1956 forrongó ősze

Keresés az archívumban

Helyszín
Mű szerzője és címe:

És eljött 1956. szeptember 17-e, a Magyar Írók Szövetsége közgyűlésének napja. A magyar értelmiség már három év óta az Írószövetséget és a Petőfi Kört tekintette a közélet legfontosabb fórumának, az igazi szocializmusért folytatott harc porondjának, így tehát az Irodalmi Újságnak a II. Írószövetségi Kongresszus anyagával foglalkozó szeptember 22-i száma perzselő érdeklődést és szenvedélyes helyeslést váltott ki.

Veres Péter okos és diplomatikus elnöki megnyitójában azt követelte, hogy az íróknak ne kelljen tapsolniuk annak, amit nem értenek, vagy nem hisznek, esetleg éppen elleneznek, mert ez méltatlan és embertelen dolog mindenkire, de az írót meg valósággal lelki beteggé teszi, hiszen az ő „életeleme”, az ő „szakmája” éppen az igazmondás. Az igazmondás lehetőségének követelése volt az egész közgyűlés egyik alaphangja. Ezt hangoztatta Képes Géza, Kónya Lajos, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Aczél Tamás.

A másik követelmény az volt, hogy biztosítani kell az írók részére is az elemi emberi jogokat, köztük a gondolkodás és véleménycsere szabadságát és lehetőségét, ami az írónak életfeltétele, mert enélkül nem tud írni. Ezt már Veres Péter szögezte le megnyitójában, melyben sok egyéb mellett még azt is kifejtette, hogy „a szekundér jellegű hangulatoskodás, a világirodalomból élő eklekticizmus és általában a művirágköltészet éppoly keveset ér, mint a sematikus mozgalmi retorika. Az igazi nagy költő a semmiből is nagyot alkot, és akár a romantikus, akár a realista, a szimbolista vagy akármelyik más didaktikus célokat szolgáló meghatározás lényegtelenné válik a vers nagyságától.”

Képes Géza titkári beszámolójából néhány idézet: „Az irodalmat nem szabad propagandaeszköznek tekinteni. - Nem szabad, pártszempontokra hivatkozva, elvetni igaz írásokat, mert azok egyes jelenségeket pesszimisztikusan, naturalista módon fejeznek ki. - Nem szabad ‒ mint ahogy megtörtént ‒ az Irodalmi Újság egyik számát egyszerűen elkobozni, mert az abban közölt Kónya-vers a tagosításról és Benjámin bökversei Rákosi elvtársnak, vagy Farkas Mihálynak nem tetszettek. Ugyanez áll Kónya, Háy, Németh László újabb könyveinek vagy Madách „Az ember tragédiája” előadásának betiltására is. ‒ Ha a Szabad Nép múlt vasárnapi számában végre rehabilitálták azokat, akik az 1955. október 16-i memorandumot, amelyben tiltakozni mertek a Központi Vezetőség korábbi határozatával ellentétes irodalom-ellentétes ténykedése ellen, vagy akik cikkeik és Petőfi Köri felszólalásaik miatt pártbüntetést kaptak, akkor mért zárták ki ebből a rehabilitálásból Déry Tibort, Kónya Lajost, Benjámin Lászlót és Tardos Tibort? ‒ Mindezek a tünetek az Írószövetség életét és az egész irodalmat a bénultság állapotába döntötték. ‒ Ki kell tűzni vitára a „szocialista realizmus” fogalmának új tartalommal való megtöltését, mert ennek a tisztázatlan fogalomnak köszönhető irodalmunk teljes elsablonosodása. ‒ Demokráciát, jogot, szókimondást, jobb életet kívánnak nemcsak az írók, hanem a beérkezett levelek tanúsága szerint a munkások is.

Bátor, sokszor szinte vakmerő vád rezgett a szenvedélyes szavakban a vezetők dogmatikus, szektás irodalompolitikája ellen, és mivel az ország ezt az egyetem-politikára is érvényesnek érezte, valami mámor vett erőt az embereken, különösen az ifjúságon. Megindult egy folyamat, melyet kívülről a Szabad Európa Rádió táplált és szított elég felelőtlenül, olyan remények kecsegtetésével, melyek sohasem valósulhattak meg.

***

Már októberben voltunk. A soproni ősz minden pompáját kibontotta, és mi ketten Máriával boldogan szedtük a lőverben az Aranyparmént, a Batult, London-pepint, Boscopszépét, vagy áhítatosan jártunk az erdők és a Brennbergi völgy vörös és sárga lombhullásában.

Ezen az őszön könnyebb volt a lélegzés, lebegőbb a járás, mint elődjein, pedig a Művelt Nép még Szigethy István egyik rajzát közölte, melyen a Mars-lakók távcsöveken figyelik a Föld lakóinak életét és egyikük felkiált: „Nem hinném, ha nem látnám, hogy ilyen atmoszférában élni is lehet…!”

Azokban a hetekben „Kucsera elvtárs” volt a legnépszerűbb ember az országban, viszont megteremtője, Háy Gyula volt a pártfunkcionárisok által leginkább gyűlölt író. Háy ugyanis Kucserában egyetlen figurába sűrítette a rossz funkcionárius minden rossz tulajdonságát és Kucserát gúnyolva, kegyetlen iróniával harcolt a konok dogmatikusok, a korlátolt bürokraták, a valóságtól elrugaszkodott, és a néptől eltávolodott, lefüggönyözött autón járó, vérlázítóan pöffeszkedő politikai parvenük ellen, akiknek rangját a személyük körüli szolgálatra és védelmükre rendelt fiatalemberek jelzik, mint egykor Rómában a liktorok a szenátorokét. Ha színházba vagy valami ünnepségre mennek, akár a Kucserák, akár a Kucseránék, a színházat vagy az ünnepség színhelyét a karhatalom szállja meg, hogy megoltalmazza a nép szeretetétől fennkölt személyüket. A Balatonnál szögesdróttal kihasított rezervátumokban áztatják tagjaikat a Kucserák és gyógyítgatják magukat mindenféle bajból, kivéve a rangkórságot.

„Kucsera semmihez sem ért és éppen ezért mindennel foglalkozik, de csakis vezetői szinten. Kucsera számára minden irodalomhoz és művészetekhez értő ember gyanús és megbízhatatlan, akit „megbízható”, az irodalmat és művészetet gyűlölő funkcionáriusokkal irányítani kell. Kucsera a Nagykörúton magányosan csákányozó munkást három-négy fontoskodó aktatáskással ellenőrizteti, mert rendnek muszáj lenni … Kucsera egy idegen, nem létező társadalmi rend képviselője, szocializmust építő életünk kellős közepén Kucsera valami puha, amibe történelmünk sötét zsákutcájában beleléptünk. Ó, Kucsera, szűnj meg létezni! Mert amíg Kucsera Kucsera marad, addig a nép nem lesz boldog!”

Az ország kaján örömmel olvasta a Kucseraságokat, a Kucserák dühöngtek éspedig szinte kivétel nélkül, úgy hogy azt kellett hinni, hogy jó funkcionáriusok egyáltalában nincsenek, csak Kucserák, tehát rosszak. A Kucserák bosszút forraltak, Háy Gyula pedig még nem tudta, hogy ez a Kucsera elvtárs még több évre börtönbe fogja juttatni.

Közben folytak a rehabilitálási eljárások. A feltámaszthatatlan áldozatokat díszsírhelybe helyezték át. „A Kommunista Párt temeti önkezével elpusztított mártírjait” – áll az egyik kép alatt, amely a rehabilitált Rajk Lászlónak és három társának temetését mutatja a kormány és a párt vezetőségének jelenlétében.

Megrázó búcsúbeszédet mondott az ártatlanul kivégzettek sírjánál, százezer megrendült gyászoló gyűrűjében Méray Tibor október 6-án, a nemzet száz év előtti és mostani gyásznapján. „Akkor a habsburgi önkény, most a sztálini önkény ölt, akkor is ártatlanokat, most is ártatlanokat. Ha van, ami a gyász színénél is feketébb, véretek vörösénél is lázítóbb, akkor az az, hogy mindmáig nem történt meg a méltó felelősségre vonás!”
Devecseri Gábor verse azok nevében vezekel,

kik elhittük a bűnnél ostobább
s az őrületnél szörnyűbb vádakat,
kik máglyájukra dobtunk gallyakat…

Vajon mit érezhetett a tettes, Rákosi Mátyás, amikor ezeket valahol az élve eltemetett zsarnokok sírjában olvasta?

A Legfelsőbb Vezetőség jónak látta a cukros madzag alkalmazását, és ezért 200 író részére hajókirándulást engedélyezett Bécsbe, a tömegszállássá átalakított egykori Szent Gellért, most Táncsicsra átkeresztelt hajón. Ez az esemény Aczél Tamást egy majdnem egyhasábos versnek, az „Óda Európához” címűnek a megírására ihlette, amelyben a határsorompók felvonását reméli:

… ma Bécs, holnap Párizs és London holnapután -
nem elérhetetlen álom ez, ne higyjétek …

… úgy fájt, sajgott kegyetlen,
hogy nem vagy gazdag, amilyen lehetnél., szegény vagy
vergődő hazám …

……..

mert valljuk be, egy kissé rongyos rokon lettél, Magyarország,
akit bár nem tagadnak meg, azért szégyellnek egy cseppet,
s csomagot ízleljen valamit ebből a köznapi örömből …

……

… szeretnélek megnyugtatni, Európa,
hogy már mi is szedelőzködünk az útra,
felemeljük a sorompót, szétnézünk a világban,
s lefogjuk annak kezét, aki újból visszarántani szeretne,
elég volt elzártan élni, félrelökve az útból …!

Pöfög, sziszeg és meg-megremeg a robbanásig feszített kazán, de Rákosi méltó utóda, Gerő és a Kubicsekek csak még alája fűtenek egy-egy lapát indulatfokozó szenet.

Erdei Sándor október 13-án, az Irodalmi Újság vezércikke fölé címnek egyetlen szót írt: Tovább! Benne meghirdeti, hogy az írók kiáltani fognak, valahányszor találkoznak szerte az országban „azonnali kiáltásra késztető bajokkal, a közelmúlt bűneinek elképesztő következményeivel”.

Kétesztendős késleltetés után végre megjelenésre engedélyezik Kónya Lajos könyvét, a „Hej búra termett időt…”, melyben Lajos nekem is juttat két esetben néhány szép oldalt, közösen eltöltött órákra emlékezve.

A Vörös Csepel munkásai még hallgattak, mert „még kísértett bennük az elmúlt kegyetlen időszak megfélemlítésre, gyanakvó spicli ambícióira, lélektiprásra alapozott szelleme” ‒ írja Pál László csepeli sztahanovista és megjegyzi, hogy az Irodalmi Újság közgyűlési számáért a csepeliek 10 forintot megadtak, csak hogy olvashassák.

Néhány nappal a kirobbanás előtt még Táncos Gábor, a DISZ Petőfi Kör titkára „Tisztító szenvedéllyel” cím alatt foglalkozik a Petőfi köri nagy vitákkal, az ifjúság politikai érdeklődésének, harci kedvének és tettvágyának megsokszorozódásával.

„A nemzeti közvélemény rokonszenve kíséri a fiatal értelmiség legjavának harcait. Csak azóta igazán széles körű az érdeklődés, forró az együttérzés, amióta a szektás rosszindulat megpróbálta durva rágalmaival és a restaurátorokhoz méltó adminisztratív intézkedéseivel ezt a fejlődést, fékezni… E fiatalokban él a keserű önvád a cinkos hallgatásért és a bűnös hiszékenységért, s nem tudja elviselni a tétovázást, a felemás magatartást a hibák kijavításában, a bűnösök felelősségrevonásában az új tettek végrehajtása közben”.

Ezekben a hónapokban Nagy Imre volt a jövő reménysége. A párt kizárta tagja sorából, ám de október közepén kénytelen volt visszavenni, megrettenve a kizárás következményeitől. A közvélemény mind viharosabban követelte Farkas Mihály felelősségre vonását és a közélet legfontosabb posztjairól azoknak a szektásoknak az eltávolítását, akik még 1956 derekán is a sztálinista restaurációval kísérleteztek. A romeltakarító munka befejezését követelte, mert végre építeni akarta a megtisztult demokráciát.

Ekkor már minden eresztékében ropogott a politikai építmény. Az egyetemisták, a képzőművészeti, színművészeti főiskolások viharos üléseken tárgyalták a tornyosodó problémákat. Közben, Rajk és sorstársai dísztemetése után, az öt rehabilitált mártír-tábornokot helyezték katonai pompával díszsírhelybe. Minden napnak, minden órának megvolt a maga politikai szenzációja.

Betelt az idő.

II. rész, XIII. fejezet

Közreadja Turbuly Éva

A bejegyzés létrehozása: 2018. október 22.
Kérjük, ne használja a képernyő nyomtatást a képek másolására! Köszönjük.