A flekktífusz árnyai sűrűsödnek körülöttem. Dragincescu hadnagy, aki civilben magyar-francia szakos gimnáziumi tanár a Szilágyságban és jóakaratú, humor-teli ember, engem jelölt ki helyetteséül. Ő ugyanis a városban lévő egyik nagy legénységi barakk parancsnoka, de eddig még nem mert kimenni ellenőrzésre, mert a barakkban a tífusz dúl. Így jóságát leküzdve engem bízott meg a segédtiszti tennivalókkal, tehát a barakklátogatással is. Nehéz szívvel indulok el reggel egy kozák kíséretében. Szerencsére nem a hírhedt „temetőbarakkok", hanem a „Corpus" közelében lévő téglából épültek felé. Ami elém tárult, az mégis felülmúlta legsötétebb elképzelésemet. Amint belépek, a tüdőm fulladásig megtelik a vastag, bűzös, enyészetet idéző, szinte cseppfolyós levegővel. Eltart egy ideig, amíg szemeim látóvá válnak a gyér, jégvirágos ablakokon beszűrődő derengésben. Két sor priccs húzódik egymás felett végig a barakkon, s ezeken a gőztől és miegyébtől feketére pácolt fekhelyeken emberek, egykori osztrák-magyar katonák hevernek, test a test mellett. Az őrmester jelentkezik és jelenti a létszámot (ezren felül van). A továbbiakban megtudom, hogy reggelre mindennap tíz-tizenöt halottat találnak, az élők pedig már annyira gyöngék és fásultak, hogy alig lehet rábeszélni őket halott szomszédaik eltávolítására a barakkból. Dermedten hallgatom, azután remegő hangon buzdító beszédet intézek az emberroncsokhoz, bár érzem, hogy szavaimnak alig lesz foganatja. Ezeket az elkárhozottakat már nem menti meg semmi és senki, a vastag levegő csak úgy rezeg a tífuszláztól! Nincsen már itt egy négyzetcentiméter fertőzetlen folt sem. A magatehetetlen betegek alól állandóan csöpög az alsó priccseken fekvőkre, a félhomályból üvegesen merev tekintetek szegeződnek rám besüppedt szemgödrökből. Nekem meg görcsösen arra kell gondolnom, hogy ezeket a szerencsétleneket odahaza várják; az asszonyuk, a gyerekeik, az anyjuk, de még a Bodri is a hidas melletti óljában... És nem tudok rajtuk segíteni!
Közben észreveszem, hogy az őrmester hol a vállamról, hol a sapkámról elfricskáz valamit. Kérdő pillantásomra csak ennyit mond: „A tetvek hullanak felülről, hadapród úr" – és kemény arcában a kétségbeesés még jobban elmélyíti a redőket. Sóhajtunk, aztán megyünk tovább a konyhába. A konyha az alvilágban van, egy mai Hadesben, a régi poézise nélkül. Eleinte csak a lépcső legfelső fokát látom, a többit elfedi a felfelé hömpölygő gőzfelhő. Az őrmester karon fog, úgy botorkálok lépcsőfokról-lépcsőfokra, míg a pokolnak egy faggyú- és kásaszagú fajtájában nem találom magam. Gyenge lámpák küzdenek a vastag gőzfelhőkkel, alig-alig világítják meg a hatalmas üstöket, melyekben nem az elkárhozottakat, hanem azok silány eledelét kavarják fekete, félelmetes alakok, a szakács-ördögök. Nem bírom sokáig! Szívem és agyam satuban van, melyet mind szorosabbra csavarnak a látottak. Ki kell menekülnöm a -35°-os hidegbe, mert érzem az ájulás közeledtét.
Odahaza Dragincescu komoran hallgatja beszámolómat. Nem újság neki, tudja, hogy napról-napra többet ragad el a tífusz, ma tizenötöt egy barakkból, holnap már huszonötöt, egy hét múlva már ötvenet. De mit tehet ő, mit tehetünk mi, ha az orvosok sem segíthetnek. A baj gyökere a cári hatóságok tehetetlenségében és oblomovságában van. Nem a rosszakarat, még kevésbé a megfontolt szándék okozza a tömeghalált, hanem a tunyaság, a fejetlenség, a szervezés hiánya, a szláv „nicsevo"- filozófia, a belenyugvás az elkerülhetetlennek hitt csapásba.
***
Március 22-én este tíz órakor tudtuk meg, hogy Przemysl elesett. Novo- Nikolajevszk másnap örömmámorban úszott és zászlódísszel, felvonulásokkal ünnepelte a nagy eseményt, amelynek titokban nyilván a belső szobák lakói is örültek. A diadal az oroszokat nagylelkűvé tette. Meglátogatott bennünket egy generális, meghallgatta panaszainkat és minket, kiközösítetteket is átköltöztetett a nagyszobába, ahol így már tizenegyen voltunk, köztünk négy osztrák és két német katonaorvos, akik újabban kerültek hozzánk, és napközben a járványkórházban dolgoztak. Csupán idő kérdése, mikor kapják meg a tífuszt, s mikor adják tovább nekünk.
Amerre nézünk, mindenütt veszedelem, ragály, halál. Ma délután azt hittük a Halál személyesen látogat el hozzánk. Halkan kinyílt az ajtó, és apróra gyűrt hadnagyi uniformisban belépett egy csontváz, teljesen tar fejjel. Zavartan mosolygott, mint aki tisztában van hajmeresztő megjelenésével, de mit tegyen, most engedték ki a tífusz kórházból és ide utalták. Egyébként majd meghal az éhségtől. Eléje raktuk, amink csak volt, s ő egy hiéna mohóságával mindent elnyelt. Így ment ez a következő napokban is. Versenyt etettük, mert az evéstől szinte szemlátomást vesztette el ijesztő kinézését, dagadt, mint a felfújt hólyag. Végül mosolygós, csinos hadnagy kerekedett a [funebrális] lárvából, mintegy szimbólumaként az élet győzelmének a halál felett.
gyászos