„1961 után csöndesebb évek következtek.”

Most pedig hadd szőjem tovább az emlékezés foszladozó fonalát.

1961 után csöndesebb évek következtek. Az élet valahogy simább lett, az indulatok utolsó hullámai is lelohadtak, vagy legalábbis felszívták árulkodó tajtékjukat, mi ketten meg Máriával teljesen visszavonultunk lakásunk és kertünk védett öblébe, ahova a politikai szelek zúgása csak letompítva hallatszott.

A nap bármely szakában a miénk volt Sopron megunhatatlan tája és meghitt városképe, benne néhány jóbarát. Mindez valami provinciális békességet adott a világot szorongató zaklatottság, öldöklő hajsza közepette. Nagy könyvtárunk, képeink, zongoránk, a hangversenyek, mozi, rádió és házbeli barátaink TV-je bármely percben kiengedett bennünket a vidéki élet karámjából a művészetek és szellemi élvezetek végtelen zöld mezejére. A szerény nyugdíj, melynek vásárlóereje az alattomos drágulás folytán évről-évre sorvadt, még ki tudta elégíteni ugyancsak szerény igényeinket, a nyugdíjasok vigaszdíja pedig – a függetlenség, szárnyakat adott, hogy felszállhassunk azokba a magasságokba, ahol meditációra, [kontemplációra], sőt néha még egy-egy kisebb írás megszületésére is jutott idő.

Nem tudom, hogy és mint, - talán az UNESCO révén – vagy mert odakinn még nyilvántartottak mint írót, egyszerre csak valóságos könyv- és folyóirat áradat tört rám. Az Österreichische Gesellschaft für Literatur, különféle osztrák, svájci, nyugatnémet, USA-beli kiadók sorba megküldték legújabb kiadványaikat, könyvjegyzékek kíséretében, melyekből további köteteket választhattam. Kereken 25 év óta el voltam vágva a nyugati irodalomtól. Tájékozottságom, melyre azelőtt annyira ügyeltem, szertefoszlott. Most pedig a neveknek és műveknek valóságos gátszakadása öntött el, s akárhogyan is igyekeztem kipótolni az elmulasztottakat, be kellett látnom, hogy ezt a kimaradt negyedszázadot már behozni nem bírom. És ha éjjel-nappal olvasnék, jegyzetelnék, katalogizálnék is, – hiába, a kipótlásra sem időm nem lenne elegendő, sem emlékezőtehetségemnek a korral járó csökkenő befogadóképessége sem bírná az iramot.

Sokáig gyötört ez a felismerés, később beláttam, hogy hiszen már nem olyan fontos, ismerem-e Dürrenmatt, Ionesco, Günther Grass, Arthur Miller és száz meg száz kevésbé jelentős modern író műveit. Valami megkönnyebbülés jutalmazta ezt a felismerést, a felelőtlenség kellemes mámora ringatott, de azért az öregség hintaszékének talpa alatt néha még meg-megcsikorog az a tudat, hogy „Feierabend” lett, a céltudatos, betervezett munka alkonya, hisz a végső Cél már ott leselkedik valamelyik évkanyar mögött.

A munka beszüntetését nem kell szó szerint venni. Dolgoztam, vagyis inkább csak dolgozgattam nemcsak a lőverben, ahol szeretettel nyestem az ágakat, kapartam a fák törzsét, hanem az íróasztal mellett is.

Már az ötvenes évek második felében két évig tartó munkával lefordítottam, ill. latinból és németből kivonatoltam a Magyar Tudományos Akadémia Bányatörténeti Kutatási Szakosztálya megbízásából a Magyarországra vonatkozó bányatörvényeket Szent István korától kezdve, a Bécsi Udvari Könyvtárban őrzött eredeti okiratokból 24 kötetben kiadott gyűjtemény alapján. Később, további két év alatt német és angol szövegből megírtam magyarul Georgius Agricolának, az első kohó- és bányatudományi szerzőnek 1557-ben remek fametszetekkel illusztrált, közel 500 oldalas művét, a „De re metallica”-t, melyhez egy hatvan oldalas bevezető-tanulmányt is írtam. A mű állítólag 1967-ben vagy 1968-ban fog megjelenni.

Amikor a Bányamérnöki Fakultás Miskolcra került, az itt maradt Erdészeti és Faipari Egyetem számára fordítottam és fordítok még most is szakmunkákat németből, angolból, oroszból, olaszból és spanyolból, a Liszt Ferenc Múzeum részére pedig franciából, oroszból és angolból. Mindezek a fordítások és két-három angol-német tanítvány kiegészítik a nyugdíjat, illetve nyugdíjainkat, mert Máriám is részt vett a bányatörténeti munkában a regiszterek összeállításával, és ő is ad német órákat.

***

A saját invencióból fakadó írás amúgy sem nagy lángja mécsessé fonnyadt ezekben az években, és még most is csak kisebb elbeszélésekre, tárcákra, leírásokra korlátozódik. A megyei lap, a Kisalföld az a szerény fórum, ahol ezek az írások meg-megjelennek. Nem titkolom, elsősorban a honorárium indít arra, hogy a nagy lapok és folyóiratok publicitása után most itt lássam nevemet, melyet az idősebbek még ismernek, a fiatalabbak azonban már nem, illetve csak elvétve. Egyébként a mostani gyakorlat szerint a megyei lapok vasárnapi irodalmi- és művészeti mellékletei nemcsak a megyei írók írásait hozzák, hanem a legismertebb fővárosi írók és költők verseit és elbeszéléseit is, persze másodközlésben. Ezt különben én is elmondhatom itt megjelenő írásaim egy részéről, mert azok húsz-harminc év előtt megjelent tárcák vagy elbeszélések módosított, a korhoz alkalmazkodó variánsai.

És ha már itt tartok, akkor megemlítem, hogy a Budapesten Sopronról megjelenő városismertető útikönyvek és leporellók szövegének jórésze is tőlem származik. Ez elől nem tudok kitérni, mert elsősorban mint „soproni író” vagyok lebélyegezve, aki főleg Sopronról ír és innen veszi elbeszélései témáit is, ahogy az új Irodalmi Lexikonban csodálkozva olvashattam.

Az ismert írók és költők közül ezekben az években a legszorosabb kapcsolatot a Kossuth-díjas Kónya Lajossal tartottam, aki itt töltött diákévei óta, amikor első költői lépéseiben támogattam, hűségesen ragaszkodik hozzám. Nyaranta többször együtt vagyunk Révfülöpön vagy Balatonbogláron, ahol nyaralója van. Rajta kívül Keresztury Dezsővel tartjuk a barátságot.

Emlékezetes estéim azok voltak, amikor Áprily Lajossal, a szerintem legnagyobb élő magyar költővel órákon át beszélgethettem, vagy amikor egy estét Veres Péterrel, ezzel a bámulatosan éles elméjű és nagyműveltségű autodidaktával tölthettem, akinél ízesebben, valóságosabban még senki sem írta meg a magyar szegényparaszt életét. Németh Lászlóval, ezzel a tüneményes regény- és drámaíróval, ragyogó esszéistával – sajnos – személyesen nem ismerkedhettem meg. Múlt nyáron azonban, amikor a Tihanyi-félsziget még alig felfedezett nyugati partján, Sajkodon jártunk, hogy megtekintsük barátaink, dr. Mészáros László és felesége, Takách Marianne csellóművésznő új telkét, láttuk Németh Lászlót, a Sajkodi esték íróját, amint a nagy családi villa mellett, fák közé rejtett, nádtetős, muskátlis „alkotóháza” előtt sétálgatott.

Az a két hét a Balatonon maradt továbbra is az év legfényesebb szakasza. Attól a perctől kezdve, amikor Tapolca után a Szentgyörgyhegy mögött felcsillant a nagy víz a hegyek csipkés keretében, lehullott rólunk minden salak, minden árnyék, halhatatlanoknak éreztük magunkat és boldog gyermekké lettünk, akik lelkendezve köszöntik a téli álmok tájait: Szigligetet, Badacsonyt, Tomajt, Ábrahámhegyet (itt már a torkunkban dobogott a szívünk), aztán a Fülöphegyet, a Császta-strandot, majd a kedves révfülöpi állomást, ahol már várt reánk Vali, a háziasszonyunk.

Egy félórával későbben már a szigeti strand felé siettünk fiatalon, rugalmasan, szemünkkel végigsimogatva a kis parkot, a mólót, a nagy parti fákat, a boglári hegyeket odaát Somogyban, hogy végül bódult örömben köszöntsük szent fánkat, a Nagy Fát, a vizet, a napfényt, az eget és barátainkat.

Mária ezekben a hetekben mindig csillogó szemű bakfissá fiatalodott és úgy öleltette magát a susogó víztől, hogy az már a házasságtörés határát súrolta. Egy-egy napra kiszakítottuk magunkat a víz bűvöletéből és hol Szigliget felé meneteltünk kora délelőtti fényben, peckes nyárfasorok között, hol a Szent György-hegy bazaltorgonájának oszlopai közül ittuk szemünkbe a varázslatos világot barátainkkal, Mariannával és Tomyval, az Állami Operaház két csellistájával, hol egy hajó fedélzetéről szürcsöltük ennek a számunkra mindennél szebb tónak képét Keszthelytől Füredig.

Talán a méhek ismerik azt a kielégült érzést, amikor nektárral megrakva, a tarka rét ragyogásából hazafelé tartanak. A kaptárban, amely minket eltöltött, amikor barnára sülve, egy évre való napfénytartalékkal testünkben és lelkünkben, elmaradt mögöttünk a Fülöp-hegy, és négy átszállás után, kilenc órai döcögés után újra Sopron ízes, fűszeres levegője fogadott bennünket, benne kis otthonunk és fent a hegyoldalban a lőver.

II. rész XIV. fejezet

Közreadja Turbuly Éva