A honlap frissítése miatt ideiglenesen nem elérhető a hozzászólás és a regisztráció funkció.
Szíves türelmüket kérjük.

1956 tavasza, a Győr-Sopron vita

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

A következő – 1956-os – év tavasza politikai tavasz volt, a tavasz minden izgalmával, lázával, reményével. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa leszámolt a személyi kultusszal. Sztálin mesterségesen felfújt nagyságának léggömbjét az elkövetett dogmatikus hibák, gazdasági balfogások, politikai bűntettek és Lenin tanainak kerékbetörése kipukkasztotta. (Éppen tegnapelőtt volt halálának tizenhatodik évfordulója és a szovjet újságok, de a népi demokráciák újságai sem emlékeztek meg arról az emberről, akinek vastag bajuszától, szúrós, jéghideg pillantásától és kurta pipájától annyi éven át rettegtek a milliók. Egyetlen kis virágcsokor a Kreml falában nyugvó egykori félisten sírja előtt jelezte, hogy valaki még számon tartja ezt az egykor a megkönnyebbülés sóhajával fogadott napot.) A történelmi fordulatot jelentő XX. Kongresszuson Nyikita Szergejevics Hruscsov többórás előadói beszéde után többek közt A. A. Szurkov, a Szovjet Írók Szövetségének titkára, a szokásos szólamok mellett ilyesmiket is mondott: „Nagyon zavarta irodalmunkat fejlődésében az a körülmény, hogy éveken át az irodalmi jelenségek értékelésében nálunk vagy a nyakló nélküli dicsérgetést alkalmazták, vagy a kritikai „meggyúrás” lármás módszerét. Még nemrégiben tanúi voltunk annak, ahogy pazarló bőkezűséggel adtak díjakat irodalmi művekért, amikor nyilvánvalóan nem teljes értékű, művészileg gyenge műveket jutalmaztak csupán a tematika időszerűségére való tekintettel; amikor a hasznos, de egyáltalán nem nagy művészi értékű művet háromszorosan is díjazták – minden kötetet külön! Így nehéz volt meggyőzni az írókat az irodalom magas eszmei-művészi színvonaláért vívott harcunk következetességéről”.

Az ilyen megnyilatkozásra a magyar szellemi élet legérzékenyebbjei, a költők és írók, természetesen felkapták a fejüket, hiszen amit Szurkov mondott, az ugyanúgy állt a magyar irodalmi életre is, s az egyaránt fájt nekik is, az olvasóknak is. Az Irodalmi Újság, a Magyar Írószövetség lapja, amely Szurkov beszédét teljes terjedelmében közölte, csakhamar a legkeresettebb folyóirat lett. Feltartott fejjel, szimatolva vitatták cikkeit, mintha már éreznék a levegőben a mi hazai személyi kultuszunk ravatalszagát. De Szurkov beszéde csak ízelítő volt az új idők szavából. Utána a szovjet irodalom elismert nagyja, M. A. Solohov emelkedett szólásra. A keserű szatírának, maró gúnynak, támadó szellemnek olyan kincsesládája volt ez a beszéd, hogy ami érdekeltjeink nem győztek könyökig vájkálni benne mindig újabb gyöngyszemek után.

„A Szovjet Írók Szövetségének 3247 tagja csak látszat – mondta Solohov. „Valójában az író-lista jelentős része „holt lelkekből” áll, akiket egy modern Csicsikov jó pénzen adhatna el. És ezernyi íróra alig tucatnyi jó könyv jut… Kár, hogy Szurkov ezeket a tényeket elhallgatta… Hruscsov igen tapintatos formában állapította meg, hogy a szovjet irodalom elmaradt állapotban van, mert egyes írók kapcsolata az élettel meglazult... Nos én, Solohov, akiről a úristen megfeledkezett, amikor a tapintat ritkabecsű ajándékát osztogatta, én goromba őszinteséggel kimondom: meglazulhat-e az, ami nincs?!... Gyökeresen át kell szervezni az Írószövetséget és annak munkáját… Gorkij halála óta egyetlen írónk sincs, aki őt akárcsak megközelítené… Az irodalom alkotómunkásait meg kell szabadítani a fölösleges ülésezgetéstől, mindentől, ami gátolja őket abban, hogy könyveket írjanak. Már eddig is elég kárt okozott nekünk, hogy az írásművészet olyan kiválóságai, mint Leonov, Tyihonov, Fegyin és mások mindenféle üléseken pazarolják el drága idejüket!... Énֹ esküvel ígérhetem, hogy soha többé az életben nem írok a Pravdába cikket a kolhozparasztok háztáji gazdaságának gyümölcsfáiról…” És így tovább.

Ez az akkoriban hallatlan merésznek tűnő beszéd olyan ujjongó érzést keltett az írók körében, különösen a benne felvetett követelések tekintetében, mint mikor a jégpáncélba szorított végtelen tél után végre egy első tavaszi napsugár kicsalja az elfagyott fű közül az első primulákat. Néhány nap alatt ilyen primuláktól sárgállott nálunk is az irodalmi és művészeti tarló.

Földeák János „Józanabb szóval” című versében így kiált fel:

Nem egy ember, de még ezer sem bírhat olyan joggal,
hogy büntetlenül dúlja szét ma jövőnket…

Keszthelyi Zoltán a politikai mellékízek teljes kihagyásával a poézis műveiről versel, a Magyar Nemzet Szabó Lőrinc „Hajnali látomását” hozza. És Rákosi Mátyás, a zömök lidérc hogyan viselkedik ezekben a napokban, amikor morajlani és forrósodni kezdett lábai alatt a talaj? A Központi Vezetőség március 12-13. ülésén többórás beszámolót tartott a SZKP. XX. Kongresszusáról. Ebben a beszédben ilyen „bemondások” találhatók: „A Kongresszus nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az elért sikerek egyik döntő tényezője, hogy a SZKP-ban újra a pártélet lenini szabályai jutottak érvényre, hogy helyreállt a kollektív vezetés, megerősödött a pártdemokrácia. A marxizmustól teljesen idegen a személyi kultusz. A személyi kultusz szelleme kihatott a népi demokratikus országokra, köztük hazánkra is, ahol ugyancsak komoly hibák keletkeztek belőle. Teljes erővel tovább kell szilárdítanunk a kollektív vezetést… Látnunk kell, hogy a személyi kultusz feltámadása állandó veszély, melyet táplálnak a talpnyalók, a karrieristák, nemegyszer tudatosan az osztályellenség is, s melynek minden megjelenési formáját csirájában el kell fojtani.”

És végül összefoglalva megállapítja: „Pártunk politikai vonala, melyet a MKP III. Kongresszusa dolgozott ki, helyes volt!”

Az ország szabad népe ámulva olvasta a Szabad Népben a személyi kultusz megtestesítőjének, Rákosi Mátyásnak ezt a szemenszedett beszédét, és nem akart hinni a szemének, pedig az álnokság és hazugság terén már felmérhetetlen tapasztalatai voltak. És mi történt? Rákosi és dogmatikus sleppje továbbra is vakon követte a sztálini példát és nem volt képes megváltozni. A földalatti morajlás pedig, Nagy Imrétől és híveitől táplálva, tovább fokozódott és kezdett a felszínre törni.

Mi soproniak, a „mínusz-város” elkeseredett polgárai akkor éreztük először az új szellő lengedezését, amikor májusban Szeberényi Lehel, egy lelkes fiatal budapesti író a Művelt Népben „Soproni jegyzetek” cím alatt feltárta Sopron méltatlan helyzetét és heves vádakkal rontott neki a megyeszékhely, Győr, vezetőinek.
„Győr mintha gyűlölné Sopron kultúráját: érzi, hogy ebben az egyben alul marad, hiába a hatalom, az erő, mellyel rendeleteit és utasításait küldi a megalázott városba. Hiába az uralkodással felérő hiú és dölyfös igazgatás a „magas megyeszékhelyről” - írta Szeberényi. „Ha csak egy hetilapja lenne, bizonyára ennek is örülne Sopron, az a város, melynek azelőtt négy napilapja volt. Minden panasz, minden felgyülemlett keserűség felsorakozott: a színészek nélküli színház, a leapadt könyvkereskedések, az írók függősége Győrtől és így tovább… Meglátogattuk Horváth Józsefet műtermében. Ugyanaz a melankólia és rezignáltság, amit már más művészeknél is láttunk… Gyönyörű képeit láttuk, történetesen az Üstkovácsot és egy hibbant férfi portréját; tátva maradt a szánk, hogy akvarellben ezt is lehet. És ezek a képek a pesti zsűrizők tetszését nem nyerték meg, merthogy a bolond nem tipikus tagja társadalmunknak s az üstkovács sem az, ki a maga kezdetleges műhelyében mer a nagy vasgyárak korában dolgozni. Ó Művészet Ege, hogy nem szakadsz rá ügyeidnek e bikkfafejű intézőire!”

A cikket óriási felhorkanás követte. Jöttek az ellencikkek, mosakodások, ellenvádak, de jöttek higgadt válaszok, sőt önkritikák is, kibontakozott egy országos Sopron-vita, melyben egyik legősibb, legkulturáltabb és méltatlanul gyámkodás alá helyezett városunk nagykorúsítását követelték. Létrejött az új szellem első eredményeként egy termékeny közös ankét Győrrel, „melyen felszakadtak a zsilipek, a hallgató város megszólalt, bátran és őszintén elmondta, ami szívén fekszik”.

Sok minden megjavult, de még több maradt a régiben, az a „bikkfafejűség” pedig ma is nemegyszer megmutatkozik és száraz villámként ott futkos a két város láthatatlan indulat-táján.

II. rész, XIII. fejezet

Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. október 8.