1943

„Október 1-én csöndesen, haláltusa nélkül, úgy ahogy mindig kívánta, elszenderült édesapám. Alig hogy lehunyta szemét, felbőgtek a légoltalmi szirénák, és amíg a riadó odahaza fogva tartott, elgondolkozhattam azon, hogy ennek a tisztalelkű embernek a halála talán megóvta őt olyan dolgok megélésétől, melyek mérhetetlen lelki szenvedést okoztak volna neki.”

Gyászkeretes év. Még az eddigieknél is sötétebb. A humanitás eltakarta arcát, mert nem bírta már látni az embertelenség féktelen tombolását. Azok, akik ezt a telet Sztálingrád poklában vagy a voronyezsi halálmenet résztvevői közül túlélték, az emberi szenvedés legmélyebb mélységeit járták meg. Akkor még Auschwitz, Buchenwald, Bergen-Belsen, Dachau és a többi haláltábor kemencéinek füstje nem jutott el hozzánk, s ha el is jutott volna, akkor sem tudtuk volna elhinni, hogy Goethe, Schiller, Kant és Dürer népe ennyire süllyedhet.

Kónya Lajost, a költőt, akit 1940-ben lőverem cseresznyefái alatt búcsúztattam, a Napóleon hibáit megismétlő Hitler oroszországi téli hadjáratának összeomlása nagy nehezen, sokheti gyalog vánszorgás után kiengedte a doni halálmenet szorításából. Egyelőre csak a 18-as kaszárnyában, a karantén-karámban, a távolból köszönthettem az erősen lefogyott, tüdőbeteggé lett fiút, akinek egy csomag fügét és datolyát vittem, bennük a déli napsütést az ukrán rónák jeges szelei és gyilkos hómezői után.

Zilahy Lajos folyóirata, „A híd", április 15-i számában, Byssz rajzaival illusztrálva közölte a „Megindul a jég" című hosszabb novellámat, melynek cselekménye Szibériában, rokonszenvesen rajzolt oroszok közt játszódik. Eredetileg a „Nyugat" akarta közölni, de aztán aggályai támadtak a kényes tárgy miatt és átadta az írást Zilahynak. Vesztére, mert a cenzúra a számot elkobozta és a folyóiratot betiltotta. Én, mint az inkriminált elbeszélés szerzője, hetekig behúzott nyakkal vártam, hogy reám is lesújtsanak, de nem történt semmi.

Júniusban az erdélyi írók meghívására a Frankenburg Irodalmi Kör néhány írója, köztük én is, dr. Kamenszky Árpád polgármesterrel, mint Sopron hivatalos képviselőjével élünkön, ellátogattunk a visszatért Erdélybe. Én külön utaztam, mert Pesten meglátogattam szegény Margitot, akin egy újabb operációt hajtottak végre. Csodálatos lelkierővel magára kényszerített derűjével és humorával újra sikerült elaltatni aggodalmaimat, úgyhogy megnyugodva utaztam tovább Kolozsvárra, ahol két napot töltöttem, majd Désen beszálltam a többiek hálókocsijába és velük együtt érkeztem Marosvásárhelyre. Ünnepélyesen fogadtak. Díszhuszáros városi hintókon hajtattunk be a városba, ahol engem Kamenszkyvel a Magyar Nemzeti Bank főnökénél szállásoltak el.

Meghatva élveztük az erdélyi írók vendégszeretetét, amit csak az felhőzött be, hogy a bizalmas beszélgetésbe panaszok is vegyültek, mert a magyarországi „ejtőernyősök" sáskahada minden állást lelegelt a bennszülöttek elől és az idejét múlt, sőt veszedelmes, magyar úri világszemléletet és életmódot akarta újra meghonosítani. Itt a nemes egyszerűség uralkodott, akár Sényi László cs. kir. kamarásnál voltunk ebéden, akár gróf Teleki Domonkos gernyeszegi kastélyában uzsonnán vagy báró Mikó főispánéknál vacsorán. Az ünnepi irodalmi est után a híres Művelődési Házban adott bankett szintén az egyszerűség mintaképe volt. Egyetlen fogás volt csak, de annál több melegség és szeretet. Úgy ültük körül a fényes tükörteremben a hosszú asztalt, mint a mesében: egy király – egy cigány. Csak itt egy gróf –egy író ült. De ezek az erdélyi arisztokraták és nejeik demokraták voltak szívük szerint, gondolkodásukban, viselkedésükben egyaránt.

Ady városában, Nagyváradon az írók küldöttsége fogadott, [Tabéryval] az élükön. Itt sem hiányoztak a fogatok a mentés kocsisokkal. Kamenszky bőröndjét és az enyémet fürgén felkapta egy szolgálatkész, barátságos, szakállas valaki és vitte a hintóhoz, melynek bakjára felült a kocsis mellé s onnan magyarázta nekünk Nagyvárad látnivalóit. A szállodába megérkezve, kísérőnk ismét buzgón cipelte dolgainkat a szobába. Kamenszky diszkrét kérdésére, hogy ki ez a derék ember, lehet-e borravalót adni neki, Tabéry nevetve súgta „Isten ments!", hiszen ez Bihar megye főispánja, Hlatky Bandi.

A megyeháza nagytermében tartott nagysikerű irodalmi esttel és az ezt követő bankettel, melyen Arany Paskál, a neves premontrei tanár és író volt a szomszédom, nagy megkönnyebbülésemre véget ért a hivatalos rész, és levethettem a kölcsön kapott fekete, zsinóros magyar kabátot, a frakk vagy szmoking erdélyi helyettesét.

Erdélyi vendéglátóink kedvességükkel szinte elfelejtették velünk néhány napra a háborút, a riadókat, a [hiób híreket] , a jövő fölött gyülekező szederjes vészfelhőket. De már Budapesten újra éreztük annak a bizonyos hideg maroknak a szorítását a szív táján.

Margit nővérének lakásán rejtelmes dolgokat észleltem. Fiatal fiúk és lányok jöttek-mentek, vagyis inkább osontak be és ki, s míg mi Margittal csöndesen beszélgettünk, a szomszéd szobából, Margit két unokahúga szobájából, szenvedélyes viták fojtott hangjai hallatszottak ki. Kérdezősködésemre Margit aggodalmasan közölte, hogy gazdag sógorának két leánya szélső baloldali elveket vall és valami földalatti szervezkedés részese. Itt a lakásban politikai szemináriumot tartanak és oroszul tanulnak.

Hazatérve Chapó igazgató tudatta velem, hogy az Öntödében gyanús dolgokat észlelt, s hogy a katonai parancsnok rajta akar ütni a titkos összejövetelek résztvevőin. Elhatároztuk, hogy figyelmeztetjük őket, de elkéstünk, mert hármukat letartóztatták és Dachauba vitték, ahonnan csak kettő tért vissza.

A lőver, az erdő és a Tómalom ezen a nyáron is hűséges menedékeim voltak. Valahányszor bekattant mögöttem a lőver kapuja, néhány órára fellélegzettem és biztonságban éreztem magam.

De eljött az ősz, s amíg a frontokon elkeseredetten tombolt a harc, keleten a Vöröshadsereg győzelmesen nyomult előre, délen az amerikaiak felszabadították Nápolyt, addig engem kétszer egymás után látogatott a gyász két emberért, akik életem féltett értékei közé tartoztak.

Október 1-én csöndesen, haláltusa nélkül, úgy ahogy mindig kívánta, elszenderült édesapám. Alig hogy lehunyta szemét, felbőgtek a légoltalmi szirénák, és amíg a riadó odahaza fogva tartott, elgondolkozhattam azon, hogy ennek a tisztalelkű embernek a halála talán megóvta őt olyan dolgok megélésétől, melyek mérhetetlen lelki szenvedést okoztak volna neki.

Olyan időket éltünk, amikor a sors kegyének kellett tekinteni, ha azokat, akiket legjobban féltettünk, természetes, csöndes halállal szabadította meg az ember okozta borzalmaktól.

Ez állt szegény Margitra is, aki néhány héttel később fejezte be életét Budapesten, a klinikán, miután még előzőleg néhány napra hazalátogatott Sopronba – búcsúzni az ő hősies módján. Utolsó üdvözlete egy nagy csokor bronzszínű krizantém volt, melyet legjobb barátnője útján állítatott zongorámra új lakásomban, ahová apám halála után beköltöztem. Még éltek a pompázatos virágok, amikor egy ködös novemberi reggelen a rákoskeresztúri temetőben örök nyugalomra helyeztük. Az ő halála valóban megváltó halál volt, hiszen ha megéri a következő tavaszt, akkor már csak a mindig magánál hordott méreg menthette volna meg a gázkamrától.

Édesapám és Margit immár biztonságban voltak a kor farkasai elől. Most már nyugodtabban nézhettem szembe a jövő még ismeretlen borzalmaival.

Egyedül maradtam a szép, kényelmes garzonlakásomban. A háztartást feloszlattam és egy tanárbarátom invitálására betársultam a Győri vasútállomás restijében étkező tanártársaságba. Hamarosan jól éreztem magamat közöttük, nem is sejtve, hogy egyikük, a csinos, élénk, kecses mozgású leánygimnáziumi tanárnő, Jagits Mária, négy év múlva életemet mint feleségem fogja megkoronázni.

II. rész, IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva