if ($logged_in == FALSE) { }

1940 - II. - A kert

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

„Ebben a keserű évben, amikor éjjelente, ha felszakadtak a felhők, a bethlehemi csillag ragyogott az égen, mint Heródes korában, kertet vásároltam a hegyoldalban: „lővert", sőt „felső-lővert", ahogy itt mifelénk nevezik.”

I.

Február volt és vasárnap délelőtt. Az emberek észak felé fordított gondolatokkal jártak és a Vöröskereszt javára rendezett templomi hangversenyek orgonazúgásában a Ladoga-tóra gondoltak, ahol az orosz tankezredek alatt megnyílt a jég és elnyelte a finn védőket és a napfényhez szokott krimi tatárokat. Vagy [Petsamot] próbálták elérni képzeletükkel, ott fent valahol a Sark-kör alatt, ahol a sarki tél sötétjében kékszemű finn fiúk küzdöttek turkesztáni kirgizek ellen.
A hótakaró, amely Suomit födte és hűségesen siklatta a finn „kísértet-járőrök" sítalpait, leért egészen idáig, hozzánk, ahol Karácsony óta méteres hódunyha alatt aludt a föld, mintha sejtette volna, hogy jól ki kell aludnia magát, mielőtt összeméri erejét ennek az évnek goromba tavaszával és rideg nyarával.

Sütött a nap és megizzasztotta a havat. Ünnep lett volna vasárnap nélkül is. Nemcsak a havon, a fákon és az égen volt nagy csillogás, bennem is szórta a szikrát valami furcsa öröm. Két nagy rozsdás kulcs húzta a bekecsem zsebét. Két lőver-kulcs.

Amikor megálltam a Lőver körút nagy völgyének szélén és a túlsó domboldalon feltűntek a Felső-Lőverek, a két kulcs csengve összekoccant. Ott túl, a Csalogány-köztől balra a második lesz az. Úgy mondták, amikor ideadták a kulcsokat.
Csupa ígéret erre kifelé minden.

Az utakat nem elhalt halhatatlanokról nevezték el, hanem eleven illatokról és üdítő ízekről. „Hársfa sor", mondja csöndesen az egyik tábla, s ettől a jószagú szótól júniusi illatfelhőbe borulnak a hóban álló öreg hársak, melyek mögött oly szépen csillognak a hegyek hullámai a Vashegytől a Károlymagaslatig. „Cseresznye sor" hirdeti jóízűen a nagy havas lanka innenső oldalán egy másik tábla, és a szem már látja a lomb közül előpiruló cseresznyecsokrokat, az íny már érzi a ropogós héj mögül kibuggyanó édes levet.

Azt az utat, amely ezt a két szépnevű sort a havas lanka tetején összeköti, „Ibolya útnak" keresztelte el a városi tanács.
Ezen az úton van az a kertkapu, amelynek zárjába az egyik kulcs beleillik.

II.

Az első lépésem a kertbe ugrás volt. A kaput őrző fenyő ágába kapaszkodva átlódítottam magam a hótorlaszon és a következő pillanatban bekecsem alsó széléig belemerültem a hóba. Hermává változtam, saját magam mellszobrává, mint ahogy az egész kert csak herma volt, mellkép alsórész nélkül. A kisebb fáknak csak a koronája látszott a hóból, a magastörzsűek guggolni látszottak, a sövény pedig alacsony buxusként szegélyezte a kertet.

Lővernézöbe jöttem, és úgy jártam, mint a háztűznéző, aki dagadó dunyhák közt találja a leányzót és a kevés látható részekből kénytelen következtetni a nem kevésbé fontos láthatatlan részekre.

Erre a hasonlatra persze akkor még nem gondoltam. Ellenben lábaimmal együtt megindítottam képzeletem meleg áramát, s míg testem a hótömeggel küzdött, addig képzeletem pillanatok alatt elolvasztotta a havat, le egészen a zöld pázsitig, melyben tarka virágok nyíltak, kirajzolta a dombnak kanyargó kavicsos utat, lombkoszorút növesztett a csupasz ágak köré, de még itt sem állt meg, hanem sebtében felpattantotta a virágbimbókat, és olyan cseresznye- és almafavirágzást rögtönzött, hogy még egy japáni is elcsodálkozott volna rajta.

A felfedezők forró izgalma, elkeveredve a honfoglalók mohóságával, dagasztatta velem a havat. Rohamosan fiatalodtam. Nemcsak a saját vérem lett pirosabb, hanem a szeges cipőn keresztül mintha a földszerető ősök vére is feláradt volna bennem az örömtől, hogy íme: két generáció kerülőútján mégis csak visszatalál a fiú az íróasztal mellől a földhöz.
Találkozás volt, hazatalálás. Patetikus nagy szavak hullámzottak bennem, a nagy földnek eme eldugott kis kertjében, akkorák, hogy elrestelltem magam és csak angolul mertem kimondani őket, mert ez a nyelv a szégyenlős rajongók nyelve.

Pedig a legszebb még csak ezután jött. A nagy kanyar mögött, jobbra a sövény mellett egy sor hatalmas fenyő bozontos fala tűnt elő. A kert itt egy alacsony kőfalba vágott három lépcsőn az első teraszra emelkedett, és itt egy újabb sor, még magasabb fenyő ölében felvirított a beígért kis ház. Zöld volt, piros lécekkel, csúcsos tetővel, verandával, zsalus ablakokkal, az egész csak egy kínai falat, fehér hóval körítve. Vén körtefa hajolt föléje, orgonabokrok álltak körülötte, a verandáról egész Sopron látszott...

Már az enyém volt, pedig még csak a felében voltam. Mert a ház fölött még négy terasz emelkedett, az egyiken körben álló szakálas fenyők alatt vastag hóabrosszal leterített kerek asztal és padok. Minden lépéssel tágult a táj. Már a Hubertusz is látszott, meg a Pintytető, fent pedig, a felső kijáratnál, ahol a gyümölcsfákat szelídgesztenyefák váltották fel, még a Károly-magaslat is benézett bal felől.

A kérdés el volt döntve: ezek az én fáim, az én fenyőim, az én bokraim, ez az én földem! És amíg ott fent, a kert legmagasabb pontján álltam, a szelídgesztenyék alatt, szemben a Fertőig táruló havas tájjal, komolyan, már nem szégyellt áhítattal, úgy éreztem, hogy valahonnan szikár, öreg arcokból az apai ősök szemei figyelnek megelégedetten. Amonnan jobbról pedig, a hatodik lőver tájáról, anyai nagyapám ősz szakálla leng a zsinóros magyarkabát felett, és kék költőszeméből az öröm sugárzik, mert az unoka visszaszerzi annak a lővernek a párját, amely 55 évvel ezelőtt, egy baráti váltón elúszott.

Odakünn a nagyvilágban tovább zúgtak a viharok.

Míg itt a kertben éhes nyulak rágták az alvó fiatal fákat, addig Viipuri égett, álltukban megfagyott muszkák őrizték a Murmanszk-vasútvonalat, a Maginot-vonalban Chevalier villogtatta jókedvű fogsorát az unatkozó [poilu-k] előtt, a [Westwall] bunkerjeiből az „Erika" harsogott, - a lőverem azonban még nem volt az enyém, mert törvényes tulajdonosa vizes lepedőbe csavarva küzdött az influenzával és semmiféle ingatlan átruházási műveletre nem volt alkalmas.

A kulcsokat, sajnos, tisztességtudóan visszaadtam, de előbb benikkeleztettem őket. Egyebet egyelőre nem tehettem a kertért. Kulcs nélkül meg kellett elégednem azzal, hogy el-elsétáljak a léckapu előtt olyanfajta érzéssel, amilyennel a képviselők sétálnak el a miniszteri bársonyszék előtt. Sillyt, a drótszőrűt is magammal vittem, mert az ő ítéletére sokat adok. Félrehajtott fejjel hallgatta, miről van szó, és mikor megértette, rövid helyezkedés után elismerően megemelte hátsó lábát a kapufélfának. Ilyen apró figyelmességre csak kutya képes. Az ilyesmi mindig jólesik, neki is, nekem is. Csak a buxusnak nem, de azt amúgy sem szeretem.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső

Finn település

A francia katonák gúnyneve.

„Nyugati fal”

A bejegyzés létrehozása: 2017. július 10.