A lelkihasadásnak valami különös állapotában éltünk. Az angol, az amerikai és a moszkvai rádiók titokban hallgatott és súgva továbbadott hírei tartották bennünk a lelket. Félelemmel vegyes rokonszenvvel néztük a testi és lelki börtönünk fölött elszálló amerikai gépeket, amelyek minden pillanatban kioldhatták halálthozó terhüket. Mi lesz, ha egyszer kioldják? Lesz-e elég lelkierőnk, hogy otthonaink romjai fölött se rendüljön meg hitünk az igazság és emberiesség győzelmében?
A választ megadta december 6-a.
Úgy kezdődött, mint más napokon.
- „Berepülési veszély!"
„Zavarórepülés Nagykanizsa, Zala!"
„Kisriadó Nagykanizsa, Zala, Szombathely, Sopron!"
A gyár kapuja kitárult. Mindenki sietett haza, különösebb izgalom nélkül, de hajtva a „talán mégis" sarkantyújától.
Odahaza a lakás fürdött a decemberi napfényben. A könyvek, kották, képek, szőnyegek, a csillár, a zongora, a tárgyak gyanútlanságával itták magukba és sugározták a vidám fényességet. A kandalló békésen árasztotta a meleget, a hálófülkében halkan duruzsolt a rádió. Most megszakadt a zümmögés:
„Nagyriadó – Sopron!!"
Felbőgtek a szirénák.
Százegynéhány nagyriadó beidegzett gyakorlatával elvégeztem az előírt előkészületeket: ablaknyitás, ajtók kitámasztása, gázelzárás, s a többit, ahogy a rítus előírja.
- „Dél felől nagyobb ellenséges kötelékek repültek be az ország légterébe" – jelentette a rádió és tovább zümmögött.
Télikabátban Kosztolányi Ákom-bákom-ját olvastam a nyitott ablaknál és időnként átnéztem a pályaudvarra, ahol egy hosszú vöröskeresztes-vonatot tologattak. A nagy téren, köztem és a sínek között, a nyilvános óvóhely bejáratánál két férfi beszélgetett.
A rádió halk fütyülés után ismét jelentkezett:
– „Újabb erős kötelékek repültek be! Irány: észak!"
Ekkor már hallatszott a Károly Magaslat mögül az első kötelék tompa dübörgése. A veszélyérzet néhányszor végighúzta érdes ujját a szíven. De a kötelék lihegve elúszott a város fölött. A második, a harmadik is. Csönd lett. Lent a téren, az óvóhely előtt újra megjelent a két ember. Sütött a nap és az antennadróton az ablak előtt egy cinke hintázott.
Később – a kutyák karüvöltésétől kisérve – újra felhangzott a hegy mögül a morgás. Valahol északon már bombázott az első hullám. Nálunk még béke volt, csak a morgás erősbödött.
Aztán hirtelent, átmenet nélkül, az izmok eszeveszett működésbe kezdtek.
Az a két ember ott lent, az óvóhely előtt, égnek lódította karját, valamit kiáltott és hanyatt-homlok eltűnt a föld alatt. És már ugrottam én is. Ki a szobából, ki a lakásból, robogtam le a lépcsőn két emeletet. Már az utolsó kanyarnál voltam, amikor szemközt a lépcsőház ablakában egy égnek törő tűzoszlop tükörképét láttam s rögtön utána a pokol vaskapujának kicsapódását hallottam, amitől megrengett a ház és a falnak lódultunk mi hárman, elkésettek. A másik kettő az utcáról rohant be vakon a rémülettől, s lesodort magával a pincelépcsőn, be az óvóhelyre, ahol abban a pillanatban aludt ki a villany egy újabb robbanástól.
Ötven ember kiabált, sírt, imádkozott és sikoltozott ott lent a vaksötétben, dülöngélve, egymásra borulva. Két kéz eszelősen megragadta a karomat, a vállamba egy idegen fej fúródott menedéket keresve.
Felkattantottam a zseblámpámat s a fénycsóvában idegen leányarc jelent meg, halálsápadtan a rémülettől, és a fehér arc oválisából óriásira tágult fekete szempár meredt a megváltó fénybe.
A világosság néhány pillanatnyi enyhülést varázsolt a lelkekbe. Néhány csitító szóra elapadt a hangzavar, csak nehéz sóhajok és reszketeg sírás fokozta a dermedt csöndet.
De már hallatszott a második hullám dübörgése. Az anyák maguk alá szorítva gyermeküket, újra a padlóra vetették magukat, mások takarók alá kuporogtak. A szép idegen leány a lábamnál nyöszörgött és nem engedte el a kezemet. Valaki hangosan imádkozni kezdett: „Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes..." A többiek átvették az imát, s minél erősebben zúgtak felettünk a gépek, annál hangosabban, rimánkodóbban zúgott az ima is.
Odafönt a vészes dübörgés már-már az elviselhetetlenségig dagadt, aztán kivált belőle egy külön sivítás, amely minket vett célba és folyton közeledett... közeledett... kivédhetetlenül.
Irtózatos csattanás rázta meg a házat. A pince padlója egy szilájat ugrott, majd még néhányat. Kettétört az ima, a torkomat valami halálos, sosem érzett szag fojtogatta, s a beálló csöndben hátborzongató csörömpöléssel hullottak alá a két emelet ablaktáblái.
– A lakásom! A könyveim! A zongorám! – kiáltotta bennem valaki. Nem hangosan, nem is kétségbeesetten, csak béna csodálkozással. – Fel kellene futni... segíteni... Nem hagyhatom egyedül őket!
De odakünn zengett és recsegett a világ, a rengő pincében pedig hullott a vakolat a görnyedt nyakakba. Most csöndben voltak a padlón fekvők, a térdelők és a lócákon gubbasztók. A szájukra vizes kendőt szorítottak, s míg fülük a végső, a halálos csattanást várta, szívük görcsösen reménykedett.
Mi történik ilyenkor a lélekkel?
Azt hiszem, sokkal kevesebb, mint emberi hiúságunk hinni szeretné. A lélek elbújik, elalszik vagy elájul. Az uralmat a test, az idegek, a szív és az állati ösztönök veszik át. A léleknek hűtötten tűrnie kell, hogy a test reszket, az idegek eltépik az istrángot, a szív a gégében zakatol és az ösztönök eszeveszetten hadakoznak a megsemmisülés ellen.
A „lelkierő" többnyire csak közömbösség a veszéllyel szemben, fantáziahiány, ritkábban önfegyelem, még ritkábban a vallásos hitnek kivételes emelkedettsége vagy a sztoikus bölcsesség páncélja.
Ilyenkor az ember nem gondolkodik, legfeljebb egyetlen gondolatba kapaszkodik, amely lehet: „Istenem, csak már vége lenne!" – vagy „Ránk szakad a ház és megfulladunk!" – vagy „Csak neki ne essék baja" vagy „Csak gyújtóbombát ne kapjunk!".
1915 januárjában, amikor egy lengyel falu végén hetedmagammal, mint hadifoglyot falnak állítottak, mert állítólag az egyik fogolynál dum-dum golyót találtak, a megkegyelmezésig tartó félórát minden nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül bírtam elviselni, mert a rettenetes hidegtől a nagy lábujjam annyira sajgott, hogy nem engedett egyébre gondolni. Ott, a pincében, a nálam védelmet kereső leány táplálta bennem a lelkierőt, úgyhogy a csak néhány percnek tűnő félórát korántsem éreztem olyan elviselhetetlennek, mint korábbi elképzeléseimben.
A modem Charon-bárka sötét fedélközének utasai egyszerre csak arra ébredtek bénultságukból, hogy odakünn az orkán elapadt. Elült a gépzúgás, a remegő talaj elcsitult, csak a pályaudvar felől hallatszottak robbanások.
Óvatosan fellopakodtam a pincelépcsőn a lépcsőház feltépett bejárati ajtajáig, és hunyorogva a napfénytől kikémleltem a szabadba.
II. rész, IX. fejezet
Közreadja: Turbuly Éva