Az 1911-es év diákbáljának hajnalán, amikor kialudtak a Kaszinó nagytermének üvegcsillárjai, diákéletünk utolsó szakaszába léptünk. Elérkezett az utolsó félév, az érettségi előtti hónapok fojtogató sora. Az osztályt a közös veszélyben egybekovácsolta az immár valamennyiünket eltöltő barátság ereje. Tudtuk, hogy júniusban annyi felé szakadunk, ahányan vagyunk. S bár akkor még úgy látszott, nyitva áll előttünk a tehetség kibontakozásának és a boldogulásnak útja, a politikai égbolt alján cikkázó villámok rosszat sejtettek. A magyar parlamentben a képviselők egymás fejéhez vagdosták a tintatartókat, Afrikában kitört a marokkói válság és Tripoliszban háború folyt.
Aztán eljött a nap, amikor Buthy Dénes főpedellus kicsöngette az utolsó órát. Már nem diákok voltunk, hanem maturánsok. A nyolc évet nem zárta a ma szokásos édesbús ballagás. Minden ünnepélyes záróakkord nélkül, virágtalanul búcsúztunk padjainktól. Örömmel tettük, még nem tudtuk, mi volt életünkben a diákkor, s így hálátlanok voltunk. Míg mi az Erzsébet-kert gesztenyefáinak porcelántornyos virágai alatt lázasan tanultunk, a líceum ifjúsága a záróünnepély után szerteoszlott és egyedül maradtunk a nagy épületben. Június utolsó napjaiban azután ötös csoportokban álltunk a második emelet boldog rajzórák emlékével telített nagytermében az érettségi bizottság előtt, hogy fekete, térdig érő ferencjóska kabátjainkban főve számot adjunk nyolc év munkájáról. Gyurátz Ferenc püspök úr, aki olyan volt, mintha a temetőből szabadságolták volna elnöki tisztének ellátására, síri hangon feltett kiegészítő kérdéseivel majdnem katasztrófába döntötte jó latin feleletemet és lerontotta érettségi bizonyítványomat. Mint „bene maturus" hazaérve, még a ferencjóskában, fejszét ragadtam és a Pirchala-féle latin nyelvtant egy fatönkön foszlányokra aprítottam.
Imre már az osztályvizsgán lemaradt, Gabit pótérettségire utasították, így nélkülük telt el a maturánsok táncmulatsága az Erzsébet-kerti kioszk nagytermében, ahol még egyszer megtáncoltattuk az ártatlan kor „ideáljait". Voltak, aki éjfél után eltűntek a Széna-tér irányában, hogy meggyőződjenek biológiai érettségükről is. Én hajnalban Gizikééket kísértem haza.
Véget ért valami és elkezdődött valami. Ami véget ért, arról azt hittük, csak a gondtalan diákkor volt, ami elkezdődött, arról azt képzeltük, hogy a gazdag férfikor lesz. Alig három évvel későbben már tudtuk, hogy ami véget ért, az az emberiségnek egy aránylag békés korszaka volt, ami pedig elkezdődött, arról még csak sejtettük, hogy hallatlan változások kora lesz. Beléptünk a világháborúk, a forradalmak, az összes értékek átértékelésének korába – az atomkorszakba.