A személyi kultusz avagy a gnóm uralmának nyolc éve, tehát 1948-1956 van soron. Legfőbb érték az ember!” – ezt a csalárd cégért lengette nyolc esztendőn keresztül a politikai forgószél a szocializmusnak nevezett, de azt lépten-nyomon megcsúfoló Rákosi-korszak fölött. 1947 nyarán nemcsak a búza érett be, hanem beérett a politikai pártok jobb- és baloldali frakcióinak széthúzásából keletkezett lehetőség arra, hogy a Kommunista Párt az augusztusi választásokon, a szovjet megszálló hatalom támogatásával és a politikai fegyvertár valamennyi fegyverének bevetésével megszerezhette a szavazatok 22%-át, s ezzel az ország legerősebb pártjává lett. A szociáldemokraták 14,6 %-ra estek vissza, Pfeiffer Zoltán Magyar Függetlenségi Pártja 14%-ot, Barankovics István klerikális Demokrata Pártja 16 %-ot ért el, a Kisgazdapárt erősen lemorzsolódott.
A következő lépés a Szociáldemokrata Párt jobboldali vezetőinek térdre kényszerítése és a Függetlenségi Párt, valamint a Barankovics Párt tönkretétele volt, mire a két vezér külföldre távozott. Hatalmas léket kapott a Szociáldemokrata Párt is, mire megindult a menekülés az új hajóra, a Kommunista Pártba.
1948 márciusában a két munkáspárt közös kongresszusán kimondották az egyesülést. Létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, ahogy ezentúl a Kommunista Pártot nevezték. Ezzel kezdetét vette a proletáriátus diktatúrája, és megindult az ország társadalmi átgyúrása: a kommunizmust előkészítő szocialista átalakítás.
A bankokat már 1947-ben államosították és többségükben megszüntették. A banktisztviselők – köztük Guszti sógorom is – állástalanokká váltak. Most, 1948 márciusában államosították az összes üzemeket és vállalatokat, amelyek 100 munkásnál többet foglalkoztattak. Ezt követte az ennél kisebb üzemek és vállalatok államosítása, az üzletek, raktárak lefoglalása, a házingatlanok elkobzása, ha azok a saját szükségletet túlhaladták és munka nélküli jövedelmet hajtottak.
És ekkor, amikor nyitva állott az út, hogy Marx és Lenin szellemében meginduljon a valódi szocializmus építése, ekkor valami más kezdődött. Balra a főúttól egy sötét mellékút elcsábította az ország vezetőit, majd az önmaga kegyelméből lett egyszemélyes vezetőt; és ez az út mintegy a már egyszer végigszenvedett parancsuralmi út egyenes folytatásaként, a bosszú, erőszak, a tévelygések, hibák, vétkek és bűnök halmazán át végül belekanyarodott egy dzsungelbe, melynek végén 1956 állott. Az út elején a jelzőtábla még „A szocializmus felé!” feliratot viselte, a végén, az elhaló hozsánnák, ütemes tapsok és az eloszló tömjéncsóvák felett kibontakozott valódi neve: „A személyi kultusz útja!”
Keserves út volt. Meggyötört és pusztított mindenkit: a szocializmus ellenfeleit éppúgy, mint a hithű szociáldemokratákat, a Tanácsköztársaság korabeli kommunistákat csakúgy, mint a spanyol polgárháború harcosait. Végül már a saját gyermekeit falta, mert kényelmetlenné váltak, vagy – a szocializmust féltve – fel merték emelni szavukat az ámokfutó dogmatizmus köpcös prófétája ellen.
Az 1949. májusi választáson a Függetlenségi Népfront már kommunista programmal indult. Választani csak „igen” vagy „nem” között lehetett. A választóhelyiségek sarkában ugyan ott voltak a szavazófülkék, de azokba belépni beláthatatlan kockázattal járt. Ezért a választóknak nevezett szavazók az átvett listát a bizottság szeme előtt helyezték a borítékba és tették az urnába. Így az eredmény természetesen 95,6 % lett, ami magában még nem lett volna olyan nagy baj, mert a program csakúgy dagadt a legcsábítóbb ígéretektől. De az már végzetes baj volt, (ahogy később kiderült) hogy ezzel a szavazással „Sztálin legjobb tanítványa”: Rákosi Mátyás csakhamar korlátlan hatalmú pártvezér és az ország ura lett, aki fölött Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József és még egynéhányan tartották a baldachin oszlopait.
Kérlelhetetlen tisztogatási hullám söpört végig az országon. Tisztogattak a hadseregben, a minisztériumokban, a bíróságon, az ügyvédek között, a hivatalokban, üzemekben, iskolákban, mindenütt, ahol a régi rend híveit vagy passzív „kiszolgálóit” fel lehetett tételezni.
Ez alapjában még érthető volt, de amikor a börtönök mind jobban megteltek ártatlanokkal, és a személyes bosszú vagy irigység okán meggyanúsítottak hirtelen eltűntek, hogy hosszú hónapok múltán, mint elképesztő számú évre elítélt „árulók”, „összeesküvők” vagy legalábbis „kártévők” adjanak életjelt magukról, akkor a rettegés lett úrrá a szíveken.
Ez a rettegés tetőpontjára hágott, amikor a szocializmus egyik legnépszerűbb és legjobban tisztelt, sőt szeretett alakját, Rajk Lászlót, a párt egyik leghűségesebb vezető tagját, akinek számtalan népgyűlésen szívből tapsolt a hallgatóság, 1949-ben egy kirakatper után mint árulót, kémet kivégezték. Rákosi a gnómok gonoszságával eltüntette azt a férfit, a spanyol polgárháború egykori hősét, aki hivatva lett volna arra, hogy tudásával, egyénisége varázsával és becsületességével felépítse az igazi szocializmust.
A megrettenésnek pokoli pókhálójában vergődött mindenki, az éjjeliőrré lett földbirtokostól a pártfunkcionáriussá lett kórházi fűtőig. A pókot AVO-nak hívták: Államvédelmi Osztálynak! Tagjai elsősorban a bosszút lihegő megmaradt zsidókból kerültek ki. A bosszú érzése érthető és menthető volt, hiszen a fasizmus szüleiket, feleségüket, gyermekeiket gyilkolta le. Engem is eltöltött volna, én is megtorlást követeltem volna. De ők bosszújukat nem korlátozták az igazi bűnösökre, hanem kiterjesztették mindenkire, aki a kezükbe került. A vak gyűlölet tombolt az Andrássy út 60. alatt, a Margit körúton és szerte az országban.
Aki reggel elindult hazulról, esetleg öt-hat év múlva került vissza, mert útközben betuszkolták egy autóba, és valamelyik kínzókamrában eszmélt csak rá, hogy mi is történik vele.
Így járt egy hozzánk közel álló kis családnak a feje is. Pistát, a volt tüzér főtörzsőrmestert, egy talpig becsületes és emberséges férfit, behoztam a gyárba altisztnek. Az egyik reggelen kihívták a gyár elé, ketten belökték egy autóba és nyoma veszett. Fél év múlva jött az első hír róla a Margit körúti fegyházból, ahová negyvenketted magával bevitték, mint egy összeesküvés részesét. Amikor kétségbeesett felesége és kislánya végre meglátogathatta, az erős, délceg férfi már emberroncs volt. A negyvenkettőből néhányat kivégeztek, a többi – így ő is – sokévi fegyházat kapott. És miért? – Mert egykori ütegparancsnoka külföldről egy titkos futárral egy listát küldött be egy barátjához azokról, akik beosztottjai voltak, vagy akikhez szorosabb baráti kapcsolat fűzte. A futárt elfogták és a listán lévőket, gyanútlan és ártatlan embereket, mint „összeesküvőket” halálra vagy fegyházbüntetésre ítélték, ami a jelenleg Ausztráliában élő meggondolatlan őrnagyot, miután értesült a következményekről, nyilván életfogytiglani lelki gyötrelmekre kárhoztatta.
Mária öccsét, a Magyar Távirati Iroda egyik vezetőjét, budai lakásáról vitték el. Csak egy év után láttuk viszont Sopronkőhidán, a fegyházban, kivert fogakkal, sérült vesével és négy és fél évi börtönbüntetéssel. Amikor évek múltán kiszabadult, nem soká élvezhette visszanyert szabadságát és a családi kört, mert tönkretett szíve hamarosan megölte. Ma sem tudjuk, miért történt mindez.
Ezekben a kegyetlen években a legkegyetlenebbek az éjszakák voltak. A nyugodt alvás lehetősége megszűnt. Nyulak módján aludtunk újra, mint a bombázások idején, folyton figyelve kifelé, mikor áll meg egy autó a kapu előtt, és mikor veri fel a lépcsőházat a lábdobogás és a lakást a félperces csöngetés. 1945 után azt hittük, hogy ettől az érzéstől mindörökre megszabadultunk, hiszen a demokráciában ilyesmi elképzelhetetlen.
Minden rendszer védi hatalmát, ezen kár csodálkozni és felháborodni. De hogy mért kellett a kivívott jót vagy jobbat – a jót szolgáló meggyőzés és a bűnösöket sújtó bűnhődés helyett – az ellenséget szaporító erőszak révén gyűlöletessé tenni, ez már nehezebben érthető.
Keserves kiábrándultság kezdett – bevallottan vagy bevallatlanul – terjedni még azok lelkében is, akik küzdöttek és szenvedtek a szocializmusért. Az „anyám, én nem ilyen lovat akartam!” – sóhaj ült a torkokban. A kezdeti lelkesedés az oktalan vezetés következtében gyorsan lankadt. Pedig mennyi munka tornyosult mindenfelé a romországban!
Vitathatatlan, hogy a hibák tömegéből eredmények is emelkedtek ki. „Gerő, a hídverő” a mérnökök és a hídépítőmunkások áldozatos munkájával bámulatosan rövid idő alatt helyreállíttatta a hidakat a Dunán. Nagy gyári kombinátok épültek, sajnos, nemegyszer elhamarkodott tervek szerint, alkalmatlan, a nyersanyagbázistól távol eső helyeken. Valami hisztérikus, lázas kapkodás, át nem gondolt hebehurgya intézkedés rengeteg munkaerőt, időt és pénzt nyelt el kellő ellenérték nélkül. Mint mikor a rosszul konstruált gőzmozdony óriási füstfelhőt okádva, állandó sípolás és zászlólengetés közben halad ugyan, de a beleadott fűtőanyagnak csupán egy kis százalékát képes hasznosítani.
Második rész, XI. fejezet
Közreadja Turbuly Éva