily módon tartva fenn valami üzemfélét. A vasúti közlekedés még sokáig szünetelt, vevőinkkel nem tudtunk érintkezni, ezért mindenféle kalandos módon kellett pénzt szerezni, hogy a munkabéreket legalább részben kifizethessük. Az elérhető vaskereskedők megelőlegezték a jövőben gyártandó árukat és átvették maradék készleteinket, mivel így remélték romlandó pengőiket értékálló áruba átmenteni.
Hasonló volt az eset az öntődében is, ahol egy rangjelzés nélküli, magát egyszerűen Nikolájnak nevező, állítólag lefokozott tiszt uralkodott. Értelmiségi ember volt, mérnök, s ahogy ő maga egyszer alkoholmámorban bevallotta, az ogyesszai egykori cári kikötőparancsnoknak a fia, egyike azoknak a hasadtlelkű embereknek, akik testükkel a megváltozott jelenben, lelkükkel a letűnt múltban éltek. Igazi orosz természete volt. Az egyik percben az ölelésig kedves és bőkezű, a másikban pedig véreres szemmel támadt neki az embernek lehetetlen követelésekkel, melyeknek pisztolylövésekkel adott nyomatékot. Kegyetlenül őrlődtem ennyi ellentétes erő és érdek között. A felelősség úgy nyomott, mintha valami borjút cipelnék a két vállamon.
Mindezek tetejében a szovjet politikai rendőrség, a hírhedt GPU is érdeklődni kezdett irántam. Egyik délután egy magyar rendőrt küldött értem, aki bekísért a GPU Újteleki utcai központjába, ahol késő estig faggattak a gyár dolgairól, meg arról, hogy honnan tudok oroszul, mikor jártam Oroszországban, illetve a Szovjetunióban. Végül megelégelték a vallatást és közölték, hogy hazamehetek. Hiába hivatkoztam az éjjeli kimenési tilalomra, kísérőt kérve, egyedül kellett nekivágnom a vaksötét utcáknak, melyekben időnként lövések dördültek. Szerencsésen végig osontam a falak mentén egészen az Alsólőver utcáig, amikor azonban megkönnyebbülten a kulcsot dugtam a ház kapujába, a sötétből, közvetlen közelből lövés dördült és a golyó a fejem mellett a falba fúródott.
Néhány nappal később a GPU lővernegyedi szállására citáltak, ahol újra oroszországi útjaim iránt érdeklődtek és meghagyták, hogy ha a gyárból nyugatra menekültek közül valaki visszatér, azt haladéktalanul jelentsem. Ettől kezdve minden pár napban egy GPU-járőr jelent meg az irodámban megtudakolni, hogy már visszatért-e valaki a gyár főtisztviselői közül.
Megkönnyebbültem, amikor Úrnapján egyszer csak megjelent Chapó Elek kohómérnök, ügyvezető igazgató barátom, aki az oroszoktól rettegő felesége könyörgésére, az öntöde lovas kocsijára rakva legértékesebb dolgait, kimenekült Ausztriába. Azonnal jelentkeztem vele a lőveri GPU-nál, azonban a főnök csak kiizent a tolmáccsal, hogy rendben van, Chapó kezdjen dolgozni. Sajnos, nem soká örülhettem annak, hogy egy lépéssel hátrálhattam az élvonalból, mert az öntödei munkások nem akarták elismerni feljebbvalójuknak Chapót, sőt valóságos hajszát indítottak ellene, mert kimenekült, és zárkózott, töprengő természete következtében nem tudta megnyerni a dolgozók rokonszenvét. Pedig ez a tudós természetű, szórakozott ember, aki néha elfelejtett visszaköszönni, jó szívvel volt mindenki iránt és minden módon igyekezett enyhíteni a munkások helyzetén.
Így csakhamar újra magamra maradtam, amíg aztán jelentkezett a gyár egykori mérnöke, Klein Ferenc, akit a zsidótörvény értelmében annak idején el kellett bocsátani. Kemény, mokány ember volt, az első világháborúban vitézségi érmet kapott, a másodikat meg mint munkaszolgálatos úszta meg. Most bejelentette igényét a gyár vezetői állására. Jó emberem volt, mivel első belépésekor sokban segítségére voltam, jó szakember is volt, s így örömmel átadtam neki a vezetést, hiszen én nem voltam műszaki képzettségű. Mivel pedig az öntödébe már korábban felvettem egy Győrből ide menekült, soproni származású fiatal kohómérnököt, mindkét gyár vezetése immár jó kezekben volt, én tehát – természetemmel összhangban – visszahúzódhattam és újra gondolhattam arra, hogy zenével és irodalommal foglalkozom, amennyire azt a rendkívüli idők megengedik.
Második rész, Felkél a vörös csillag
Közreadja Turbuly Éva