A honlap frissítése miatt ideiglenesen nem elérhető a hozzászólás és a regisztráció funkció.
Szíves türelmüket kérjük.

„A királyi vár romkupolája egy koldusvárost koronázott”

Hozzászólok
Becht Rezső: A bűvös henger

Augusztus első napjaiban, akkor, amikor a rettenetes háború végére a még rettenetesebb pontot tévő első atombombák robbantak Hirosima és Nagaszaki fölött, és a megdöbbent emberiség megsejthette, hogy ezek a bombák a magjai az eljövendő legújabb és feltehetőleg az egész emberiséget kiirtó végső háborúnak, – szóval augusztus elején Klein Ferivel, aki közben már Chapó igazgató örökébe lépett, útra keltünk, hogy Budapesten megtárgyaljuk a Creditanstalt-Bankverein Magyarországi Fióktelepével a két gyár jövőjét.

Akkoriban még nagy vállalkozás volt egy ilyen 250 kilométeres utazás. Délben indultunk egy agyonzsúfolt szerelvényen, civilek és szovjet katonák vegyesen, s már sötét lett, mire Győrbe érkezve kiálltunk a rommá lőtt állomás peronjára, hogy megrohamozzuk a bizonytalan időpontban betolandó budapesti szerelvényt. Az alig megvilágított peronon minden pár percben felhangzott a kétségbeesett kiáltás: „Jaj, ellopták a kofferemet! … Eltűnt a csomagom!” Ilyenkor mindenki még jobban magához szorította holmiját, mert a várakozó tömeg mögött, a romok sötétjében megbúvó tolvajok a legkisebb figyelmetlenséget kihasználva kinyúltak egy-egy kofferért és nyomtalanul eltűntek vele. Mi ketten szorosan a hátunkra csatolt hátizsákkal aránylag biztonságban voltunk, ám bőrig áztunk, amíg végre betoltak egy roncsvagonokból álló vonatot, melynek egy marhakocsijába sikerült belegyömöszölődnünk. Végtelen éjszaka volt. A lyukas vagontetőn ömlött be a víz, minden állomáson álltunk és álltunk, kitéve a veszélynek, hogy a szovjet hadsereg saját céljaira igénybe veszi a szerelvényt és kiüríti azt.

Amikor hajnalban a vonat végre bevánszorgott Kelenföldre, az agyongyötört utasok elsőben is végig állták és guggolták a romok mentén az egész környéket, aztán rohamra indultak a két zörgő villamos ellen. Valahogyan beértünk a városba. Az átvirrasztott éjszaka után Budapest – főleg Buda – látványát rossz álomnak éreztük. Romházsorok közt romemberek. A királyi vár romkupolája egy koldusvárost koronázott, a Duna vize végig a Margitszigetig a felrobbantott hidak roncsai körül kavargott. Csak a Mancinak becézett pontonhíd kötötte össze a szigeten keresztül a két városrészt. Az emberek itt is kézikocsikat húztak vagy talicskát toltak mindenféle kacattal, látszólag céltalanul, mint az ide-oda rohangáló hangyák. Minden vigasztalan, értelmetlen, reménytelen, elvadult volt. Legjobb lett volna leülni egy sarokkőre és – szégyen ide, szégyen oda – sírni, amiért egy őrült ide juttathatta ezt a várost.

A Nádor utcában, a bankban, a szerencsésen megmenekült zsidó igazgató fölényesen fogadott, sőt szemünkre hányta, hogy mért nem jelentkeztünk már korábban. Akárcsak Bécsben, itt sem tudtunk semmi érdemlegeset elintézni, még minden a káosz állapotában volt. Tartsuk fenn a két gyárat, ahogy tudjuk, de tartsuk fenn!

Nagybátyámék bombatalálatos lakását már annyira-mennyire rendbe hozták, az ékszerek feláldozása árán. Ebéd is akadt, kölcsönös drámai beszámolókkal körítve. Jártam a várost. Kerestem barátokat, ismerősöket. Sokat hiába, mert egyszerűen nyomuk veszett. Ezt bombaszilánk vitte el, azok külföldre menekültek, akik még megmaradtak: lányok, régi szerelmek, barátok, azok szörnyű élmények stigmáival arcukon, bánatosan mosolyogva beszéltek arról, ami volt, meg arról is, ami van. Este, amikor a fosztogatókat és vetkőztetőket szerencsésen kikerülve elértük óbudai szállásunkat, a lelki undort még tetézte a testi is, mert olyan ágyban kellett aludni, melyben már ki tudja hányan aludtak ágyneműváltás nélkül.

Szégyenteljesen fantasztikus volt a hazautazás is. A keleti pályaudvaron az elvadult, kíméletlen tömeg a törött vagonablakokon keresztül rohamozta meg a kocsikat, melyekben az egykori párnás padok helyett csupasz rugó­maradványok és szögekkel spékelt keretek fogadták az utast, úgyhogy emiatt leülni sem lehetett, és az augusztusi hőségben egymáshoz tapadó szorosságban kellett állni végtelen órákon keresztül Sopronig.

Amikor az egyik délelőttön Molnár János rendőr alezredessel, Sopron volt légoltalmi parancsnokával, a közszeretetnek örvendő „Légójancsival” a Várkerületen mentünk és Jancsi boldogan vitt a tenyerén egy valahonnan szerzett dinnyét, két orosz jött szemközt velünk. Egyikük, megpillantva a dinnyét megállt, jelentőségteljesen ránk nézett, aztán a dinnyére mutatva azt mondta oroszul: „Dünja! Harasó, ocsin haraso, de jövő ilyenkorra már dinnyétek sem lesz!” Jóindulatúan mondta, szinte szánakozó mosollyal. Mi ketten pedig, Jancsival, megsejtettük, hogy minden másképpen lesz, mint ahogy elképzeltük. Ez a megjegyzés felért egy politikai agytágító előadással.

De nem értünk rá eltűnődni, mert az Ikvahíd felől sötét tömeg közeledett. Hadifoglyok, honvédek, akiket két oldalt menetelő szuronyos szovjet­katonák kísértek valahová Győr felé. Volt közöttük nem egy soproni, aki lázasan kereste a járdán szörnyülködők között apját, anyját, feleségét, hogy búcsút inthessen nekik, mielőtt elnyeli, ki tudja mennyi időre, a Szovjet Birodalom.

Alighogy eltűntek a szerencsétlenek az Ötvös utcában, szovjet lovasok vágtattak végig az utcán és mindenkit beparancsoltak a kapuk alá. Aztán az üres Várkerületen húsz-huszonöt összeláncolt rabot hajtottak az őrök sűrű gyűrűjében. Szovjet uniformist viseltek és lehajtott fejjel lépegettek valami sötét sors felé, úgy, mint valamikor, 1915 telén azok a Szibériába deportáltak, akik Novo-Nikolajevszk hózivataros utcáin vonszolták láncaikat az ablakaink alatt. Hogy soproni utódaik kik voltak, mi volt a vétkük, és mért kellett őket a cári időkre emlékeztető óvintézkedések közt szállítani – nem tudtuk. De a dinnye esete és a foglyok látványán kigyúlt emlékezés gyötört, mint a szálka a köröm alatt.

Második rész, Felkél a vörös csillag

Közreadja Turbuly Éva

A mű szerzője: 
Becht Rezső
A bejegyzés létrehozása: 2018. március 19.