A katonaváros

Ha a Kossuth Lajos utcából, a kaszárnyák felől felharsant a trombitaszó, akkor az utca minden konyhájában abbamaradt a mosogatás, meg a krumplihámozás, megszakadt a [teppichek] porolása, a csecsemők szárazbatétele hihetetlenül meggyorsult, csak az ablakpucolás folyt tovább, bár a szem itt is már az utca végét figyelte. A ténsasszonyok, sőt az akkor még ritka nagyságák is közelebb húzódtak az ablakhoz, de ők persze a sűrű függönyök mögött maradtak, mert a társadalmi konvenció nem tűrte, hogy térdig kihajoljanak az ablakból, mint a Julcsa, meg a Rézi.

A trombita már messziről jelezte, milyen csapattest közeledik. Ha pattogva szólt és a lábakat feszes menetelésre késztette, akkor ez gyalogságot jelentett. „Kattonabácsi nagyfejű, elmaradt a többitű" - reagáltak a dallamra a gyerekek. Ha a Generalmarsch nyújtott kürtjeleit hozta a szél, akkor lovascsapat közeledett, mégpedig huszárok, ha a kürtszó mögött sűrű patacsattogás, tüzérek, ha nehéz ágyúkerekek dübörgése hallatszott.

Általában kortyonként mérték a felemelő élvezetet. Hol egy század gyalogság, hol egy üteg tüzér, hol egy svadron huszár vonult végig az utcán, és amint eltűntek, mélán folyt tovább a mosogatás, a tésztagyúrás és a szárazbatevés.

De vasár- és ünnepnapokon, amikor templomba vitték az egész helyőrséget, vagy valamely egykori dicsőséges haditény évfordulóján, legfőképpen pedig a Legfelsőbb Hadúr születésnapján - akkor bizony gyakran ráégett a rántottcsirke, mert ilyenkor véget nem érő oszlopokban kopogott, csattogott és dübörgött a díszbe öltözött, csillogó, villogó, tölgyfalombos magyar királyi, és császári- és királyi haderő soproni részlege.

Elől jött a cs.és kir. 48. gyalogezred zenekara, élén az őrmesteri rangban lévő tambur-majorral, akinek hatalmas kandúrbajusza, és a mellén keresztben arannyal kihányt széles szalagja volt. Az egyik kezét a csípőjén tartotta, a másikban a nehéz rézgombban végződő, paszományokkal körülfont karmesteri díszdorongot vitte ütemes ringással. Szűk magyar-nadrágjában, vakítóra suvickolt bakancsában oly kényesen lépegetett, mint aki tudja, hogy mi végre van a világon. Szeme a nehéz, pléhsasos csákó alatt fürgén járta végig az ablaksorokat, ahonnan copfos falusi kiscselédek ájuldozva borzongtak ennyi férfiúi szépségtől. Úgy látszik, a mi utcánkban lakhatott valaki, aki különösen kedves volt tág szívének, mert alighogy befordult a zenekar a Kossuth Lajos utcából az Éles szögre, a csodálatos karmester jobbkarját a rézgombos jogarral a magasba lódította, mire a zenekar végén, a pónihúzta nagydob mellett lépegető kisdobos pazar dobpergésbe kezdett. Pergett a dob, a fúvósok ajkukhoz igazították a kürtöket, puzónokat, klarinétokat és trombónokat, és egyik szemüket a karmester rézgombjára, másikat a hangszerükre szerelt kottára függesztve, várták, mikor zendíthetnek rá a Hunyadi indulóra vagy a 48-as ezredindulóra. De a dob csak pergett, mert még nem voltak ama bizonyos ablak alatt. Amikor odaértek, a rézgomb ujjongva újra a magasba repült és ebben a pillanatban a bevetésre kész nagydobos balkezében lecsapott a cintányér, jobb kezében a dobverő és – bum - bum - bumbum - bum! – kitört a túlfeszített hangorkán. A légnyomástól a házfalak szinte hátrahőköltek, a leányszemek pedig könnybe lábadtak az élet gyönyörűségétől.

A zenekar előtt és két oldalán a gyerekhad menetelt, köztük a katonazene leglelkesebb műélvezői, a pék- és suszterinasok. Egy részük ott vonult el nagy léptekkel, mámorosan az ablakunk alatt, ahol édesapám frissen meggyújtott, hosszú virginiaszivarját élvezve gyönyörködött a látványosságban. Nem soká, mert az egyik suszterinas elhaladtában csak felnyúlt, kikapta apám szájából a szivart, agyarára csapta és immár kettőzött élvezettel masírozott tovább. Még csak vissza sem nézett.

A zenekar után, mint felfűzött színes kaláris, sorban jöttek a zöldparolis 48-asok, a szürke 76-osok, feszesre húzott puskaszíjjal, cserfalombbal a csákójukon, tapadó, sujtásos nadrágban, mely alatt úgy dagadtak az izmok, mint a bükk ezüstös kérge alatt a farostkötegek. A zászlóaljak és századok élén, táncoló lovakon a parancsnokok vonultak el világhódító pózban, mögöttük, aranysárga szolgálati bojttal, kivont karddal a [„subaltern"] tisztek, az oszlop végén pedig, mint komor sereghajtó, az [„Unteroffizier hinter der Front"] . A tisztek majd megannyian osztrákok, csehek, morvák, lengyelek voltak, csak elvétve magyarok. A bakák viszont soproni, zalai, vasi, rábaközi magyarok, mint a Marisok meg a Zsuzskák a konyhaablakokban vagy a kapuk előtt.

Némi rangjelző szünet után feltűntek a kanyarban a cs. és kir. 13. tábori tüzérezred hatosfogatai. Elől a Stáb sötét lovakon, hanyag eleganciával, kék lovaglónadrágban, kávébarna dolmányban vörös parolival, a vállon átvetve az arany-ezüst dísz-patrontáska, a lábakon puhaszárú csizma, rácsatolt ezüstsarkantyúval, a fejen nehéz csákó, oldalt csapott fekete lószőrforgóval. Ültek a ficánkoló paripákon, mint a negyedistenek, az ezredparancsnok mögött az ezredtrombitás a szívét adta bele a [Generalmarschba], melynek méltóságos dallamára büszkén imbolyogtak – oldalukon a tenyérnyi széles oldalfegyverrel – a kék-barna lovastüzérek a löveget és a [„protznikat"] húzó lovak hátán; a bakon meg az ágyúcsövek két oldalán pedig a [„Bedienungsmannschaft"] fogai koccantak, amint a nehéz kerekek a macskaköveken ugráltak. Oldalt és az üteg mögött nagybajuszú zupás-tűzmesterek és gyerekarcú, egyéves önkéntes-káplárok feszítettek nehéz lovassági karddal az extra mundérban.

Újabb szünet után lópata-tremolóktól és újabb Generalmarschtól kísérve megjelentek a cs. és kir. hadsereg legdekoratívabb katonái, a huszárok, a cs. és kir. 9-es Nádasdy-huszárok. Minden [svadron] egyforma színű paripákon, vörös nadrágosan, panyókára vetett sötétkék mentében, telehányva fekete-sárga paszománnyal, hetyke lószőrpamaccsal a csákón, amely rohamszíjjal volt az áll alá erősítve. Huszárbajusz, villogó szem, vállhoz szorított kard, – a Marik és Rozik az arkangyalokat vélték látni és zsebkendőjüket hol a szájukhoz szorították, hogy hangosan fel ne sikítsanak a gyönyörűségtől, hol a keblükhöz nyomták, mert akadozott a lélegzetük.

Az utolsó „közös" is rég eltűnt már az utca végén, ám a fejek nem húzódtak vissza az ablakokból. Tudták, hogy a cs. és kir. pompa után még jönni kell a magyar királyi honvédségnek, a magyar vezényszóra hallgató, nemzetiszínű zászlók alatt menetelő hazai haderőnek. Cinkos örömmel várták a kék parolisokat, és mikor végre befordultak az utcába, a hőmérséklet néhány fokkal emelkedett és a pulzusok gyorsabban vertek.

Mi, gyerekek persze piros füllel, önfeledten élveztük az egyenruha varázsát, majdnem olyan önfeledten, mint a kipirult lányok. Béke volt. Ennek a hadseregnek 1866 óta nem volt igazi háborúja, nem vérzett, csak élvezte különleges helyzetének előnyeit. Már tudniillik a tisztek és a hivatásos altisztek, no meg a huszár- és tüzér önkéntesek. A többiek hétköznap nyögtek és szenvedtek, ám vasár- és ünnepnap nagyon is jól érezték magukat a hódító hadfi szerepében. Harctérre, hősi halálra senki sem gondolt. Háború!? Az nem lesz már, gondolták az optimisták. Apám más véleményen volt. Egyszer véletlenül hallottam, amint baráti körben gondterhesen mondta: „Mire a mi fiaink katonasorba kerülnek, meghal a király és kitör a háború".

A hosszú béke alatt a hadsereg játékszerré válik, dekoratív, de nagyon költséges játékszerré. Az adófizetők pénzén nagy skatulyákban tartják a sok tarka katonát és a pocakos polgár büszke, ha a skatulyából dob- és trombitaszóval, csinnadrattával kivonulnak a díszkatonák, akikről már senki sem tudja elképzelni, hogy valóságos szuronyrohamra induljanak valóságos ellenség ellen. „Még mindig jobb, ha a hadsereg az operett szerzőket ihleti meg, mintsem, hogy háborúba keveredjék a mi költségünkre" – véli némely őscivil, aki aztán néhány év múlva, amikor a színpadi tarkaság csukaszürke drámává komorodik és valamennyi fegyvernem parolija egységesen vérvörös lesz, maga is ott bukdácsol majd Galícia novemberi sarában vagy az Isonzó partján, hogy végül a mai díszfelvonulás nyalka legényeivel együtt valamely tömegsírban álmodja tovább az örök béke álmát.

Az egészséges fiúgyermek mindig militarista, aki lelkesen nyírja ki a kartonlapból a reá nyomott tarka katonákat. Később ez a lelkesedés hervadásnak indul és már csak pislákol, amikor az ifjú sor alá kerül, hogy aztán a háború szele végképpen kioltsa.

Apám jóslata, hogy mire katonasorba kerülök, indulhatok is a harctérre, szürke felhőként árnyékolta be a következő éveket és sokszor bénította meg elképzeléseimet a jövőmről a hősi halál réme. Különösen, amikor tompa dobpergéssel és a gyászinduló hangjai mellett a katonai temető felé kísérték a katonahalottat, visszafelé pedig egy vidám induló zenebonájával akarták elhitetni az utcával, hogy a katonaságnál még a halál is mulatság.