1940 - III.

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

„A világ kerten kívüli részében már megindult a vihar.”

Megtörtént. A kulcsok újra itt vannak a zsebemben, de most már az én kertem kapuját nyitják. Száznyolcvanhat gyümölcsfa, negyvenkét fenyő, megszámlálhatatlan fűszál, virág, bokor, hernyó és bogár, lepke és madár tulajdonosa lettem. Egy egész világ lett az enyém, több mintha herceg Esterházy uradalmát kaptam volna, mert azzal nem tudtam volna mit kezdeni, ezt az ezernégyszáz négyszögölet ellenben át tudom ölelni, ha nem is a karommal, de szememmel és szívemmel.

Boldogságban tehát nem volt hiány. Szinte röstelltem magam, ha azokra a milliókra gondoltam, akik Lengyelországban és Finnországban a már elvesztettet siratták, vagy akik a légiriadót várva a még elveszthetőért aggódtak. Volt is abban pirulnivaló, hogy amíg szörnyű tragédiák fölött összecsukódott a függöny, és új, talán még szörnyűbb tragédiák csak a gongjelre vártak, hogy megkezdődjenek, addig én a magam csöppnyi imperialista vágyaimat váltom valóra. A diplomaták feje puhára főtt a gondtól, hogyan tudnák országukat a kisbajuszos elől megmenteni, az én agyam pedig a pomológia alapelemeit szürcsölte.

Egész Európa remegve várta a tavaszt. Amilyen mértékben olvadt a hó, olyan mértékben növekedett a szívek fojtogatottsága. Minden madárfütty vészjel volt, minden langyos szellőben volt valami a gyászfátyol sötét lengéséből. A rádióban peregtek a harcidobok, zengtek a harci riadók, harsogtak a propaganda sarkantyúzó frázisai, de csodálatosképpen még nem lobbantak fel a gyűlölet kénsárga lángjai. Európa népei még csak egyes embereket gyűlöltek, mert bennük látták a béke ellenségeit, de nem gyűlölték az ellenfelet. Gyűlölet és lelkesedés nélkül mentek a harcba, s így ezt a háborút nem tette könnyebbé a lobogó mámor, de annál fullasztóbbá a szürke kényszer. Az egyik oldalon ezt a kényszert kábult önfeláldozássá emelte a tömeg lelkébe plántált tévhit, hogy a. „magasabbrendüség" jogán a régi, érzelgős világ helyébe új, keményebb világot teremt a „Herrenmensch"; a másik oldalon hősi mártíriummá emelte a meggyőződés, hogy maguk és gyermekeik számára meg kell menteni a szabadság, emberiesség és a szellem áldott világát a „Herrenmensch" kietlen és embertelen kaszárnya-világától. Rendszeres elszántsággal és konok öntudatossággal készültek a németek a tavaszra, bánatos heroizmussal várta a pokol megindulását a túlsó oldal.

És amíg Európában a múzeumok kincseit csomagolták és homokzsákokba pólyálták az építő emberi szellem remekeit, amíg éjjel-nappal zúgtak a hadigyárak és a kórházak műtői csillogó tisztaságban várták az emberi kín árjának első hullámát, addig én a két kulccsal a zsebemben nekiindultam, hogy most már magamévá tegyem azt a falatnyi anyaföldet, amely eddig mégiscsak tulajdonommá vált.

A kor divatja szerint a kert államformáját egyeduralomnak kellett volna nevezni, lévén én az egyetlen ember a kertben, de én ezt a parancsuralom valamilyen patriarchális fajtájának képzeltem, amely nem akarja az alattvalókat minden áron („so oder so!") és akaratuk ellenére boldoggá tenni, hanem úgy, hogy megadja nekik azokat a kellékeket, amelyek birtokában szabadon, de mégis a [pater familias] elgondolása szerint fejlődhetnek. Jó trágya, óvatos metszés, a talaj gondos szellőztetése, a káros elemek megfelelő permettel való megfékezése, ezek az eszközök – úgy véltem – inkább szolgálják a kert boldogságát, mint a zord intézkedések, melyek előírják, hogy az összes almafák ezentúl egységes, vastagbőrű rétesalmát, a körtefák csak margarinkörtét, a cseresznyefák kizárólag világosbőrü cseresznyét, lehetőleg kék maggal teremjenek. A lasponyafák pedig szűnjenek meg, mert gyümölcsük alakja és íze vészesen elüt a normalizált gyümölcsök alakjától és ízétől. Magbőségükkel tisztességtelen versenyt támasztanak, ezenfelül és elsősorban pedig kiszívják a talajt és elveszik a napot a nemesebb fajták elől.

Dehát én még csak az elméletnél tartottam, bár már sejtettem, hogy a gyakorlat más. Empirikus úton, de korántsem önszorgalomból, már megtanultam, hogy a hatalomra jutásig minden ember és az emberekből álló párt tobzódik a legmagasztosabb tervekben és népboldogító elméletekben, a hatalomra jutás után azonban, már a harmadik-negyedik rendelkezésnél forró lesz a bársonyszék és megkezdődik a zavart köhécselés: ... igen ... igen, persze hogy ... de így mégsem megy ... a dolgok innen felülről mégis csak másképp festenek, mint a békaperspektívából... Először meg kell változtatni a „mentalitást", addig nemigen lehet ... hm ... Szóval, a köhécselés után veszik a plajbászt, és törlik az 1-6, 8-14 és 16-25 pontokat, feltéve hogy a program eredetileg 25 pontból állott, olyanféleképpen, ahogy a főúr törli az étlapból azokat az ételeket, amelyek miatt beültünk a vendéglőbe. A végén marad a savanyú pacal és a remény egy újabb vendéglőnyitásra.

***

A lőverben megkezdődött a munka. Künn, a kerten kívül csönd volt, még mindig csönd volt, de a csöndnek az a fojtogató fajtája, amitől az ember a nyakát a válla közé húzza és csak rézsút kémlel felfelé, hogy mikor indul meg az égszakadás.

Titokzatos készülődés folyt mindenfelé. Ismerősök és jóbarátok hirtelen eltűntek, és mikor újra találkoztunk, már szalutálva köszöntek. Az ágyúk és gépfegyverek köszörülték a torkukat, mint az énekesek a nagy ária előtt. A tankok hernyótalpai idegesen kaparták a talajt. A bombákban türelmetlenül feszült a dinamit, ekrazit és a pusztító energiának sok egyéb fajtája. A Stukákat az apokalipszis szörnyalakjainak képére festették át, és üvöltő szirénákat szereltek rájuk...

Az Ember pedig, akinek az agya ezeket a pokoli eszközöket kiagyalta, megbűvölve meredt az elkövetkezendőkre, akár a gyerek, aki égő kanócot dobott a szomszéd szénapadlására és az udvar sarkából lesi a következményeket. De mielőtt a lángok felcsaphattak volna, felhorkant a természet és egy kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy a víznek erejével elfojtsa a parázsló poklot, és észre térítse az. ördöggé vedlő embert.

Megindult a hegyekről a hó. Eleinte csak megizzadt a márciusi naptól, aztán a verejtékcsöppek kis csörgő erekké egyesültek, az erek zúgó patakokká, a patakok harsogó folyókká váltak, és ezrével rohantak a lapályok felé, ahol megvadult folyammá duzzasztottak minden folyóvizet és tengerré változtatták az Alföldet. Szakadtak a gátak, omlottak a tanyák, falvak, otthonok. Pusztult az ember, az állat az új özönvízben, a háttérben lappangó véres tűzözön előhírnökében. Repülőgépek keringtek a Duna és Tisza fölött, s bombázták a jégtorlaszokat, hogy utat vágjanak a gyilkos víznek. Furcsa volt, hogy Liége, Rotterdam, Dunquerque és London rommá bombázásának esztendejében a természet arra kényszerítette a légi bombákat, hogy az emberi élet és vagyon oltalmazóivá legyenek a víz haragjával szemben. Sok ilyen furcsaságot rejtegetett még ez az év.

A vizek lassanként elapadtak, és a mocsárrá vált ország fölött egy különös, ritkán látott szivárvány feszítette ki ívét: a nemzeti összefogás és testvériség szivárványa. Sajnos, a szivárványok rövid életűek. Csak addig ragyognak, amíg a zápor elvonul.

***

A világ kerten kívüli részében már megindult a vihar. A légi flották egymásnak rontottak, a [Kattegatban] német-angol tengeri csata tombolt. Fellélegzettek a népek, mert a szorongató vizsgaérzésnél még mindig jobb maga a vizsga. Micsoda vizsgatételeket kaptak! Az önfeláldozásról, az eszmék erejéből, a pusztítás filozófiájából érettségiztek.

A német hadsereg hajnali szürkületben benyomult Dániába és Horatio szavával: „Friends to this ground!" megszállta Hamlet városát s védőőrizetbe vette az egész országot, Poloniusokkal, Ophéliákkal, Rosencrantzokkal és Guildensternekkel együtt, akik leszállva kerékpárjaikról, elképedve bámulták a [Norrevoldgaden] a német tankokat és menetosztagokat.

Ugyanez a sors érte Fortinbras országát, Norvégiát is. Knut Hamsun városában, Oslóban, felrepült a horogkeresztes lobogó. Bergenben dörögtek az ágyúk, és robbantak a légibombák.

Bergen ... Ahogy ott feküdtem a napon csukott szemmel, a napfénytől átvilágított szemhéjamban táncoló vértestecskék között kirajzolódott a hét hegykoszorúba foglalt város képe. Láttam a Tyskebryggen, a „Német hídon", a csúcsos tetejű ódon házakat, melyekben valaha a most bevonuló német katonák ősei ültek kontárjaikban: a Hansa-kereskedők, akik egy évszázadon át a kereskedelem vértelen, de nem mindig szelíd fegyvereivel uralták a várost. Akkor gályákon jöttek, ma csapatszállító repülőgépen.

II. rész, IX. fejezet
Közreadta Turbuly Éva

családfő

Szoros Dánia és Svédország között.

Norrevoldgad egy utca Koppenhágában.

A bejegyzés létrehozása: 2017. július 17.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.