Elkövetkezett 1956. október 23-a.
Hogyan és miként kezdődött ez a tragikus lefolyású forradalom ‒ nem tudom. Távol az események gyújtópontjától, Budapesttől, csak egymásnak ellentmondó, szenvedélyektől eltorzított hírek jutottak el hozzánk. Mindenesetre Janus-arcú történelmi esemény volt: egyik arcával a jövőbe tekintett, a Rákosi uralom bűneitől megtisztított, igazi demokrácia irányába, a másik arca visszafelé nézett, az elveszett régi világ visszaállításának ábrándjába. Forradalom és ellenforradalom volt egyidőben. De ami vér folyt benne, ami kín, szenvedés és kétségbeesés járt nyomában, azért végeredményben ismét csak a bosszú és szenvedély felkorbácsolói Rákosi, Gerő, Farkas felelősek. A Szabad Európa végzetes uszításaihoz is tulajdonképpen ők szolgáltatták az indítékokat.
Az utolsó lökést Gerő Ernő október 23-i ostoba, kihívó és elvakult beszéde adta. Utána csakhamar jobbnak is látta elhagyni a bajba sodort országot és követni Rákosit, valahová a Szovjetunióba.
Másnap, október 24-én tudtuk meg, hogy az egyetemi ifjúság Bem téri békés tüntető felvonulása után, este fegyveres csoportok szállták meg a Rádió környékét. Aztán ‒ ki tudja, melyik oldalról? ‒ eldördült az első lövés és a Sors foga közé kapva a zabolát vágtázni kezdett. Megkezdődött a Rádió ostroma.
Az első vér, az első áldozatok látványa néhány óra alatt a paroxizmusig korbácsolta fel a lefojtott szenvedélyeket, megvakította a józan gondolkodást és utat nyitott a féktelen rombolásnak. Mindaz a mérhetetlen szenvedés, megaláztatás, gyáva gyilkosság, melyet Rákosiék nyolc év alatt okoztak és elkövettek, most egyetlen bosszúordításba sűrűsödött. A politikai szenvedély sarlós ingája, amely eddig vadul balfelé lendült, most a természet törvényei szerint ugyanolyan erővel lendült ki jobbra és lekaszálta az útjába kerülőket.
Mire az első hírek Sopronba érkeztek, a fáma már több száz halottról és ezernyi sebesültről tudott. Nagy Imre, az új miniszterelnök, a demokrácia megtisztítója szerepében az események központjába került. Az egyetemi ifjúság, az írók, a vörös Csepel munkásai, a tiszti akadémia növendékei, a dolgozók százezrei, de még a kisdiákok is, valami tragikus öröm mámorában egyesültek.
A hírek egymás sarkát taposták. Amikor a rádióban felhívás hangzott el az épületek fellobogózására és kokárdák kitűzésére, Sopron piros-fehér-zöld zászlódíszbe borult és a melleken ott virított a kokárda. „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este, de többé már nem hazudunk!” ‒ hirdette rádióbemondó és az ország boldogan hitt neki. Az Egyetem előtt éppen akkor vonták fel a sarló-kalapácsos címer helyett a Kossuth-címerrel díszített lobogót a zászlórúdra, amikor Máriával arra mentünk. Az emeleti ablakokból néhány professzor meghatottan nézte az ünnepi aktust.
Az első napoknak szép lángolását és tisztító tűzét gyors iramban sűrűsödő koromeső és üszökhullás sötétítette el.
Miután (látszólag) teljesült az a követelés, hogy a szovjet csapatokat, amelyek még október 25-én részt vettek a Parlament előtti tűzharcban, vonják ki a fővárosból, kezdetét vette egy irgalmatlan embervadászat, amely október 29-én a Szabad Nép székházának, majd 30-án a Budapesti Pártbizottság székházának véres ostromával és a pártházban levők megölésével tetőzött. A fanatizált és felbujtott tömeg első sorban az ÁVO, az Államvédelmi Osztály tagjaira indított vadászatot, mint az emberüldözés, a házkutatások, deportálások, kínvallatások, bebörtönzések és kivégzések végrehajtóira. A lincs-törvény lett úrrá a budapesti utcákon. A bosszút lihegő tömeg rávetette magát a valódi vagy vélt ávósokra, lelőtte, agyonverte vagy felakasztotta őket. Véres hullákkal teltek meg a körúti fák, eszét vesztett, gyilkoló tömeggel a város. Ugyanis a kiszabadított politikai foglyokkal együtt esztelen nagylelkűségből ezerszám engedték szabadon a rablógyilkosokat, tolvajokat és egyéb közveszélyes bűnözőket, akik csakhamar az egyre szaporodó „felkelő”, „szabadságharcos”, „partizán” fegyveres csoportok létszámát szaporítva, megteremtették a bosszú rémuralmát. „Falábú Jankó”, Dudás, Dilinkó, a sokszoros bűnözök nevei ismertté váltak az egész országban és beszennyezték a tisztának indult forradalmat.
Az embervadászat csakhamar kiterjedt az időközben hivatalosan feloszlatott ÁVO volt tagjain kívül a Kommunista Párt mindenrendű és rangú funkcionáriusaira, ellepte az egész országot és Miskolcon, Győrött, az ipari városokban, de a falvakban is véresen tombolt. Akik eddig reszkettek, azok most megreszkettették a párttitkárokat, kádereseket, a szakszervezeti tisztségviselőket, a tsz-ek vezetőit. Mindenütt nemzeti bizottságok alakultak, az üzemekben, hivatalokban megválasztották a munkástanácsokat. Ezeknek egy része tovább izgatta a kedélyeket, más része igyekezett az indulatokat fékezni és a dolgozókat újra munkába állítani. Mert a munka mindenütt leállt, nemcsak napokra, hanem hetekre, ami csakhamar súlyos élelmezési helyzetet teremtett. Napokon át koplaltunk, mert még kenyér sem volt.
Feszülten figyeltük a rádió híreit a Corvin-közi, Continental szállói, Klauzál téri fegyveres csoportok, Maléter Pál ezredes Kilián kaszárnyabeli katonáinak harcairól, az eredménytelen fegyverletételi felszólításokat, s közben Illyés Gyula versét hallgattuk a „Zsarnok”-ról, a szavuk nem várt véres következményeitől megrettent írók szinte egyetlen bátor megnyilatkozását.
Óráról-órára fojtogatóbb lett a légkör. A kezdeti mámort és a reményt, hogy valami koalíciós kormánnyal meg lehet találni a helyes kibontakozás útját, szétfoszlatta a teljes elvadulás és esztelen őrjöngés. Már látszott, hogy Nagy Imre nem tud, talán nem ֹis akar megbirkózni a helyzettel, a gyeplő kicsúszott a kezéből, fantaszták irányítják az eseményeket.
A nyugati határ nyitva állott, mert még október 23. előtt felszedték a műszaki zárat. A forradalom hírére özönleni kezdtek a szenzációra éhes külföldi újságírók kamerákkal és magnókkal, az USA csillagos lobogója, az Union Jack, a máltai lovagkereszt vagy a Nemzetközi Vöröskereszt jelvénye alatt utazó gépkocsik. És megjelentek a régi rend képviselői, az emigránscsoportok megbízottjai és vezetői.
Fent a magasban a Vöröskereszt repülőgépei szállították Budapestre a kötszert, gyógyszert, takarókat, konzerveket és ‒ állítólag ‒ fegyvert is. A Szabad Európa Rádiója éjjel-nappal szította a forradalom tűzét. Ígért, kecsegtetett, kitartásra buzdított s az ítélőképességét elvesztett tömeg ama része, amely a régi rendet sóvárogta vissza, boldogan elhitte, hogy a nyugati hatalmak a mi kis országunk érdekében megkockáztatják a III. Világháborút, melynek első áldozatai éppen mi lettünk volna.
Az ország az utcán élt. A gyárkémények nem füstöltek, legfeljebb a zsákmányolt és elégetett káderlapok füstje szálldogált. Döntötték a Sztálin-szobrokat, a szovjet emlékműveket, szedték le a vörös csillagokat. Valami butító részegség bénította az agyakat. Nem gondoltak arra, hogy a szovjethatalom bele fog szólni a dolgokba, és pedig nem szép szóval, hanem ágyúcsövekkel, mert nem adhatja fel nyugati védőgyűrűjének egyik fontos részét, Magyarországot, hiszen ezzel megindulna a népi demokráciák általános felbomlása. Hiába mondta fel Nagy Imre a varsói szerződést, hiába igyekezett Magyarországot semleges állammá nyilvánítani.
Esztelen módon tucatnyi új párt és pártocska alakult, miután a Magyar Dolgozók Pártja szétesett. Ez a pártinfláció már eleve lehetetlenné tette a békés kibontakozást, még inkább a sok új újság és a Nemzeti Bizottságok szónokainak hangja, amely csak még tovább torzította az amúgy is torz helyzetet. Kár volt Mindszenty hercegprímást az előtérbe tolni és a mikrofon elé állítani, mert az ő túlságosan jobboldali ízű, helytelen politikai érzékről tanúskodó nyilatkozata nagyon balul ütött ki.
Amíg Mindenszentek estéjén minden ablakban kigyúltak a kegyelet gyertyái az elesettek emlékére és félénk lobogásukkal kísértetiesen világították meg a soproni belváros szűk utcáit, addig a főváros körül már újra gyülekeztek a szovjet tankok és kelet felől egymás után robogtak be az országba a szovjet katonai szállítmányok.
Az idegesség már kezdett elviselhetetlenné válni.
November 4-én, egy vasárnapon, aztán megkezdődött a dráma utolsó felvonása. A szolnoki rádió bejelentette, hogy Kádár János vezetésével megalakult a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely a szovjet csapatok segítségével helyre fogja állítani a rendet. A végveszély órájában a pesti rádió drámai hangú szózatot intézett a világ népeihez a halni indulók pátoszával.
És megindulnak a szovjet tankok, hogy megszállják az egész országot. Kíméletlen harc kezdődik. A tankok végigágyúzzák Budapest tereit, utcáit, házsorait és a főváros újra romvárossá lesz. A fegyveres csoportok a végső kétségbeesés erejével harcolnak és harcukba belekapcsolódnak kamaszkorban lévő fiúk is, akik nekitámadnak a harckocsiknak és saját készítésű Molotov-koktélokkal, benzinbombákkal harcképtelenné teszik a tankok egész sorát.
A harc kimenetele nem lehetett kétséges. A halottak és a rommá lőtt házak százai, Maléter csapdába esése és kivégzése, Nagyék menekülése a jugoszláv követségre, majd menedékük feladása után pusztulásuk valahol Romániában, a fegyveres alakulatok kapitulálása elkeseredett ellenállás után, százak és százak letartóztatása és elítélése, diákok deportálása, vér és könny, reménytelenség és emigráció ‒ ezekbe torkollott a nemes elgondolású, de az örök tegnapiak és megszédültek, kalandorok és a felajzott csőcselék által a szertelenségbe taszított mozgalom.
De ezzel még nem zárult le a kettős forradalom. A gyárak csalódott és az új ígéreteknek hinni nem tudó dolgozói tovább sztrájkoltak, részben az évvégéig, miáltal az ország gazdasága a csőd széléré sodródott.
Az inga pedig újra balra lendült a lendület legmagasabb fokáig és lekaszálta, aki útjába került.
II. rész, XIII. fejezet
Közreadja Turbuly Éva