1944 szilvesztere

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Sopron, 1946. január 29-én

Kedves Mihály!

Az akasztófahumor egyik halhatatlan példája az a tavaly ilyenkor Németországban szárnyra kelt mondás: „Élvezzük a háborút, mert a béke szörnyű lesz!"

Annak a cinikus bölcsnek, aki ezt a mondást kitalálta, úgy látszik igaza volt: a béke bizonytalanságait az emberek nagy része nehezebben viseli, mint a háború irgalmatlan bizonyosságát. A legkurtább észnél is kurtább az emberi emlékezet. Lehet, hogy ezért nem őrült bele az emberiség saját történetébe.

Tavalyelőtt, Szilveszter éjszakáján, tehát 1944. december 31-én, amikor az óra éjfélt ütött az ablaktalan, légnyomástól megrokkant szobában – (akkor még voltak óráink) – csak a Sopronba menekült nyilasok üdvözölték alkoholmámoros lelkesedéssel a csodafegyvereket ígérő, győzelmet hozó új esztendőt, és nem vették észre, hogy a szoba sarkában tornyosodó útibőröndök és vasalt ládák gúnyosan belereccsentek a pohárkoccintásba. A Magyaróvárra menekült budapesti rádió „Csakazértis Budapest!" kiáltással sugározta az üres fejekbe az indulatok indulóját és a nyakatekert újévi szólamokat.

Pest és Buda pincéiben akkor már javában vezekeltek az emberek az ötvenhárom napos ostrom poklában. El tudod képzelni, Mihály, mit jelent civilizált emberek, pesti [sybariták] , kényes budai polgárok számára ötvenhárom nappalt és ugyanannyi éjszakát tölteni egy fantasztikus rémregény hőseiként a tömeg-óvóhely halálverítéktől savanyú áporodottságában, testi és lelki szennyében, hisztérikus szemérmetlenségében, míg fölötted bombák és aknák tépik a házat és benne otthonod minden féltett kincsét? Dehogy tudod elképzelni! A kloákák patkányainak undorító életét könnyebb elképzelni, mert patkány és kloáka egybetartozó fogalmak, de írók, muzsikusok, tudósok, munkások, hivatalnokok, művészek, anyák és utcalányok, gyerekek és ölebek, betegek és haldoklók, nyirkos matracon összezsúfolva, piszkosan éhezve, a halál közelségétől és a pincefalak hidegétől vacogva, vaksin a lobogó mécseslángtól, arra várva, hogy egy félóra múlva talán a Lánchíd romjai mellett egy ingben-gatyában a jeges Dunába lökik a nyilasok, – ez több, mint amennyit az emberi képzelet ki tud agyalni, de még mindig kevesebb annál, amit az ember el tud viselni.

A halál is devalválódik, ha inflatorikus jelleget ölt.

Nálunk, Sopronban, a bombázások után a Szent Mihály-temetőben hosszú sorban feküdtek az összehordott hullák a temetkezési csarnok körül a gyepen, szétvetett karokkal vagy összekuporodva, mintha még mindig a visító bombák csattanását várnák. Reggeltől estig folyt a temetés futószalagon. Néhány gyors szenteltvíz suhintás, egy sietős ima, – már jöhet a következő! Koporsó nélkül vagy kölcsönkoporsóban búcsúztak a világtól, a közvetlen családtagokon kívül senki sem ért rá megsiratni őket.

Tucatszám tűntek el emberek. Elmentek reggel sorban állni a pék előtt, és soha többé nem kerültek elő vagy csak hónapok múltán bányászták ki őket valamelyik összedőlt ház romjai alól. Volt, akiről mindenki úgy tudta, hogy a múlt héten a Malátagyárnál darabokra tépte a bomba és lám, tíz nap múlva az utcán szemközt jött és csodálkozott, hogy mért fogadják köszöntését oly riadtan.

Úgy kavarog az emlékezés az írógép betűi között, hogy szinte egymásba szaladnak. A sötétség megtelik villódzó fényekkel. Foszforeszkáló csíkok sebesen beszegnek egy-egy emléket, arcok ringanak a vízihullák zöld komorságával az emlékezet hullámain, a szem akaratlanul is az eget kutatja, a fül pedig – a veszély kifinomult érzékelője – megint kifeszíti a dobhártyát és várja a halálos dobverők pergését.

1944 szilveszterekor még három német katona lakott alattam: egy hallgatag, fiatal vasutas-hadnagy és két idősebb altiszt. Felhallatszott hozzám a rádiójuk, mely csak akkor halkult le, amikor a londoni vagy az Atlantik-Sender ideje közeledett.

Idefenn, hátát a langyos kandallónak támasztva, Eta ült, a december 6-i nagy bombatámadás zöldkesztyűs ismeretlenje, aki azóta fel-fel szökött hozzám a földszinten lévő menekültlakásból. Nagy, ijedt szemével örökösen a riadót várta.

-Mikor lesz már vége, mondja már! – kérdezte könyörögve.
-Legkésőbb húsvétra, Eta.
-És mikor lesz húsvét?
-Április elsején.
-Még három hónap! Istenem, meg fogom-e élni?! Pedig még alig éltem... Úgy félek! Jaj, csavarja le a rádiót, nem halljuk, ha riadót fújnak!
-Ma éjjel nem lesz riadó. Ma éjjel Foggiában is Szilvesztert ünnepelnek.
-Nem lesz? Biztos? Akkor... akkor ma könnyelműek lehetnénk! Mondja, mért nem akar engem megcsókolni? Kabala vagy fogadalom?
-Fogadalom.
-Kár. Maga az első önzetlen férfi az életemben.
-Hány éves maga, Eta? Tizenkilenc? Még sok csókot fog kapni életében.
-Igen, de ha eltalál egy bomba...!

Így vágtam neki a sorsdöntő évnek, enyhe gúnnyal védekezve a lappangó érzelmesség ellen, iróniával hűtve a várakozás lázát. Az év hallatlan élményeket ígért és a kínhalál ezernyi lehetőségét.

II. rész IX. fejezet
Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső

Szibarita: elpuhult, kényelmes ember

A bejegyzés létrehozása: 2018. január 15.

Hozzászólások

Albert Heisler képe

Cikk Becht Rezsőről a HETEK mostani számában !!!