A hat éven keresztül gyötrő vágy beteljesülése elernyesztette a lélek rugóit. Újra én voltam. Nem volt mire vágynom.
Célja vesztetten kerestem a helyemet az itthoni, idegenné vált világban, azok között, akik a vér jogán legközelebb álltak hozzám, s akiket mégis eltávoztatott tőlem ennek a hat ázsiai évnek az élménytömege. Ők nem érthettek meg engem, én nem érthettem meg őket. Ami nekem fontos volt, az számukra alig jelentett valamit; ami az ő életüket kitöltötte, az enyémet üresen hagyta.
Be kellett látnom, hogy Szibéria éket vert életem régi és most kezdődő új szakasza közé, s ez az ék, sajnos, a családi élet kereteit is feszegette.
A polgári élet klasszikus formáitól merőben elütő lét stigmáit hordoztam arcomon és lelkemben egyaránt. Másképpen láttam, éreztem, gondolkoztam, mint az itthonvoltak. Napokig még a tiszta, puha ágyat sem bírtam, s legszívesebben az ágy elé, a szőnyegre feküdtem volna. Nyugtalanná tett a langyos, fűtött szoba, a habos függönyök omlása, az íróasztal, a párnázott székek és a könyvespolc, a fürdőszoba és a körülült ebédlőasztal.
Éreztem, hogy fájdalmas csodálkozással kutatják az arcomat, réveteg pillantásomat, nehezen fakadó szavaimat, azt az idegen aurát, amely körülzárt, mint valami üvegkalitka, melynek fojtó levegőjében gyakran kivert annak az érzésnek a hideg verítéke, hogy eltévedtem az életben és sohasem találok már vissza az emberek közé.
Egyedül voltam. Sivatagi remete lettem, aki menekült az emberek elöl.
***
Civil ruháimat Kálmán öcsém közben elhordta. Ezért egy ideig kiselejtezett, idejét múlt ruhákban kellett járnom, de hát ebben nem voltam egyedül. A városba ritkán mentem be, mert irtóztam az ismerősök lelkendező üdvözléseitől és a sablonos kérdezésektől: hogy volt? – rossz volt? Mintha hat szibériai esztendő tartalmát egy mondatba lehetne tömöríteni.
Kimenekültem az erdőre. Ez volt az egyetlen hely, ahol jól éreztem magam, ahol igazán otthon voltam. A lombjukat vesztett novemberi erdők magukba öleltek. Velük megértettük egymást, hisz én is lombja vesztettnek éreztem magam, de míg ők már a jövő tavasz rügyeit hordozták, addig én – 27 éves fejjel – azt képzeltem, hogy az én rügyeim örökre lefagytak.
Persze, azért védekeztem. Önszuggesztióval megpróbáltam elhitetni magammal, hogy újra enyém az élet és írtam néhány ujjongó verset.
***
Ám az új „derűs” dalok helyett gyötrődő, sötét versek születtek, mint a „Fragen in dunkler Stunde” című, melyben az emberi mivoltából kivetkőzött emberiség vérgőzös, gyűlölettől szétrágott világában elpusztul a szeretet, a hit és a remény életet adó hármas ereje, s nem marad más út a szabad szellem számára, csak a mindent feloldó halál.
Belső összeomlásomat a külső események párhuzama kísérte. Négy nappal hazatérésem után, 1920. november 13-án, a nemzetgyűlés megszavazta a trianoni békeszerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslatot, s ezzel együtt mind bizonyosabbá vált, hogy Sopron Ausztriához kerül. Ezek a tragikus események belső harcaimat még egy kínzó elemmel gyarapították.
Közel tíz év óta, Lipcsében, Bécsben, a harctéren és a fogságban állandóan németek és osztrákok között éltem, az ö nyelvüket beszéltem, sőt az ö nyelvükön írtam is. Mindez észrevétlenül eltávolított attól az alaptól, melyet a szülői ház és az iskola adott alám. Erősen kritikai indulattal figyeltem a magyar életet és hajlamos voltam a német kultúra túlbecsülésére.
De most a trianoni békediktátum és Sopron elcsatolásának tényével szemben riadtan kérdeztem magamtól: mi vagy? Ki vagy? A válaszra hamarosan rátaláltam. Az ész, a hűvös, mérlegelő meggondolás hiába súgta: Sopronnak és neked is jobb lenne, ha Ausztriához tartoznátok. De a nagy sorskérdéseket a szív dönti el. A szív pedig azt mondta: ide tartozol, magyar vagy!
Talán a történelem sodra ragadott el az önmegsemmisítés szélétől. Hazám és városom sorsának alakulása kezdte betölteni a bennem tátongó űrt: volt miért aggódnom, volt már feladatom, tehát volt – életcélom is. Ereztem, hogy újra gyökeret verek gyermekkorom földjében.
II. rész. VI. fejezet